Nem én dolgozom, a mese történik velem
- Mese. Mi jut róla eszedbe?
- Meskete. Emese. Emese Sára. Negyedik gyermekünk. Akinél megvalósult a csoda, átléptünk a megvalósítható határán. Amit még az emberi konstrukció be tud fogadni. Innentől irányíthatatlanná vált a folyamat. Tervezhetetlenné. Innentől lőn szeretetnadrág, amikor az addig elképzelhetetlen ruhadarabra igent tudtam mondani, mert igent mondott ránk az a rikító ruhadarab, amit egyedül, csak azt lehetett felvenni az ünnepségre. Igen, bemozdult, átlépett a határon valami. Mese, meskete. Emese lányunk született, Emese nyelvünk született, sasszé az archaikusba, a valószínűtlen asszociációk világába, egyfajta transzlogika felé. Persze ott volt, jelen volt ez már a többiekben is, hiszen Atilka Pirosovijában éltünk évekig, Eszterkó Nincsennekineve kisfiújával uzsonnáztunk, hogy Anna törpjeiről ne is beszéljünk. De valahogy Emesével lépte át a határt a nyelv, amivel nyilvánvalóvá tette, hogy ott tör elő, ott keletkezik előttünk. Emese mondta egyszer, már kisiskolásként, elmélázva az ablaknál egy késő nyári este: kezd őszülni a nyár. A három nagyobb persze kinevette, túl racionálisak voltak már hozzá képest, a legkisebbnek meg természetes volt, persze, kezd őszülni, hát nem látjátok? Innen lépett ki – többek közt – a Pityu azt mondja... című beszélgetős verseim beszélője, ilyen elszólásokból keletkezett a versnyelv, vagy mesketenyelv, amikor a vers is őszül már, néhány szál ott fehérül, hát nem halljátok?
- Tíz évig tanítottál. Pedagógusként mik voltak a tapasztalataid? Manapság sokan vészharangot kongatnak, hogy a gyerekek rosszabbak, mint régen, nem bírnak velük a tanárok és a szülők. Szerinted is rossz a helyzet? Mi jelentene megoldást?
- Könnyű nekem – mondhatná bárki, én kiléptem az iskolai tanítás keretei közül, egyáltalán, a formális oktatás keretei közül, s amit szerkesztőként teszek, azt is partizánként, fittyet hányva a hatalmasok logikájának, bátran alkalmazva Emesénk és a szeretetnadrág logikáját. De ehhez a könnyűséghez nem jutottam olcsón, az a tíz év tanítás is teljes odaadást, belemerülést és belefeledkezést követelt. Első lépésem, még kezdő, képesítés nélküli pedagógusként az volt, hogy délután, amikor napközis nevelőként kiléptem a poros iskolaudvarra, beálltam a gyerekek közé játszani, és nem mentem oda a nevelőkhöz beszélgetni. Nevelőtársaim első reakciója pedig az volt, hogy félrevontak, s mintegy átadták évtizedes tapasztalataik netovábbját: tartsam meg a három lépés távolságot. Nos, attól a pillanattól kezdve tartom a három lépés távolságot a háromlépés-pedagógiával szemben, nem megyek oda beszélgetni, mert fontosabb a játék, a rám bízott gyerekek közti jelenlét. Jelen lenni az életükben – ez az eredményes, érvényes pedagógia kulcsa. Hogy ez kinek milyen áron, milyen nehézségek és könnyűségek árán valósul meg, az részletkérdés. De mivel "az angyal a részletekben lakik", angyali kérdés. A legrosszabb helyzetben sem vészharangot kell tehát kongatni, hanem odalépni a gyerekek közé, bevonódni a világukba, s engedni, hogy bemozduljon – angyali módon – a meskete logikája.
- A mese szerinted ma is varázzsal bír a gyerekeknél? Lehet még mesével nevelni és gyógyítani?
