Lizik-Varga Katalin a város kulturális életének új színfoltja
Lizik-Varga Katalinnal a baon.hu munkatársa, Vajda Piroska beszélgetett.
– Egy éve költözött Félegyházára? A véletlen sodorta ide?
– Nem hiszek a véletlenekben. Azt gondolom, hogy minden okkal történik. Okkal vagyok itt Félegyházán is. Kárpátaljáról származom, ott ismerkedtem meg a férjemmel, akivel Magyarországon házasodtunk össze és itt telepedtünk le. A munkalehetőség hozott bennünket ide.
– Hogyan lett az együttes tagja?
– Még kisgyermekként részt vettem a Credo együttes által szervezett népdalénkelési versenyen, ott figyelt fel rám az együttes vezetője, Ivaskovics József. Nagyon nagy szó volt akkor Kárpátalján olyan neves zsűritagok előtt énekelni, mint Vikidál Gyula, Homonyik Sándor és Dévai Nagy Kamilla. Egy humoros csángó népdalt adtam elő, amivel megnyertem életem első versenyét. Ezután nagyon sok verseny következett, egyre jobban bekapcsolódtam a zenei életbe. Tagja lettem annak a református kórusnak is, amit Ivaskovics József indított. Egyszer pedig megkérdezte, lenne-e kedvem énekelni a Credo együttesben. Persze nagyon örültem, de nagyon féltem is, mert még kicsi voltam, mindössze 12 éves.
– Emlékszik még az első közös fellépésre?
– Az egyik Budapesti koncert előtt kért fel az együttes vezetője, hogy ugorjak be, mert megüresedett egy hely. Egy hét alatt kellett megtanulnom az összes dalt. Olyan jól sikerült az első megmérettetés, hogy 17 éve együtt énekelnünk. Az elmúlt évek alatt annyira összebarátkoztunk, hogy több keresztgyereket is köszönhetek az együttesnek. Mint egy nagy család úgy működünk. Minden egyes koncertünk alkalmával jelképesen körbejárjuk a Nagy-Magyarországot, mégpedig oly módon, hogy minden területről választunk egy neves, szívünkhöz közel álló költőt, akinek a hazáról, a szeretetről, a hitről és Istenről szóló megzenésített verseit adjuk elől. Vannak helyek ahová sokszor visszahívnak bennünket, és vannak újak is, akik nemrég hallottak felőlünk. Mindenütt azt látjuk, hogy az emberek – hiába nem olyan divatos ez a muzsika – szeretik, mert megnyugtatja őket a zene szép csengése, a versek mondanivalója.
– Ilyen távolságból, hogyan tudja összeegyeztetni a Credo együttessel a próbákat és a fellépéseket?
– Nyilván kevesebbet találkozunk, ezért kevesebb koncertet tudunk elvállalni, de nem hagyjuk abba a próbákat és a fellépéseket sem.
– Min dolgoznak most az együttessel?
– Legutóbb egy oratóriumot készítettünk egy 50 tagú szimfonikus zenekarral, kárpátaljai és magyarországi zenészekkel kiegészülve. Ezenkívül van egy olyan kezdeményezésünk is, hogy minden nyáron táboroztatunk kárpátaljai gyerekeket, legtöbbször Nagymaroson. Egész évben azon dolgozunk, hogy ezt megvalósíthassuk. Ugyanakkor a Credo együttes alapítványa több zeneiskolát működtet. Kárpátalján ugyanis nem lehet magyarul zenét tanulni, csak ukrán nyelven. Az volt a célunk, hogy minél több faluban lehetőséget teremtsünk a gyerekeknek a zenetanulásra. Először a zenekar tagjainak lakhelyén indult el a képzés, majd szép lassan alakultak az újabb és újabb zenei műhelyek. Nem az a fő cél, hogy a gyerekek komoly vizsgadarabokat adjanak elő, hanem hogy élvezzék a muzsikálást.
– Hogy érzi, sikerült beilleszkednie Félegyházán?
– Amikor eljöttem otthonról azt hittem, hogy megváltozik az életem. Nem tudtam, hogy megtalálom-e itt a helyem. De hála Istennek megtaláltam. Tartottam attól, hogy nem tudom majd azt csinálni, amit korábban, de úgy látom, hogy Isten mindig megadja a helyes lépéseket. Mindig van egy kis előrehaladás. Mindig bekapcsolódik valami a régiből. Statisztikusként végzetem az egyetemen, de csak félévig dolgoztam ezen a területen. Az éneklés mellett újságíróként is tevékenykedtem. Az Ukrán Állami Televíziónál dolgoztam. Kezdetben fordítóként a magyar műsorokat fordítottam ukrán nyelvre. Később riporterként is kipróbáltam magam. Először a híradó készítésében vettem részt, de voltam műsorvezető és szerkesztő is. Az újságírói munkát és a muzsikálást is folytatom Félegyházán. Ugyanakkor a helyi református gyülekezetben kántorként teljesítek szolgálatot. Az, hogy most itt vagyok nem jelenti azt, hogy elfelejtettem, honnan jöttem. Nagyon szeretek hazamenni, olyankor teljesen feltöltődök. Lehet, hogy Félegyháza csak egy állomása az életemnek. De, ha végleg itt maradok akkor is folytatom a muzsikálást. Az biztos, hogy a zene mindig az életem része marad.
Lizik-Varga Katalin, a Félegyházi Közlöny külsős munkatársa, rendszeresen publikál lapunkban.
Fotó: baon.hu - Vajda Piroska
