Szeretni, és a szeretetet elfogadni is tudni kell
– Kiskőrösről származom, nyolcgyermekes családból. Édesapám orvos, édesanyám tanár volt. Vallásos légkör uralkodott otthon annak ellenére, hogy ezt az akkori állami berendezkedés nem nézte jó szemmel. Ennél fogva édesanyám nem is taníthatott, otthon volt a nyolc gyerekkel. Miután pedig kirepültünk, nagy érdemeket szerzett a cigány gyerekek nevelése, oktatása terén Kiskőrösön. Én Pannonhalmára kerültem gimnáziumba, és ott érlelődött meg bennem, hogy mégsem állatorvos leszek, hanem elfogadom a Jóisten meghívását a papi hivatásra. Érettségi után Kalocsára jelentkeztem, onnan irányítottak a budapesti papnevelő intézetbe. Mint akkoriban minden politikailag megbízhatatlan személyt, a papnövendékeket is a köztörvényesekkel együtt vitték Marcali-Lentibe, a másfél éves katonai szolgálatra. Ennek ugyan az volt a célja, hogy kiverjék a fejünkből a papság gondolatát, de valójában éppen az ellenkezőjét érték el. Olyan tapasztalatban gazdag időszakot élhetett át ott az ember, amire sehol másutt nem lehetett volna szert tenni. Egyrészt megtapasztaltuk, hogy sokkal többet kibírunk úgy fizikailag, mint szellemileg, mint gondolnánk, másrészt az ott megismert élettörténetek kitágították a világnézetünket és emberismeretünket – meséli pályája kalandos kezdetéről a félegyházi plébános.
A papnevelő intézet és a hittudományi kar elvégzését követően 1988-ban szentelték pappá Rónaszéki Gábort. Jánoshalmán indult a pályája, onnan Kalocsára került érseki titkárnak, majd a Veszprémi Hittudományi Főiskolán prefektusként tevékenykedett és mellette tanított. Mindeközben Foktő plébánosa volt. Azt mondja, ez az időszak mélyen a lelkébe véste, hogy bár a papnak megvan a maga fontos, speciális szerepe az egyházi közösségekben, a keresztény élet nem a plébánián, hanem a családokban, a munkahelyeken, az iskolákban folyik. Itt fogalmazódott meg benne, hogy a jelenlegi, túlságosan pap-centrikus egyházképet egy Krisztus-centrikus egyházképre kell átformálni. Már ezzel a szemlélettel látott munkához Jánoshalmán, ahol 12 évig volt plébános. Egy 60 kilométer átmérőjű területet látott el, hozzá tartozott Borota, Kéleshalom, Kunfehértó, Tompa és Kelebia is. De már tudta, hogy nem kell mindenhol mindig jelen lenni ahhoz, hogy a keresztényi élet működjön.
– Egyfajta menedzser papi szemlélettel meg kellett keresni a katalizátor szerepét betöltő segítőket, és támogatni a kisebb közösségek létrejöttét, működését. A nagy tömeg személytelen. A kisebb egységekbe integrálódva: keresztény édesanyák, vagy édesapák köre, rózsafüzér társulat, bibliakör, karitász csoport… mindenki otthon érezheti magát, kibontakoztathatja értékeit, személyiségét – magyarázza az atya.
12 év telt el így, majd az egykori alma materbe, a Központi Papnevelő Intézetbe szólította a feladat, ahol hat éven át volt rektor-helyettes és prefektus. Rónaszéki Gábor ezeket az esztendőket nem sorolja élete legszebb időszakai közé leginkább azért, mert főleg gazdasági teendőket kellett ellátnia. Örömmel fogadta a szolgálat leteltével a lehetőséget, hogy a kiskunfélegyházi közösség pásztora legyen.
Tavaly augusztusban teljesen ismeretlenül érkezett a városba, így különösen örült Ivanics Zoltán káplánnak, aki a „kezei alatt” kinevelt tanítványok egyike, és akivel azóta is félszavakból értik egymást.
– A papi élet talán legnehezebb része, hogy amikor már otthon érzi magát valahol az ember, mégis fel kell szedni a sátorfát. A pap családja mindig ott van, ahová helyezik. Így az új közösségnek is azt kell éreznie, hogy haza érkeztem.
– Sikerült az eltelt bő egy évben „hazaérni”?
