Gyerekei példaképe lenne a vasember

Az Ironman egy hosszú távú triatlon verseny, amelynek teljesítői – akik megszakítás nélkül 3,86 kilométert úsznak, 180,25 kilométert kerékpároznak, és egy maratoni távot, azaz 42,195 kilométert futnak – minden kétséget kizáróan megérdemlik, hogy „vasemberként” gondoljunk rájuk. Közéjük tartozik a félegyházi születésű gyermeksebész, dr. Vizi András is, aki július elején, 10 óra 52 perc 20 másodperc alatt teljesítette először a távot. Az idáig vezető útról beszélgettünk a 36 éves orvos-sportolóval, aki saját bevallása szerint a József Attila Általános Iskola sport tagozatán, Kerék Csaba tanár úr kezei alatt kapta meg azt az alapot a sporthoz – és az élethez – ami azóta is kíséri az útján.

– Később a félegyházi úszó szakosztály sportolója voltam Móczár Zoltán, Sáska Péter és Csongrádi Aladár kezei alatt, az orvosi pályát pedig a Móra Ferenc Gimnáziumban töltött középiskolás évek alatt választottam hivatásomul. 1999-ben érettségiztem, de csak egy évvel később sikerült bejutnom az orvosi karra, Szegedre. Azóta is a Tisza-parti városban élek, de gyakran jövünk haza a családhoz. Itt élnek szüleim, nővérem, nagyszüleim, és egy ideje rendszeresen ideszólít a munka is. 2006-ban szereztem általános orvosi diplomát, majd a gyermeksebész szakirányt választottam, amiből 2012-ben szakvizsgáztam. Ahogy egyre több korábbi barátomnak lett gyermeke, úgy érkezett mind több hívás Félegyházáról, különböző gyermeksebészeti problémával kapcsolatban. Így adta magát a lehetőség, s három-négy éve havonta kétszer szakrendelést tartok a kórházban. Nagy könnyebbség az érintett félegyháziaknak, hogy csak az esetleges műtétre kell Szegedre jönniük a szakrendelés megtörténik a városukban

– Megváltozott az érintettsége amióta saját gyerekei vannak?

– Erre a pályára a gyerekek választottak ki engem. Gyermekkoromtól kezdve szívesen gyűlnek körém a gyerekek minden társaságban, én pedig könnyen megtalálom velük a hangot. Amikor eldöntöttem, hogy sebész leszek, kínálkozott a gyermeksebészet. Amikor döntéshelyzetbe kerültem, korábban is feltettem magamnak a kérdést: mit tennék, ha a saját gyerekemről lenne szó. Tény, hogy amióta megszülettek a fiaim, a két éves Barnabás és a 4 hónapos Boldizsár, még jobban átérzem a szülők aggodalmát, esetleg fájdalmát. Tehát bizonyos értelemben a válaszom igen. Az elvek nem változtak ugyan, és nem csinálok másképp dolgokat, de bevallom: egy-két sors jobban megérint, mint korábban. Ilyenkor belegondolok abba, hogy mennyire szerencsések vagyunk, amiért két egészséges fiunk van, miközben az élet más embernek más sorsot szán.

– Milyen asszony áll egy ilyen gondosan szervezett élet mögött?

– Feleségem, Csilla az egyik legjobb barátom is. Kilenc éve ismerkedtünk meg, és 2013-ban házasodtunk össze. Ő gyógyszerész, természetesen jelenleg gyesen van, és mindenben támogat engem. Legyen szó sporteseményről, vagy egyéb programról, akkor érzem teljesnek magam, ha ő is velem van.

– Az addig rendben is van, hogy a „doktor bácsi” sporttal tartja karban a kondícióját. No de hogyan öltött ez a szenvedély ilyen extrém méretet?

– A sport mindig kitöltötte az életemet, én csak ezzel együtt tudok létezni. Az egyetemi évek alatt belekóstoltam a nagypályás labdarúgásba, s amikor annak vége szakadt, másik utat kerestem. 2012-ben három hónapot a nagybátyámnál töltöttem Ausztráliában, ahol mindenki fut. Ez engem is magával ragadott. S mivel a maximalizmus egész életemben jellemző volt rám, egyre többre vágytam. Így folyamatosan növekedtek a távok, és a futással töltött idő is. 2014-ben Csillával közösen futottuk le az első félmaratonunkat, sőt: mint később kiderült, valójában hárman, hiszen akkor már Barnabás fiunk is megfogant. Ezután egymást követték a versenyek. A maratoni táv teljesítése csúcspont egy futó életében. Ez nekem 2015-ben adatott meg először, majd 2016-ban kétszer lefutottam a távot. A triatlonosok úgy tartják, hogy itt dől el: beéred ezzel, vagy új kihívást keresel. Nekem a második utat jelölte ki az élet. 12 év úszómúlttal, a maratonnal megfertőződve adta magát a triatlon. Beszereztem egy országúti kerékpárt, és elkezdtem edzeni. 2016 nyarán fél távon próbáltam ki magam egy triatlon versenyen (1800 méter úszás, 90 kilométer kerékpározás, 21,1 kilométer futás), és ez a tapasztalat mindent eldöntött. Egy új, számomra vonzó világba, új barátok közé csöppentem, ami tovább sarkallt. Tavaly októberben kezdtem meg a felkészülést a teljes távú Ironman versenyre. Amikor erről feleségemmel közösen döntöttünk, már tudtuk, hogy hamarosan Boldizsár fiunk is megérkezik, vagyis jó időre ez az utolsó időszak, amikor vállalni tudom a heti 10-15 órás edzéseket. Egy ilyen felkészülés extrém mértékű koncentrációt, odafigyelést, a családtól való időelvitelt igényel, miközben több munkahelyen dolgozom, havi hét-nyolc ügyeletben, és a családban is helyt kell állnom.

– Más emberré tette a sport?

– Az egészen biztos, hogy kitartóbbá és precízebbé tett. Emellett egészségesebbnek érzem magam, és a munkámban is jobban tudok teljesíteni. Rendszert, fegyelmet visz az életembe, egyfajta keretet adva ezzel. Reggel 7-kor én úgy mentem be sokszor a munkahelyemre, hogy már túl voltam két-három órás edzéseken.

– És most?

– Kipipálhatok egy álmot a bakancslistámon, de most szeretném a nélkülem töltött időt visszaadni a családnak. Persze a sport az életünk része marad. Szeptember 11-én feleségemmel közösen indulunk a hivatalos magyar félmaraton bajnokságon, Csilla ezzel tér vissza a szülés után. Ő egy kicsit általam fertőződött meg, és Barni születési után 8 hónappal futotta le első maratoni távját, azóta pedig hat félmaratont. Azt hiszem, mi már végérvényesen sportcsaláddá váltunk. Szeretnénk, hogy a fiúk ebben a közegben nőjenek fel. Hiszek abban, hogy a szülő lehet a saját gyermeke példaképe, és én eszerint akarok élni és dolgozni.

Tóth Timea