Keresztút Nagyváradon
Az első években mindössze pár százan, zömmel egyházi emberek voltak kíváncsiak a Megváltó Golgotára vezető szenvedés útjára. Most akkora volt az érdeklődés, hogy csendőrök és rendőrök kellett szabaddá tegyék a rendezvény útvonalát. Az emberek fákról, villanyoszlopokról, kerítésekről nézték a menetet. Az ablakokból, erkélyekről virágokat dobtak a Krisztust alakító színész lábai elé.
Ki gondolná, hogy a tizenkettedik alkalommal megrendezett esemény ötletadója nem egyházi ember, hanem egy nagybányai fazekas, bizonyos Dan Les volt. A derék mesterember úgy gondolta, a számítógépek, tabletek, iPhone-ok, iPad-ek világában vészesen háttérbe szorultak a hagyományok, főleg a keresztény tradíciók. Az emberek a sok telefonálás, kütyürészés közben épp a legfontosabbról: Istenről feledkeztek meg. A fogyasztói társadalom nem kíváncsi Teremtőjére, nem érdekli Megváltója. Közönyükből csak egy olyan drámai erejű esemény zökkentheti ki őket, amely Mel Gibson Passiójához hasonlóan, sokkolóan hat rájuk.
A fokozódó érdeklődést mutatja, hogy az eltelt bő évtized alatt a kezdeményezést már tizenkét nagyváros vette át. A résztvevők száma pedig nemhogy csökkenne, folyamatosan nő. Főleg, hogy bárki aktívan bekapcsolódhat, és egy adott távon segíthet Jézusnak súlyos „keresztje viselésében”.
Íme, a négy évvel ezelőtti nagyváradi keresztút drámai erejű videója. Akkor Krisztus Urunkat egykori almamaterem, az Orsolya Rend korábbi leánygimnáziuma, a jelenlegi Ady Endre Líceum előtt feszítették keresztre.
https://www.youtube.com/watch?v=FtUEDwTVOLU
Húsvét
Tíz szál rózsa, s tíz jókívánság volt az,
mi arra késztetett, hogy hosszú némaság után
kezembe újra tollat vegyek…
Pedig hej, sokszor megjártam már
ezekkel a képes levelekkel…
Nem azokkal, melyek vége fenyegetés volt, és így szólt:
Ha nem küldöd tovább, utolér a balsors!
Azoktól nem ijedtem meg soha.
Sokkal inkább hatottak rám azok,
melyek csak adni akartak:
hitet, melegséget, szeretetet, bizalmat,
csupa olyan dolgot, miből már alig van részünk,
noha nélkülük teljességgel értelmetlen létünk.
Ám hiába küldtem tovább, annyi választ se kaptam:
Megkaptam.
Kesergésem látva lányaim elmondták:
Apa, ma már nem szokás a válaszolás…
Nemhogy a válaszolás, a reagálás sem!
Ti értitek ezt? Mert én nem.
Engem szüleim arra neveltek, ha bármit kapsz,
azt mindig köszönd meg.
Ez a legkevesebb vagy minimum,
mit ilyen esetben tehetsz.
Sajnos napjainkban ez már korántsem természetes.
Megértettem: örök vesztes vagyok, egy szánalmas alak.
Nem e világra való,
csak egy múltból itt felejtett, korosodó senki,
ki makacsul küzd az új szokások ellen,
végül erejét vesztve földre roskad, megkeseredetten.
Rájöttem, minden hamis volt, amiben hittem, s ami körülvett.
Hamis volt a szó, a mosoly, a simogatás, a gesztus,
mert nem nekem szólt, csupán a világ szemének,
s a divatnak, szokásnak, melynek manapság mindenki hódol.
Ez folyik tévéből, hírlapból, rádióból és vízcsapból…
Elszállt, szertefoszlott a szeretet,
helyét elfoglalta a céltudatos érdek.
Ma mindenki a magasba vágyik, mások feje fölé,
ahonnan csak lenézni lehet, sohasem fölfelé.
S ahonnan bátran lehet sérteni, szapulni,
de képtelenség bocsánatot kérni, s főként megbocsátni.
Magasba vágyunk, hová nem lépcső vezet,
létra vagy lajtorja, embertársaink háta szolgál
eszközül a feljebbjutásra. De nem Isten közelsége,
érdekeink hajtanak egyre magasabbra.
Nagyhét van.
Akár hívők vagytok, akár istentagadók,
vagy csak a mindenség Teremtőjét figyelmen kívül hagyók.
Akkor is Nagyhét van!
Két nap múlva keresztre feszítik az Emberfiát.
„Aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak,
hanem, hogy ő szolgáljon másokat,
és odaadja életét váltságul mindenkiért”.
Keresztre feszítik, de harmadnap feltámad.
Felmegy a mennybe, majd visszajön, s velünk marad
Mert így volt elrendelve, és így mondja az Írás.
S azóta is itt van, köztünk, még ha szemünk nem is látja,
Ezt súgja a ráció s az a belső ösztön, mely csak a léleknek sajátja.
Legyen hát áldott, boldog, s szeretettel teljes mindenki húsvétja!