– Itt az első naptól nagy szeretettel fogadtak. Az rögtön az első hetekben feltűnt, hogy rengeteg program van a templom körül. Mivel azonban nem volt menetrend, amiből megismerhettem volna a szokásokat, programokat, mindent menetközben kellett megtanulni. A félegyházi Ótemplomban a hagyományos vallásosság minden eleme megtalálható. Felemelő érzés, hogy a hat órai templomnyitást követően, amikor 6.25-kor kihelyezzük az oltári szentséget, már 20-25 ember jelen van. Minden napot szentségi áldással, szentségimádással indítunk, majd következik a szentmise, és indul a többi program. Nagy kérdés azonban, amit sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy mindezektől az elfoglaltságoktól jobbak lesznek-e az emberek. Hiszen bármiféle vallásos cselekedetnek akkor van értelme, ha általa közelebb kerülünk Istenhez és rajta keresztül az embertársainkhoz. Az én dolgom őrködni ennek hatékonysága felett. Most, hogy egy teljes esztendő lefutott, már látom a plébánia életét, és azt is, hogy min szeretnék alakítani, változtatni, hozzátenni.
– Megosztja velünk?
– Első lépésként a Jókai utca 28. szám alatt álló, lomtárként funkcionáló közösségi házba szerettem volna életet lehelni. Magánerős, önkormányzati és pályázati forrásból sikerült az egyik felét felújítani, így ma van egy csodálatosan szép, száz fő befogadására alkalmas közösségi termünk vizesblokkokkal, konyhával, felújított zárt udvarral, akadálymentesítve. A közösségépítéshez tehát a hely már adott, de az emberek megszólítása annál hosszadalmasabb és izgalmasabb feladat, amihez időre, leleményességre, no és szerencsére és gondviselésre van szükség. A nyári templombúcsú alkalmával például mindenkit meghívtunk ebédre, a plébánia udvarra. 350 személyre terítettünk, babgulyást főztünk. A gondviselés úgy rendezte, hogy talán négy-öt üres hely maradt. Ezzel nem csak jelképesen, de valóságosan is megnyitottuk a plébánia kapuit a félegyháziak előtt. Úgy tervezem, hogy az udvar hátuljában lévő régi plébánia épület elbontásával egy szép közösségi tér alakul ki, amivel már csak élni kell. No és itt van egy óriási „gyerekanyag”: 1200 hittanosunk van a városból és a környező falvakból, a középiskolás korosztályt pedig ifjúsági hittannal próbáljuk bevonni, Krisztushoz közelebb vinni.
– Advent van. Mire tanít bennünket ez az időszak?
– Az advent készülődés az Istennel való találkozás örömére és pillanatára. A készülődés lényege is ez: hogyan tudok minél többekkel úgy találkozni, hogy azon keresztül megtapasztalhassák Isten szeretetének az erejét. Ha ez elmarad, a karácsony egy gyertyafényes este lesz csupán, pedig valójában sokkal több annál. A karácsony akkor tölti be rendeltetését, ha nem egy estére, hanem egy egész évre kiható erőforrás lehet. Ehhez tudni kell adni és elfogadni a szeretetet. Mert boldog az tud lenni, akinek mindkettő megadatik.
– Jól érzem, hogy meglehetősen közel áll Önhöz a Ferenc pápa által képviselt kereszténykép?
– Ahogy én látom, Ferenc pápa az egyik legkonzervatívabb egyházfő abban az értelemben, hogy nem pusztán valamelyik zsinatig, hanem egészen Krisztus Urunkig nyúl vissza. Nagyon érthetően, egyszerűen és világosan akarja átadni nekünk az evangélium üzenetét, és nem szereti, amikor papok, püspökök és bíborosok, vagy akár a hívek megfeledkeznek arról, hogy a Krisztusi szeretet alázatot, szolgáló lelkületet, és legfőképpen példamutatást kíván. Én szívesen olvasom és hallgatom a Szentatyát, de bevallom: nehéz perceket okoz nekem, mert nem tudok utána lelkiismeret-furdalás nélkül lefeküdni. A Szentatya olyan tükröt tart elénk, amiben megláthatjuk a saját arcunkat, és ez nem mindig az, amit látni szeretnénk, - vagy amit Krisztus látni akar bennünk. Két válasz lehetséges erre: elutasítás vagy önvizsgálat. Én az utóbbit igyekszem választani.
Tóth Timea