- Nem szeretem a varázs szót, mert mindenünnen varázslat és varázsszer csöpög, marketing-fogalommá vált, hiszen a legjobban meglovagolható és eladható az a kielégíthetetlen transzcendencia utáni vágy, amitől az ember sosem fog megszabadulni, bármennyire is racionalizálni igyekszik az életfolyamatait. Ám a varázslat és a mágia alapja, az analógiás gondolkodás – hogy ami fent, az lent, nemcsak formális, hanem lényegi kapcsolat van a hasonló dolgok között, tehát igenis kezd őszülni a nyár, nem látjátok? – elemi szükséglet, az igazi mesékben mindig jelen van, archetipikus tudást közvetít, s gyógyító erővel hat, vagyis helyre teszi a dolgokat. Nevelése ily módon indirekt hatású, de hat, nevel, mindenképpen, csak nem úgy, hogy na, akkor a végén megmondjuk a tutit, a tanulságot.
- Számos gyerekkönyved jelent meg. Emlékszel még, miért kezdtél el a gyerekirodalommal foglalkozni? Melyik volt előbb, gyermeked vagy meséd?
- Nagyon későn kezdtem gyerekirodalommal foglalkozni. Számomra ez nem foglalkozás. A tanítóképző főiskolán is mindig elslisszoltunk Mónikával a gyerekirodalom-órák elől. Helyette inkább nagyokat beszélgettünk. Aztán épp emiatt kellett évet halasztanunk a főiskolán. Tanárnőnknek túlzottan hiányoztunk, nem írta alá az indexünket. Így aztán inkább kimentünk egy kis pusztai faluba, Ecsegfalvára tanítani. Bele a közepébe. A mese mindig a közepén kezdődik, ugyanis. Csak később derül ki, hogy se eleje, se vége, de valahol csak el kell kezdeni, és el is kell vágni a szálat. Ezt lehet foglalkozásszerűen űzni. De jobb, ha az ember csak úgy belecsöppen, éli, s majd utólag kirajzolódik, hol is a mese elejének látszó kezdet. Velünk ez történt. Azóta se bánom, hogy tanítóként és mesehősként kezdtem, nem szakemberként. Ma már, túl az ötvenen, igyekszem korrektebb tudással közelíteni a szakmát. De sosem leszek jó tanítójelölt, aki precízen katalogizálja és három lépés távolságról szemléli a létet, ami történik – vagy szeretne történni – vele.
- Egy-egy gyerektörténetedbe beviszed a vallást, az Istent. A gyerekek nyitottak ezekre a dolgokra? Nem válik a mese ettől túl didaktikussá? Mivel adhat többet a vallás egy gyermeknek?
- Először is, én megkülönböztetném a vallást, a hit gyakorlásának szabály- és szokásrendszerét a transzcendenciára való fogékonyságtól, és a hit, az Isten-bizalom mozzanatától. De a mese nem ezektől válik didaktikussá. Hanem a háromlépés-logikától. Ami távolságot tart, okokat keres és érveket, feldolgozható premisszákat, s mint egy jó böllér, beviszi a találatot, a konklúziót. A delikvens pedig, az áldozat feldolgozható. Ez így zárt rendszerű didaxis. Nyitott rendszerben mindig be van kalkulálva a befogadó személye, az a bizonytalansági tényező, ami miatt a biztonságra törekvő pedagógus sosem lépi át a három lépés távolságot. A jó irodalom átlépi. Sőt, ott kezdi. Bele a közepébe, szíven üt, megragad az első mondattal, vagy becsukom a könyvet. Isten is így kezdi, szíven üt, megragad. Ez nem didaktikus, hanem egzisztenciális mozzanat. Ha megtörténik, onnantól kezdve minden másképpen van. A csoda történik veled. Mint a mesében. Mégsem mese. Nem én viszem tehát bele a mesébe a vallást, hanem az Isten által keltett mozzanat, mint "egzisztenciális rezonancia" visz bele a mesébe. Mire felocsúdsz, már van. Ez a neve, ugyanis. Vagyok. A "Vagyok" szólított, érintett meg téged.
