A reménnyel közelítő Isten
Erre a feszültségre leginkább a kereszt, a küzdelem mutat rá. A kérdés, hogy érdemes-e küzdeni. A döntés a cél vagy a cél nélküliség mellett. Minden ember lelkében ott él a fölismerés, hogy az élet valahonnan ered. A vágy, hogy valakihez kapcsolódjon, hogy valaki megnyugvást tudjon adni, értelmes választ a létre, célt, de legfőképpen biztos jövőt. Az ember saját létével kiált a beteljesülés után, a béke, a biztonság után. Sokszor azonban úgy érzékeli, hogy a kiáltás visszahull magára, mintegy visszhangként.
Keresése során arra még hajlandó, hogy elfogadja Isten létét, akitől mindeme vágyai beteljesülését reméli. Akár kész alávetni magát az erkölcsi szabályoknak, a törvényi előírásoknak is. „Alkuszertartásokat” végez, mert többet akar. Egy keveset áldoz magából, a mindenért cserébe. Ezzel a magatartással azonban, bármerre is szeretne kitörési pontot találni, egy idő után az úttalan pusztában találja magát, vágyai, céljai ködbe vesznek.
Az ember tehát abban fedezi föl a megtapasztalt lét feszültségét, hogy nem lát magánál messzebb. Akkor jut el a teljes reménytelenségre, amikor rájön, hogy minden más kevés ahhoz, ami a szívében írva van. Felismeri, hogy sem maga, sem a másik, sem a közösség nem lehet a reménysége, sőt egy magasztosnak, idealisztikusnak tűnő önfeláldozás sem. Végül rájön, hogy csak Isten lehet a reménység számára.
A karácsony öröme éppen ebben rejlik: lényegileg nem az ember keresi önmaga boldogulását, e világi reményeinek beteljesülését, teljességre irányuló törekvésének koronáját, hanem Isten az, aki elsőként keresi az embert. Keresi teremtményét, szeretett gyermekét. Jön, hogy mentsen bennünket, értelmet adjon az értelem keresésének, reményt a reménykedő embernek, ajándékot a gyermekének.
Isten, Fia elküldése által, az ember szegénységével közelít hozzánk. Testben, az emberi lét korlátait, szűkösségét, reményvesztettségét vállalva, de szívében az Atya akaratát hordozva. Hiszen Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2, 4). Jézus hozzánk hasonlóan éli az emberi élet történéseit. Vállalja a lét kiszolgáltatottságát, mindent, ami ezzel együtt jár: a magányt, mások ellenszegülését, a megtörettetést, a megsemmisülést, hogy értsünk. Hogy méltóságra vezesse testvéreit, mert semmit sem birtokolva belép abba a világba, amely a birtoklás logikájára épül. Nem birtokol, ezért a gonosz nem tud fogást találni rajta. Egyetlen kincse az Atyával való kapcsolata, s ebből fakadóan az Atya akaratának teljesítése.
Jézus nem egy elméleti létet, testet vesz magára, hanem vállalja az üldöztetést, az idegen földön lakást, az életveszélyt azért, hogy tudja, mi lakik az emberben. Ez a közelítő Isten eljön megmenteni az embert, újjáéleszteni a reményt a szívében, hogy betöltse azt. Isten fia Embernek születik, hogy benne találkozzék az Ember és Isten egymást keresése, értelmet nyerjen az emberi vágyakozás, és megvalósuljon Isten életet ajándékozó akarata. Isten nem szűnik meg élettel ajándékozni, ezért már most reményt ébreszt bennünk, hogy mások számára is a remény hordozói legyünk. Hogy a szolidaritás valóságával tekintsünk a föld javaira, s az irgalmasság cselekedeteivel forduljunk embertársainkhoz. Hogy a meghozott áldozat erejéből élő kapcsolatok, közösségek szülessenek. Hogy az Istentől akart rend örömében szeressen férfi és nő, s a család így legyen a reménység bölcsője.
Isten reménysége örömöt teremt, örömünk alapját adja, választ a létben megtapasztalt feszültség reménytelenségére. Reménységünk többé már nem üres, örömünk el nem múló. Ez a remény és öröm bennünk születik meg, s így lesz mások számára vonzóvá. Váljunk a remény jelévé a mindennapok küzdelmeiben.
Udvardy György - Magyar Kurír
