Páratlan siker: magyar versekkel ünnepli a világ a reformációt
Fotó: Miklya Attila
Az Európai Protestáns Egyházak Közössége (GEKE) 107 tagegyházat, köztük a lutheri evangélikusokat és a kálvini reformátusokat fogja össze, vagy ötvenmillió hívőt képviselve. A szervezet 2014-ben Martin Luther 1517-es fellépésének, vagyis a reformáció megszületésének félezredik évfordulójára énekszövegírói pályázatot hirdetett, két kategóriában. A hét ország között megoszló, mintegy százhúsz pályázó közül Miklya Zsolt Kiskunfélegyházán élő költő mindkét kategóriában első díjat kapott. A páratlan magyar siker az egyházi körökön kívül egyelőre visszhangtalan maradt.
Az „új énekszöveg egy ismert református, evangélikus vagy metodista dallamra” kategóriában az első díjat a Zsoltárhang vízjelekben című vers kapta, melyet Miklya a 66. zsoltár dallamára írt. A „később megírandó dallamra írt új szöveg” kategória „modern” alkategóriájában pedig a Limesen égő című verse futott be, melyet a szintén magyar Hangraforgó együttes zenésített meg. (E kategóriában ráadásul az Átfordul egyszer című Miklya-vers is bejutott az első öt közé.)
A művek, a többi helyezettel együtt március 19-én egy istentiszteleten fognak először nyilvánosan felcsendülni ott, ahol a reformáció megszületett: Wittenbergben, abban a középkori építésű városi nagytemplomban, ahol egykor Luther is prédikált, és amelynek oltárát a vallásreformer barátja, a kor legnagyobb német festője, Lucas Cranach festette. Az énekeket a protestáns hagyománynak megfelelően maga a gyülekezet fogja előadni, akiknek Jochen Arnold, egy Hildesheimben működő, németföldön ismert tudós karnagy tanítja be. A zenei kíséretet a legtöbb műhöz Uwe Steinmetz szaxofonművész és Daniel Stickan orgonaművész adja, de az előadásba a pályázók muzsikusai is bekapcsolódnak.
A márciusi dátumot – mint Dávid Adél, a GEKE bécsi munkatársa, az esemény egyik szervezője elárulta – az indokolta, hogy a mindig is decentralizáltan működő protestáns egyházakban a lutheri fellépés napján, október 31-én helyi ünnepségek lesznek, ezért „nem lehetett volna egy nagy nemzetközi rendezvényt aznap lebonyolítani, a külföldi vendégek nem tudtak volna eljönni”. Március 19-e viszont idén az a vasárnap, amikor az 1973-as ún. Leuenbergi Konkordiáról megemlékeznek: „Ebben a dokumentumban lett hivatalosan vége a protestáns felekezetek közötti tanbeli elítéséleknek.”
Az eredményből látszik: a nemzetközi tudós zsűri szem előtt tartotta, hogy a kiírás szerint a pályaműveknek „a reformáció aktuális üzenetét” kell megfogalmazniuk.
A két vers ugyanis nem vallástörténeti vagy teológiai vitakérdést érint, hanem a költő vívódásokkal és kételyekkel teli, nagyon is mai és személyes istenkereséséről, istenélményéről számol be.
„Számomra a hit személyessége, ›belső szobája‹, a belső szoba hangja a legfontosabb. Luther ezt a mozzanatot emelte ki az egyház közvetítő apparátusának üzletté degradálódott mechanizmusából, és helyezte vissza eredeti relációjába az ember-Isten viszonyt” – magyarázza a költő a hvg.hu-nak, hogyan hordozhatják alanyi költeményei a reformáció aktuális üzenetét.