- Öt gyermeked van. A magyar statisztikai adatok nem kecsegtetnek sok jóval: kevesen szülnek, a gyerekvállalás korhatára kitolódik, a karrier előtérbe helyeződik és kiszorítja a családvállalást. Amikor nagycsaládot vállaltál, nem féltél attól, hogy nem lesz időd az irodalomra, magadra, s hogy sok nehézséggel jár egy család?
- Mióta Mónikával felismertük egymásban az életre szóló társat, mindig is sok gyereket szerettünk volna. Először legyintettek a barátok, rokonok, beszélnek ezek összevissza. Annát mindenki csodálta, körülrajongta. Eszternek mindenki örült, mert öt évre született, s már azt hittük, nem is lehet több gyermekünk. Atinál már hümmögtek, jó-jó, de azért magatokkal is törődhetnétek meg a realitással, ráadásul Móni se bírja, hát nem veszitek észre? De, észrevettük. Hiszen benne voltunk a közepében, már mondtam. Nem volt időnk a körülményeken gondolkodni. Tettük a következő lépést, és boldogok voltunk, immár öten. Emesével ebből a szempontból is átléptünk egy határon. Nála derült ki ugyanis, miután megfogant, hogy Mónikával egy bizonyos ritkán előforduló vércsoport-összeférhetetlenségünk van, ami miatt egyre nehezebben hordja ki a babákat, s a szülés is életveszélyes. Mit tegyünk? Ez nem kérdés. Nem is vallásos presszió. Emesének meg kell születnie. Meg is született. Ahogy Csanád is. Ebben az időben léptünk át az írásbeliségbe. Hogy ami addig történt velünk, azt le is jegyezzük. Egzisztenciális mozzanat volt ez is, és létformává vált, ami elválaszthatatlan a gyerekektől, elképzelhetetlen nélkülük. Az inspirációforrás velük nyílt meg, velük tört a felszínre, értelmetlen kérdés, mi lett volna nélkülük. Semmi. A devianciának valami semmis változata. Velük lett valami. Aki magát akarja megcsinálni, elvéti. "Csak másban moshatod meg arcodat." Ez a karrierépítés szempontjából is érvényes. Mindig rácsodálkozunk, amikor megkérdezik, hogy csináljátok. Semmi különös. Benne élünk egy mesében. Történik velünk.
- Az elmúlt időszakban milyen meséken, történeteken dolgozol? Ilyenkor mindig finoman elhárítom, nem, nem én dolgozom, a mese történik velem, a történet dolgozik bennem, nyelvként buzog fel, él és virul, nyelvjelenések tanújává tesz. S itt meg kell különböztetnem a mese, mint irodalmi műfaj, és a mese, mint egzisztenciális nyelv, a létezés archetipikus nyelvének valóságát. A meseműfaj korlátait nehezen viselem. Nyelvében viszont fürdök, lubickolok. Ezért is vagyok inkább költő, a szélnótás fajtából. Aki jobbára fütyül, az egészre, mint kötelezőre, de fütyül, és ez már nyelv, zene, szabadon választott. Szóval, miközben benne vagyok a mesében, történetben, azáltal, hogy történik velem, ennek a folyamatnak a belső mozzanatai bukkannak elő nyelvi jelenségként, meskete-logikával, amiből inkább dal lesz és vers, mint mese és történet, ha muszáj műfajjá redukálni. Talán épp emiatt, egyfajta komplexitásigénnyel vált sajátos műformámmá a szonettkoszorú, ami nálam saját határát is átlépte, továbbfolyt, egyik koszorú adta át zárósorát a következőnek, hogy kezdősorává váljon. Néhány hete fejeztem be szonettregényemet, amit egy éven keresztül írtam, van benne bőven gyerektudat és gyermekkor, kamasztudat és kamaszkor, emlék- és élménynyom, fragmentum és reflexió, és mesketenyelv, játék, keletkezés. A folyamat része voltam egy évig, s hogy kitettem a pontot, tudom, nem zárult le, csak alakot – műfajt – vált, sasszézik egyet, és előbb vagy utóbb bemozdul. Történik velem. Várok tehát, a terveim más lapra tartoznak.
- A meseírás nagyobb örömöt okoz, mint egy-egy felnőtt szöveg megírása? Boldog a meseíró?
