Staféta – Mivel mérhető az emberség?
Pedig a folyton mosolygós, optimista, a mindennapok szépségeire fogékony asszony sem burokban született. Ahogy ő fogalmaz: jó helyre érkezett, és egy ideig minden szép is volt. De aztán elromlott…
– 9 évesen állami nevelőintézetbe kerültem. Később anyukám kihozott egy időre, de miután nagyon fiatalon meghalt, én végleg visszakerültem. Kecskeméten, az Országos Nevelő Intézetben végeztem el az egészségügyi szakközépiskolát, amit először nem nagyon szerettem, viszont a gyakorlat megtetszett. Csecsemőotthonban kezdtem a pályát, és miután 31 évvel ezelőtt Félegyházára költöztünk a fiammal, a Szivárvány Személyes Gondoskodást Nyújtó Intézményhez kerültem. Itt kezdtem el fogyatékos emberekkel foglalkozni – foglalja össze egy gazdag életút kezdeti állomásait Zsuzsanna.
A következő évek élményeit albumnyi fotóval fűszerezzük. Míg a közös kirándulások, nyaralások emlékeit nézzük, a ma már nyugdíjas asszony arról beszél, miért szereti annyira a fogyatékkal élőket.
– Sokan azt gondolják, szomorú dolog közöttük tölteni a napot, pedig ez koránt sincs így – mondja Zsuzsa. – Nagyon sokat lehet tőlük tanulni, és rengeteg szeretetet adnak. Ők minden körülmények között őszinték, közöttük nem kell eltitkolt érzéseket, gondolatokat keresni. Életem kiemelkedően szép évei voltak, amit velük töltöttem, rengeteg élménnyel fűszerezve. Az intézményvezető jóvoltából eljutottam például Hollandiába tanulmányútra, és megismerkedtem egy számomra addig ismeretlen szemlélettel a fogyatékos ellátásban. Jártam például olyan gyárba, ahol kizárólag mozgássérültek és értelmileg sérültek végezték a termelőmunkát, aminek eredményeként fantasztikus minőségű tolókocsik készültek. Ugyancsak az intézmény képviseletében jártam Félegyháza testvérvárosában, Braunfelsben is. Elvégeztem közben a pszichiátriai szakápoló szakgondozói képzést és a gyógyfoglalkoztatói iskolát, és Kecskeméten, a pszichiátriai osztályon lettem gyógyfoglalkoztató.
Zsuzsanna lelkesen mesél az ott töltött évekről is, amikor lehetősége volt testközelből látni a biblioterápia, a zenés festés és más módszerek gyakorlati alkalmazását és hatását. Ahogy mondja, csodálatos dolgokat volt lehetősége megtapasztalni itt is. Például amikor a rajz, a zene hatására a beteg mélyen elrejtett gondolatai felszínre kerültek, elindítva ezzel a gyógyulás folyamatát.
Kecskeméten néhány év osztályos munka után a nappali kórház vezetője lett Zsuzsa. Itt egyrészt kis- és nagycsoportos foglalkozásokat tartottak az önkéntesen bejáró gyógyult betegeknek és az osztályról lejáróknak, másrészt értelmes elfoglaltság és társaság mellett több mint 30 megváltozott munkaképességű embert foglalkoztatni is tudtak. Így naponta akár 50-60-an is megfordultak a faházként emlegetett nappali kórházban.
Hat évig tartott életének ez a szakasza, majd ismét Félegyházán keresett munkát Zsuzsanna, és egy kisebb kitérő után a fogyatékosok nappali otthonában állapodott meg, amelynek mindennapjaiban nyugdíjba vonulásáig, és azon túl is nagy örömmel vesz részt. Bár tavaly májusban nyugdíjba ment, nem tud elszakadni a közösségtől. Ezért rendszeresen visszajár segíteni.
Zsuzsanna édesanyja halála után, 12 évesen félárva maradt. Mégsem állt be soha, egyetlen percre sem azok közé, akik életük tragédiáiból felmentést és magyarázatot kovácsolnak sikertelenségükre, boldogtalanságukra, beleragadva az áldozati szerepbe. – A humoromat megőriztem, és nem gondolkodtam sokat a múlton. Mindig előre tekintettem. Mint mindenkivel, velem is történtek jó és rossz dolgok. A múltam része az életemnek, átélése formálta a személyiségemet, általa lettem az, aki vagyok. Én viszont mindig a jóra koncentráltam, amiből örömforrást kovácsolhattam, legyen az bármilyen apróság.
A sokszor fájdalmas tapasztalatokból Szabó Zsuzsanna a legjobbat hozta ki: olyan személyiséget, amely mások önzetlen segítésében, a kiszolgáltatottak felkarolásában találja meg létezése értelmét.
– Az intézetben – ahol magam is kiszolgáltatott voltam – tanultam meg, hogy micsoda felelősség ezzel jól élni, és soha, semmilyen körülmények között nem visszaélni. Az én szememben az emberség fő mércéje, hogy hogyan bánsz a kiszolgáltatottakkal. Legyen szó gyermekről, idős emberről, fogyatékkal élőről, vagy akár egy állatról. Én a fogyatékkal élőktől tanultam meg sok mindent többek között kitartásról, őszinteségről, emberségről, segítőkészségről. Úgy érzem, hogy mindazért, amit kaptam azzal kifejezhetem ki a hálámat, ha támogatom őket emberi méltóságuk megőrzésében. Jó volna, ha minél többen megértenék, hogy nem sajnálni kell ezeket az embereket, hanem szeretni.
Szabó Zsuzsa rendhagyó módon egy családnak adja át a stafétát. Kisné Patyi Juliannának és férjének, Kis Zoltánnak, akik példaértékűen nevelik fogyatékos fiukat.