A Zsoltárhang vízjelekben dallama egyívású a reformációval. Az ókori, ótestamentumi szöveget Genfben Kálvin kérésére szedték versbe, és zenésítették meg, utóbbit Loys Bourgeois francia kántor az 1540-es években, régebbi egyházi énekeket is felhasználva és továbbvariálva. „A genfi zsoltárokkal … hitoktató szakot végezve a főiskolán találkoztam, ahol is több száz éneket tanultunk meg kívülről, és ez nekem reveláló volt, máig lenyűgöz ez a régi dalkincs” – tájékoztat a szerző.
A Miklya-vers központi metaforája: Isten, mint vízjel. Egy 2015 novemberi interjúban, melyet az evanglikus.hu oldalnak adott, a költő a kép ősforrásaként Tandori Dezső esszéjét és verseit jelölte meg: „Tandori úgy közelíti meg Isten létét, mint ami ott van létünk anyagában, de nem látszik, csak egy bizonyos ›fényszögben‹ tapasztalható meg. … amikor direkt módon akarjuk az istentapasztalatot megélni: akkor nem mindig találjuk meg, de amikor egy … spontán hatás azt feltárja, akkor ma is, vízjeleinkben felfedezhetjük a jelenlétét.”
A vers voltaképpen felesel az eredeti zsoltárszövegre: „Nem voltál több: az ismeretlen, / kitől reszketni, félni kell”, idézi fel korai értesüléseit az Úrról, akiről „régi írások … regéltek” riasztót és idegent. E régi írások egyike az a 66. zsoltár, mely éppen ezt a félelmetes Mindenhatót idézi az Egyiptomból kihozott, gyötrő próbatételeknek kitett zsidók hangján, mondván „hálóba vittél be minket, megszorítottad derekainkat”. (Károlyi Gáspár fordítása) A háló motívum átkerült a Miklya-versbe is, aki a vízjel megpillantása előtt – mint írja – megannyi „hálót merítettem űrben”, miközben „hálóba én magam kerültem”. Ebből a kilátástalan behálózottságból menekíti ki végül a pillanat, mikor egy papírhajón, „két élhajtás között / láttam egy másik hajót úszni” – azt, amit a vízjel rajzolt ki.
Mintha ugyanezt a pillanatot körvonalazná, bár talányosabban a korábban, 2013 első napján írt Limesen égő is. Azt, amikor az éjszaka végének és a nappal kezdetének limesén, vagyis határerődjén strázsálva, a talmi „lázadás” korszaka után szívét „egy új lakat / markolja és igézi”.
Ennek is vannak a modern magyar irodalomba és a régmúlt európai költészetbe nyúló gyökerei. Pilinszky János „Te győzz le engem éjszaka” kezdetű versére válaszol rögtön már a „Te győzz le inkább, virradat” kezdősorral. De mintha mindkét napszak ugyanazt a nyomasztó-felemelő felső hatalmat jelenítené meg a két, hasonló habitusú költőnél.
A verselés is ugyanaz: a középkori ambroziánus himnusz variánsa, melyet a hagyomány a 4. századi Szent Ambrus püspök egyházatyához kapcsol. A középkori formát a protestánsok is átvették, „hiszen a reformáció nem azzal a szándékkal született, hogy mindent kitakarítson, hanem azzal, hogy a hitet visszavigye az eredethez” – magyarázza Miklya.
Sőt „Luther ›ébredése‹ is egy olyan igéhez kapcsolódik, Habakuk próféta könyvéből” amely rímelve a Limesen égőre „a hit őrpozíciójáról tanúskodik: ›Őrhelyemre állok, … figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra… az Úr‹”. Egyéb ótestamentumi vonatkozásra is utalva Miklya hozzáteszi: „Az én őrpozícióm a hajnal, és Dávid zsoltára az előképe: Kész a szívem, Istenem… Ébredj, lelkem, ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt!”
