Petőfi szerelmének naplója
Szendrey Júlia Keszthelyen látta meg a napvilágot, apja Szendrey Ignác gazdatiszt volt, aki előbb a Festetics-birtokon, majd a Károlyi család erdődi uradalmában szolgált. Olyan leánynevelő intézetekben tanult, ahol a jobb módú magyar nemesi családok neveltették leánygyermekeiket.
Szülei mindennel elhalmozták. Kitűnően zongorázott, idegen nyelveket beszélt és jól táncolt. Ő mégis kerülte az embereket, és legboldogabbnak akkor érezte magát, ha a zongorája mellé ülhetett, vagy a fák árnyában olvashatott.
1846. szeptember 8-án találkozott először az akkor már ismert és elismert Petőfi Sándorral Nagykárolyban a megyebálon. A költő legfontosabb múzsája lett, számos versét hozzá írta. Ezt apja nem nézte jó szemmel, mert ő lányát másnak szánta.
Hogy mégis miért is egyezett bele Petőfivel kötendő házasságába? Ady Endre írása szerint: „gondolta az öreg Ignác úr: ez a leány így is, úgy is bolondot fog csinálni, összekerült egy másik bolonddal, ez a legokosabb megoldás. Legyenek egymáséi, hozomány se kell, támogatás sem, lelkiismeretesség sem, az övék lesz, hála istennek, mindenért minden felelősség.”
A fiatalok 1847. szeptember 8-án összeházasodtak Erdődön. Az ifjú pár a szülőktől semmilyen támogatást, hozományt nem kapott, ennek ellenére meg tudták teremteni saját otthonukat.
„Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát” – írta titkos naplójában, amely csak jóval halála után, 1925-ben került nyilvánosságra.
Miközben érlelődött a forradalom, Júlia állapotos lett. Március 15-én ő varrta és tűzte Petőfi Sándor mellére a később ismertté vált kokárda első példányát (ezt a párizsi trikolór mintájára készítette). Petőfi naplójában olvasható, hogy felesége ezen a napon piros-fehér-zöld főkötőt varrt magának, miközben ő a Nemzeti dalt írta. Zoltán fiuk 1848. december 15-én született meg.
Míg Petőfi Bem oldalán harcolt a szabadságért, Júlia először Tordán, majd Kolozsvárott várta. Őt is magával ragadta a forradalmi hév, de semmit sem tehetett. Erről így ír naplójában: „Oh hogy el nem süllyeszt a szégyen! Nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthon ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni!”
Férjét 1849. július 20-án Tordán látta utoljára. Nem sokkal később közölték vele halálhírét, de ő nem hitte el. Családjánál hagyta kisfiát és férje keresésére indult. Ekkoriban senki sem tudta pontosan, mi történt Petőfivel, volt aki azt állította, látta a segesvári csatamezőn szúrt sebbel a mellkasán, már esküdözött rá, hogy Törökországban beszélt vele.
A 21 éves Júlia kétségbeesetten próbálta megtalálni szerelmét. Elhatározta, hogy Törökországba megy, ott keresi tovább a férjét, de az útlevélkérelmét elutasították. „Ki van rám mondva az ítélet s nem állhatok többé ellent; örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, és meg kell törnöm sorsom vas hatalma alatt” - olvashatjuk ebből az időből naplója szomorú sorait.
1850 nyarán Júlia kérésére meglátogatta őt Horvát Árpád történész, egyetemi tanár. A férfit kérte meg, hogy vigyázzon egy csomagra, és ha két hét múlva se térne vissza Pestre, égesse el. Horvát Árpád egy hajfürtöt kért tőle örök emlék gyanánt. "Azt nem teszem, mert ilyen emléket osztogatni sohasem volt szokásom. Hanem ha akarja, ez mind az öné lehet." - mondta Júlia, és rövidre vágott hajába markolt. A találkozás másnapján, július 21-én megesküdtek.
A váratlan lépésről ezt írta barátnőjének: „Menhely vagy öngyilkosság között kellett választani s mert Sándor fia miatt élni, ha lehetséges, kötelességemnek tartám, s nevéhez méltóbbnak tetszék a férjhezmenetelem, mintha az elutasított tolakodók jó hírnevemtől megfosztanak, Horvát Árpád ajánlatát elfogadtam és neje levék." Szerelemről ezúttal szó sem volt.
Az asszony addig is különcnek számított. Rövid hajat hordott, férfi ruhákat hordott, szivarozott. Második házasságát azonban már valódi országos felháborodás kísérte. Egy év sem telt el még Petőfi halála óta. Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét.
Mivel anyagi helyzete rendeződött, magához vehette a kisfiát. Új házasságában négy gyermeke született: Attila, Árpád, Viola és Ilona. Ekkor már maga is verseket írt és Andersen meséi is az ő fordításában jelentek meg először nyomtatásban, olyan mesékkel, mint A császár új ruhája vagy a Rendíthetetlen ólomkatona.
A második házasságában azonban boldogtalan volt. Sokan pletykáltak férje kicsapongásairól. "Ha a természet legmegvetésreméltóbb salakját akarod látni, nézz egy gyáva férfit" - írta róla.
1867-ben elköltözött tőle. Emiatt újabb bírálatok zúdultak a nyakába. Közben pedig egyre betegebb lett és lassan legyőzte a rák. Férjének még mindig nem bocsájtott meg: "Benne megmentőmre véltem találhatni, s nem másra csak egy kéjenc állatra találtam" - fogalmazott búcsúlevelében. 1868. szeptember 6-án halt meg.
Halálos ágyán édesapjának Petőfiről is írt. „Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk."
Temetéséről atyja, a 95 évet megélt Szendrey Ignác gondoskodott, eredeti sírján leánykori neve szerepelt. Jelenleg közös koporsóban nyugszik Zoltán fiával, valamint Petőfi szüleivel és öccsével, Istvánnal. A Kerepesi úti temetőben sírjára, annak ellenére, hogy Horvát Árpád feleségeként halt meg, ezt vésték: Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia, élt 39 évet.
Fotó: mek.oszk.hu
