Soha többet ne fordulhasson elő hasonló!
Katika már 1991-ben is abban a tízemeletes épületben lakott, ahonnan június 24-én játszani indultak a gyerekek. Találkozásunkra magával hozza a történtekről néhány nappal később tudósító, megsárgult napilapot is, amelynek írásából kiderül: az egy házból való 11 éves Zsolt és kishúga az 5 éves Andrea, a 9 éves Tamás és a 12 éves Attila a lakásuktól jó egy kilométerre lévő bankfalui homokbányában játszottak azon a forró nyári napon. Ők négyen egy kis üregben hűsöltek, míg 12 éves társuk vízért ment. Mire visszajött, a négy kisgyerek eltűnt a többmázsányi homok alatt. A felnőttek tíz perccel később már holtan kaparták ki őket, egyedül Andrea mutatott életjelet, de a mentőkocsiban ő is meghalt.
Katika – így mondja – ma is elevenen emlékszik a felkavaró napra. Amikor a gyerekek segítségére siető felnőttek két puszta kezükkel küzdöttek a homokkal, a kudarc döbbenetére és a tehetetlen fájdalomra, majd a környékre telepedő gyászra... Ő ma is ugyanabban a lakásban él, és gyakran jutnak eszébe a gyerekek és szüleik. Barátnője, a balesetben 9 évesen elhunyt Tomi édesanyja, Csenki Jenőné Erzsike azonban már évekkel ezelőtt elköltözött. Új otthonában beszélgetünk az eltelt bő két évtized történéseiről.
– 23 év nagy idő, megtanított együtt élni a megmásíthatatlannal – mondja, miközben képeket nézünk Tomiról. – Nyolc éven keresztül minden egyes nap kimentem a temetőbe. Viszont abban a lakásban nem volt maradásom. Az ablakunk a homokdombra nézett. Oda, ahol aznap megpillantottam a mentőt, de nem is sejtettem, hogy miért van ott. S bár sok minden kiesett az emlékek közül, úgy éreztem, hogy új helyen tudok új életet kezdeni. Ma már tudom, hogy sehová sem kell mennem ahhoz, hogy Tomi velem legyen. De annak örülök, hogy felmerült a baleset helyszínén egy emlékhely kialakításának a gondolata. Nem csak azért, hogy a családtagok itt emlékezhessenek szeretteikre, hanem figyelemfelhívásként. Hogy soha többet ne fordulhasson elő hasonló eset!
T. T.