A pályázatra Miklya hívta fel a győri Hangraforgó muzsikus párosának, F. Sipos Bea és Faggyas László figyelmét, akik éltek a lehetőséggel, és a „döntőben” kapott díjat már együtt nyerték el. Az együttes 2003 óta zenésít meg klasszikus és kortárs magyar verseket, de népdalok és magyar történelmi énekek saját változatait is éneklik. A Limesen égő fő szólama F. Sipos csengő hangján szólal meg, amit a férfihang, illetve két gitár és három furulya kísér; jelenleg meghallgatható a YouTube-on is. A HVG-nek elárulták, céljuk az volt, hogy „a dallam egyszerű vonalvezetésű legyen, könnyen megjegyezhető vagy énekelhető”, vagyis, a kiírók szándékának megfelelően, valóban a gyülekezetek repertoárját gazdagítsa.
A Hangraforgó interpretációja emellett derűs, szinte játékos, ami nem idegen a két komoly vers alkotójának világától. Miklya felidézi, hogy a Zsoltárhang vízjelekben drámai szövegének kedvelt régi dallamra szabása „gyermeki játékká vált” számára, márpedig éppen „ez a gyermeki létöröm, örvendezés az egyik, ami nagyon hiányzik a mai egyház ›felnőtt‹ gyakorlatából, s nekem költői feladatom ebben segíteni.”
Miklya Zsolt (1960) pályája sorosan kapcsolódik felesége, Luzsányi Mónikáéhoz, akivel tíz éven keresztül tanítók voltak, majd közösen az irodalom felé fordultak. Öt gyermekük született. „Mónika és Anna lányunk elismert író, családunk egyfajta alkotói műhely, amibe a gyerekek is bekapcsolódnak” – írja. A házaspár mindkét tagja hitoktató is, és tevékenységük kötődik a kiskunfélegyházi protestáns hátterű Parakletos Könyvesházhoz, melynek a férj a felelős szerkesztője, továbbá az Író Cimborák alkotóközösséghez, a gyerek- és ifjúsági irodalom országos jelentőségű műhelyéhez.
Míg azonban Mónika prózát alkot, Zsolt elsősorban lírikus. Hét önálló verseskötete jelent meg 1999 óta, ebből öt gyermekversekkel, továbbá egy mesekönyve. Szinte minden jelentős irodalmi lapban, antológiában publikál, verseken kívül irodalmi esszéket és tanulmányokat is. 2007-ben Quasimodo emlékdíjat, 2014-ben pedig NKA alkotói ösztöndíjat kapott egy szonettregény megírására.
A jézusi „belső szoba” halk szavú, visszahúzódó költője nem az évfordulós ünneplés bereflektorozott termeibe vágyik, ám fontosnak tartja az ünnepi alkalmat, mely az embereket tükörbe nézésre késztetheti. Nem mindegy, mondja, hogy az évfordulón „az egyház a maga apparátusával altató mechanizmusként vagy ébresztő mozzanatként hat az emberekre”.
Zsoltárhang vízjelekben a 66. zsoltár dallamára
Élő színekről álmodoztam,
gyerkőc, a papiros felett.
Táncost láttam a színdobozban
beszáradt vízfesték helyett.
Lapomat fény felé emeltem:
áttetsző minta vízjelén
hajó úszott fényes mederben,
nem tudtam, te vagy az, vagy én.
Azóta hány hajóban ültem,
hány új parton várt tévedés?
Hány hálót merítettem űrben,
hány jó szót rejtett feledés?
Porszemnyi léttel szembesültem,
part menti szél szemembe fújt,
hálóba én magam kerültem,
úgy éreztem, nincs már kiút.
Nem voltál több: az ismeretlen,
kitől reszketni, félni kell.
Nem voltál más: kimondhatatlan,
csendet átütő égi jel.
Régi írások rólad írtak,
rólad regéltek ezt meg azt,
én meg a papírt összegyűrtem,
nem leltem írásban vigaszt.
Ám kinn a parton, elfogottan,
vízjeled rajtam átütött:
papírhajó fölé hajoltam
egyszer, s két élhajtás között
láttam egy másik hajót úszni.
Azóta róla álmodom.
Már bennem úszik, nem hagy futni,
élő mederré változom.
