Ha hazajövök és alkotok, kiszakadok az időből
Képgaléria
- Hogyan futottál neki a művészi pályának?
- A művészi pályába akár bele is lehet születni, de legalább ennyire fontos a tanulás. Én Szegeden, a Tömörkény István Gimnáziumban kezdtem grafika szakon. A grafika után a festészet felé fordultam, ugyanis akkor már az alkalmazott grafika mellett a szabadabb alkotói folyamatok jobban érdekeltek. Ennek köszönhetően is szerencsém volt felvételt nyerni a Pécsi Tudományegyetemre festő szakra, ahol Valkó László osztályába kerültem. Szerencsére folyamatosak voltak tanulmányaim. De azt is el kell mondanom, hogy gyakorlatias alkat vagyok, és egyáltalán nem áll tőlem távol a munka.
- Végül képzőművész lettél, egyre nagyobb elismertséggel. Mégis felmerül bennem a kérdés, hogy meg lehet élni ebből?
- Nem biztos, hogy úgy kell feltenni a kérdést, hogy meg lehet-e ebből élni, hanem úgy, hogy ameddig élek, ez nekem mennyire fontos, mit jelent számomra. Így a válasz is könnyebb. Mindent!
- Volt időszak, amikor művésztársaiddal közösen tereken, rendezvényeken készítettek grafikákat, portrékat az emberekről, akik ezt megvásárolták
- Igen. Ez is az életem egy szakasza volt. Ez is egy alkalmazott művészet, iparos munka. Ezt közönség előtt, mások igényei szerint kell végezni.
- Volt ennek hozadéka élményben, tapasztalatban?
- Hogyne! Hiszen az emberekkel való kapcsolat az nem terhes, sőt inspiráló. Minden tapasztalat, kapcsolat közelebb enged magamhoz is. Ahhoz, hogy magamat megismerjem, nem szabad elzárkózni, nyitottnak kell lenni. Ha rögtön bezárkózik az ember, akkor hamar előítéletekkel terhes, jövő nélküli világban találja magát. Ezért örülök annak, hogy az utcai rajzolások során a hétköznapi emberek sokaságával találkoztam, akik a primer valóságot látták a rajzomon. Nekem meg kötelességem volt e mögé ásni, hogy valójában milyen személyiséget látok magam előtt. Sokakkal elbeszélgettünk, sőt még barátságok is köttettek egy-egy lakalommal.
- Naponta dolgozol a múzeumban. Hogyan építed fel a mindennapjaidat? Mennyi idő jut alkotásra?
- Hogy felépítsem művészi pályámat, ahhoz nem elég olyan távlati célokat kitűzni, hogy voltak és lesznek lesznek kiállításaim különböző helyeken. Meg kell farigcsálni a mindennapjaimat is. Ki kell találnom, hogy ha ma alkotok akkor mit fogok tenni. Nap mint nap megvannak a témák. Rengeteg jegyzetem, vázlatom van, ami segít a gondolataim rendezésében. Számomra a kiállítás, mint a közönség előtti megjelenés egy formája, akár egy mondat, egy bekezdés vége. Ami annyit jelent, hogy mindent tisztességgel be kell fejezni. Én azért alakítom a képeimet, hogy pozitív élményt nyújtsak. Ez nem azt jelenti, hogy másoknak festek. A megrendeléseket nagyon nehezen tudom teljesíteni. Előbb át kell engedni magamon az indító folyamatot, meg kell emészteni, majd ez után tudom „tálalni”.
- Tudós emberek állítják, hogy a sportolók a munka megszállottjai belefeledkeznek teendőikbe, másként működik a hormontermelésük, másként élik meg a világot. Így van ez veled is?
- Igen. Ha hazajövök és alkotok, kiszakadok az időből. Ezt a befelé fordulást, ezt az alkotói folyamatot én az idő megszűnésével élem át. Vannak percek, amik óráknak tűnnek, ha olyan tartalmasak. Vannak kis akvarellek, amiknek a végén, amikor befejezem, a végtelenség érzése fog el. Érdekes állapot ez.
- Amikor megtörténik az utolsó ecsetvonás, utána jön a „Heuréka!-érzés”?
- Van ilyen érzés, és egyáltalán nem tántorít el, ha valakinek éppen nem tetszik a mű. A befogadónak ugyanis ugyanolyan szabadnak kell lennie, mint az alkotónak.
- A művészetkedvelők ma már első látásra kiszúrják, hogy ezt a képet Molnár István alkotta. Azt, hogy milyen stílusirányzatot képvisel, azt viszont szinte senki nem tudja megfogalmazni. Te milyen irányzathoz tartozónak vallod magad?
- Nekem még nem sikerült megfogalmazni. Ezzel kapcsolatban mondandóm lényege az lenne, hogy ne legyenek a képeim unalmasak, elcsépeltek. Kerülöm a berögződött gyakorlatokat. Képeim egyszerre absztrakt, egyszerre valóság alapúak ezek összegzésével a szemlélőben remélhetően egy érzéssé alakulnak át.
hájas