- A mese eredendően felnőtteknek szólt, beavatási és egyéb életbevágó rítusok szöveghagyományát őrizte, jelentette. Csingiz Ajtmatov Fehér hajója mutatja meg pontosan, ahogy a közösség kollektív emlékezete szerepéből kiszorul, és egy gyermeki/mesei öregapó meg az unokája tudatában él tovább, konfrontálódva a valósággal, és áldozatot követelve. A Fehér hajó felnőtteknek szól, gyermeknek nem szabad a kezébe adni, mégis a mesét belülről képes ábrázolni, a gyermek tudatán keresztül, a gyermektudat mintegy integrálódik a felnőttszövegbe. Ily módon elég nehéz szétválasztani gyermek- és felnőttszöveg mibenlétét és genezisét, forrásvidékét. Számomra az a boldog állapot, amikor együtt van, szimbiózisban marad a kettő. Elválaszthatatlan a gyermek és a felnőtt. Szövegszinten is. Rengeteg mesekönyv jelenik meg, a piacot elárasztják a hipp-hopp íróvá lett szerzők művei. Ezek sokszor azért károsak, mert csak a piaci érdekeket szolgálják ki, s a gyerekek lelki és érzelmi világáról megfeledkeznek, nem mellesleg igénytelenek. Hiányzik belőlük az ősi, misztikus szentség, ami a Bibliában vagy Lázár Ervin, Török Sándor műveiben benne van.
- Te mit tanácsolnál a szülőknek, hogyan, mi alapján válasszanak könyvet? Ma zavarban lennék, mert időközben gyökeresen megváltozott a világ, a mai gyerekek akkor is a digitális nemzedékhez tartoznak, ha nem jutnak számítógéphez. Életkörülményeinket és kommunikációnkat a számítógépek uralják, akkor is, ha nem akarunk róla tudomást venni. A fehér hajó, mint vágykép tovább virtualizálódik a digitális térben. A kisfiú nem távcsövön át fürkészi már a messzi tavon megjelenő hajót, hanem a monitoron megjelenő hajóikonra kattintva úszik el. Hogyan lehet mégis "visszaszerezni" a vágyképeitől? A recept ősi, mondhatni archetipikus, leülni mellé, mesélni, csak úgy, a mese, a történet bűvkörébe vonni, nem tárgyakat adni, hanem közös nyelvet, beszélgetést, együttlétet. Ez az első, az "ősi, misztikus szentség". Erre épül a többi. Egy gyenge mű is átlényegül a személyes kapcsolatban. Egy remekmű is meghidegül a személytelenben. Hogyan válassz könyvet? Fogd meg a gyermek kezét, és szánj rá időt. Bóklásszatok a könyvstandok és könyvespolcok között. Csak úgy. Ahogy Vacskamati virágja mondja: "Csak." Mi az a néhány gyerekkönyv, amit feltétlenül el kell olvasnia szerinted egy gyereknek és miért? Amiből idéztem. A Négyszögletű Kerek erdőt feltétlenül. És mind a többit, ami hozzá kapcsolódik. Lázár Ervin meseköztársasága és -univerzuma az a hely, ahol a saját nyelv mint közös nyelv modern mesei archetípusa megteremtődött. Ahol már több nemzedék ismerhette fel, hogy ez a nyelv az enyém és a miénk. Személyes és közös, ami megvéd a személytelen Áttentő hatalmával szemben. Innen érdemes elindulni, és ide visszatérni. Rájönni, hogy a trapitizés milyen jó – olvasd el Darvasi László: Trapitijét is –, és hogy Dömdödöm ezt már tudta. Mellesleg Dömdödöm, Trapiti egyaránt mesketenyelven beszél. Vagy folytatni a költőversenyt KAF pettyes petymegével, Varró Dani Szösz nénéjével, Tóth Kriszta virágevő/világvevő zsiráfjával, és rájönni, hogy nem is versenyről van itt szó tulajdonképpen, hanem közös nyelvről, a közös hely körül zajló mesketetáncról.
Fotó: Miklya Attila
