Staféta – Életbölcsességek a boncmestertől
18 éves volt, amikor hirtelen ötlettől vezérelve jelentkezett a hirdetésre, amelyben halottszállítót kerestek. A kecskeméti köztemetőben dolgozott 2001-ig, amikor boncsegédnek hívták a kecskeméti rendőr-főkapitányságra. Mivel érdekelte a kriminalisztika és az emberi egészség-betegség, rövid gondolkodás után igent mondott. Az iskola elvégzése után 2002-ben pedig boncmester lett. Innen indult az az út, amelynek fontos állomásaként idén megkapta a szakma legnagyobb elismerését, az év boncmesterének járó Lesznyák-díjat.
– Míg Pesten, az Egészségügyi Továbbképző Intézetbe jártam, a kecskeméti megyei kórházban töltöttem a gyakorlati időt, és közben a rendőrségen is dolgoztam. A megyében történt összes rendkívüli halált mi boncoltuk egészen 2007-ig, amikor egy törvénymódosítás miatt megszüntették a rendőrorvoslást. A rendkívüli halálokokat a korábbi gyakorlattal szemben a szakértői intézmények boncolják, így megszűnt a beosztásom a rendőrségen. Akkor már évek óta dolgoztam másodállásban a kecskeméti mentőállomáson gépkocsivezetőként, ami így a főállásom lett. Egy év múlva kerültem a félegyházi kórház korbonctanára boncmesterként. Azóta itt vagyok, de a szabadnapjaimon megtartottam a mentőzést is. Így jelen van az életemben az elmúlás mellett az az élmény is, amikor valaki új esélyt kap a gyors és szakszerű beavatkozásnak köszönhetően.
– Kiből lesz jó boncmester?
– Mint mindegyik szakmára, erre itt születni kell! Nem a technikára gondolok, azt bárki megtanulhatja! Az, hogy folyamatosan képezzük magunkat, természetes. Azonban a megfelelő érzelmi, lelki hozzáállást nem lehet elsajátítani. Arra valaki vagy képes, vagy nem. A rendőrségi munkában különösen sok megrázó eset volt: gyerekek, idegenkezűség, baleset áldozatai… A kórházhoz 11 település tartozik, ide hozzák az összes természetes, illetve rendkívüli haláleset közül akiket boncolni kell. Itt kapcsolatba kerülünk a hozzátartozókkal, látjuk a gyászukat, ami törvényszerűen megérinti az embert. Viszont amikor az ajtót becsukom, mindezt itt kell hagyni. Az nem lehet, hogy átjárja az életemet, a családom életét! Aki erre nem képes, annak nem való ez a pálya.
– Milyen a viszonya a halállal?
– 19 éves korom óta naponta „találkozunk”. Tisztelem és elfogadom. Elvégre az élettel jár kéz a kézben.
– Mi a helyzet a saját halálával?
– Nem foglalkozom a kérdéssel, soha nem gondolkodtam ezen még.
– Hisz valamiféle túlvilágban?
– Engem a szellemvilág nem foglalkoztat. Úgy vélem, hogy aki meghalt, azt el kell siratni, az emlékét tisztelettel megőrizni, és a hiányát, az elvesztését elfogadni.
– Megfontoltabban éli az életét ennyi betegség, személyes tragédia láttán?
– Itt is az arany középutat keresem. Azt hiszem akaratlanul is hat rám, hogy amikor hallok egy diagnózist, pontosan tudom, hogy az hogyan néz ki „odabent”. A dohányzásról leszoktam, és törekszem arra, hogy ne égessem mindkét végén a gyertyát. Viszont azt vallom, hogy amíg itt vagyunk, addig élni kell.
Molnár Attila Csuka Piroska szülésznőtől kérdezi: szerinte mikor kezdődik az élet?
Tóth Timea
