Móra Ferenc tiszteletére
Amikor a véremet adtam – Móra Ferencért
Vért sok mindenkiért lehet adni, felajánlani, a magyar nemesség anno az ifjú Mária Teréziáért, a Vöröskereszt véradásain ismeretlen, rászoruló betegekért. Én pedig – jelentem – úgy tizenhárom éves korom táján Móra Ferencért adtam a véremet, Móráért, aki akkoriban, 1964-ben bizony már éppen harminc esztendeje elhagyta ezt a földi világot, s elköltözött anyjához, a jó Isten kenyérsütögetőjéhez.. Amikor a nevezetes véráldozatra sort kerítettem, ha nem is éppen szánt szándékkal, már jó tíz esztendeje a Móra-olvasók előcsapatához tartoztam. Végtelen betegségeim, főleg őszi, téli és tavaszi légcsőhurutjaim idején a legfőbb vigaszom Csilicsali Csalavári Csalavér, a Mindenki Jánoskája, később a Rab ember fiai és a Kincskereső kisködmön voltak. És jóval korábban, kisbaba koromban, anyám nem csak meséket-verseket mondogatott nekem, hanem az Aranykoporsó aranyló szavait adagolta nekem esténként, azt a könyvet, amely, egyre szaporodó ceruzajegyzeteikkel, egyfajta illegális szerelmi levelezőként, ide-oda vándorolt otthonunk és apám politikai fogoly idejének – csaknem hat évnek – az állomásai között. Szob, Márianosztra, Vác börtöneit is megjárta tehát, egyre szétesőbb lapjaival, ez a regény. Titanilla – kis Tit – nevét szinte hamarabb ismertem, mint a magamét.
Így tehát nem csoda, ha tizenéves, önálló és önellátó olvasóként és – jaj nekem – már írópalántaként szatyorszámra hurcoltam haza a pécsi Városi Könyvtárból a Gondolat Kiadó Móra-sorozatának darabjait. Egy alkalommal éppen az 1959-ben megjelent, egy kötetben napvilágot látott Georgikon-t és Nádihegedű-t. Bevallom, elsősorban a könyv nagyobb felét kitevő első részbe, egy 1918 augusztus végén, Móra Ferenc ritka pihenései alkalmával írott tárcasorozatba szerettem bele, amelynek darabjait Várostanyán, a mai Ásotthalom szívében rovogatta az akkor éppen egy esztendeje már múzeumigazgatóként is „célszörű szögény embör”-ködő szerző. Ötvenhárom esztendő röpült el azóta, de néhány darabjából azóta is, havasodó fejjel is tudok idézni. Például a legszebb anya-siratóból, amelyet valaha papírra vetettek, ebből a mosolygós rekviemből, A jó Isten kenyérsütögetőjé-ből: „Kipattant az ajtaja, és kireppent belőle egy fehér galamb, csak a fején volt fekete selyem a toll.” Vagy A pártfogók-ból, amelyben egy halálra szánt vadalmafa kidöntése előtt azért torpant meg az apaszívű író ágnyesésre készülő bicskája, mert: „Elgondolkozva becsattantottam a bicskát, és megöleltem a fát mind a két karommal. Te jutottál eszembe, Pankám, messzi kislányom, egyetlen termése életem vadalmafájának!” És egy harmadik, ötven éve tollat forgató, később számítógépet koptató kezembe (és koponyámba!) csontig belemetsző mondat, az Epilógus – Virágzik a fám című, a Georgikon-t hatásosan lezáró írásból: „Ez az én cseresznyefám, ez a magyar irodalom fája… A gyümölcse akkora, mint a borsószem, fekete és kesernyés-fanyar.” Ez a vadcseresznye (másik nevén: zelnice) -élmény sokunk ínyét kínozza ma is, kis híján kilencvenkilenc évvel e sorok születése után.
Nem csoda hát, ha mindezek után újra-meg újra meghosszabbítottam az agyondédelgetett Móra-könyv kölcsönzését. Mígnem egy napon borzasztó dolog történt. Éppen a várostanyai miniatűrök közepe táján jártam, amikor – zsupsz – forró, piros szökőkút tört elő szegény orromból – és telibe találta a szívem-csücske szöveg két oldalát. Keserves sírásomra berohant a konyhából „szögedi” születésű és neveltetésű, Móra Ferencet személyesen ismerő nagymamám, az elemista Móra Pankát gyakran dajkáló egykori nagylány, ijedt: - Mi baj van, Évikém? kérdéssel. Amikor a vértengert meglátta, orromra hideg vizes konyharuhát szorított, (hűtőszekrényünk és jegünk nem lévén!), majd, amikor zokogásom nem csillapult, ismét megkérdezte: - Miért sírsz annyira, tudod, hogy amióta nincs mandulád, gyakran elered az orrod vére. Rita néni (a gyerekorvosunk!) megmondta, hogy egy-két év és kinövöd. Nincs mitől félned.
- Nem az orrom miatt sírok,… de nézd, nagymama, mi történt a könyvvel. A Móra könyvvel, amit te is annyira szeretsz, tudod, a régi kiadást még dédapától kaptad, csak elveszett 45-ben, a meneküléskor. Ezt meg én most tönkretettem. Pont ezt.
Nagymama ezek után mindent megpróbált, hogy a csúffá tett könyvet restaurálja, de minden eredmény nélkül. Így hát elsétált velem az antikváriumba és megrendelt egy pót-kötetet a könyvtár számára. Nagy galiba nem lett a dologból, a könyvtárban ismertek és szerettek, a pót-kötet egy héten belül megérkezett. Amikor átadtam a könyvtárvezetőnek, ő előhúzta a pult alól a vérpecsétes példányt és csak annyit mondott: - Évike, ha már a véredet adtad Móráért, legyen ez a példány a tied. - Sok éven át őrizgettem ezt a Georgikon-Nádihegedű duót, s nem gondatlanságból, nem hűtlenségből veszítettem szem elől; egyszerűen számtalan költözésünk áldozata lett. De ma már nem bánatosan gondolok erre a történetre, hanem egy kis büszkeséggel. Elvégre, azért a magyar íróért, s mára már szülő- és nagyszülő-társért adtam kiskamaszként az orrom vérét, akivel, úgy érzem „egy vérből valók vagyunk”, a szó legmauglisabb értelmében, mert sok szavát, sok gesztusát a magaménak érzem!
Csak kis Tit…
Móra Ferenc a ravatalon
Csak kis Tit lepke-érintése
hiányzott utolsó
földi napodon.
Szokás- és illem-kalodába zárva
csak ő nem juthatott
virágerdős ravatalod,
eleink nyelvén
a castrum doloris,
a fájdalom háza
közelébe harminchárom nyarának
tóparti Tündér Ilonája.
Szilvakrampusszá aszott,
aprócska tested,
galambszárny-forma
hófehér hajfürtöd
hiába várta-várta
a múzeumi kupola alatt,
hogy más-asszonya asszonyod belép,
s testednek adja, utoljára,
szerelmes keze melegét.
Így indult el, vacogva,
Móra Márton fia,
a végső utazásra.
Petrőczi Éva
