A puli
– Jó napot kívánok!
– Adjon az Isten, magának is. Miben segíthetek?
– Donga István riporter vagyok, a helyi tévétől. Pitvarosi Elemért keresem.
– Hát elég donga, ami azt illeti. Mit mondott? Melyik Pitvarosi Elemért?
– Hogyhogy melyiket, tán több is van?
– Van belőlük, hála Istennek, tíz is. Bolhás Pitvarosi, Lőcslábú Pitvarosi, Gülüszemű Pitvarosi, Köpködő Pitvarosi, Ásító Pitvarosi, Sípoló Pitvarosi, Nagyotmondó Pitvarosi... Soroljam még?
– Nem mondja...
– De mondom, ha óhajtja.
– Hát én nem is tudom... Kaptunk mi egy panaszlevelet, valami kutyáról van szó benne...
– Én vagyok annak a levélnek az írója, Nagyotmondó Pitvarosi Elemér, tisztelettel.
– Akkor jó helyen járunk.
– Maguk nagyon jó helyen járnak...
– Annyit áruljon már el, bátyám, Gülüszemű Pitvarosi mivel érdemelte ki a nevét?
– Egyszerű, kérem. Akkora két gülü szeme van, akár az Andersen mesében az aranypénzt őrző kutyának.
– Értem...
– Úgyse érti, de mindegy. A mesét se olvasta. De mi a gond a levelemmel?
– Azt írja benne, hogy van a szomszédjában egy puli vagy pumi, és az örökké nyüszít, vonyít, meg ugat, de úgy, hogy maga majd’ belehal...
– A részvétbe és a szánalomba. Ezt is odaírtam. Nincs magánál a levél?
– De nálam van.
– Na, kérem, akkor vegye elő szaporán, mert abban a levélben én világosan leírtam, hogy puliról van szó. Maga, látott már pulit?
– Láttam.
– Biztos valami képeskönyvben. Tudja meg tőlem, hogy a puli és a pumi nem ugyanaz.
– Most már tudom.
– Akkor jó.
– De mi a gond a pulival?
– Nem a pulival van gond, kérem, hanem a gazdájával.
– Tán bántja a kutyáját?
– Nem bántja az, inkább őt bántja, gyötri valami állandóan, mert egyvégtében gagyarászik az oktalan állatnak. Olyanokat mond nekije, hogy szépségem, gyönyörűségem, nem szabad ugatni, nem szabad pisilni, nem szabad kakálni. A szerencsétlen kutya közben nyüszít, szűköl, vonyít félelmében. Kérdezem magától, mi tegyen az a szegény pára? Tán böfögje fel vagy izzadja ki, ami benne van?... Mert aminek ki kell jönnie, az egyszer úgyis kijön. Oszt tudja, a szegény puli gazdája olyan, mint egy zombi. Én nem tudom
az micsoda, de a legkisebb unokám mondta, az pedig nagy szakértő.
– Milyen szakértő?
– Hogyhogy milyen. A kölök mindenben szakértő. A minap is azt mondja nékem reggelizés közben. Tata, ez a croisson olyan, mintha egyszer már megette volna valaki. Így mondta, ezen módulag.
– S maga mit válaszolt erre?
– Én kis híján szélütést kaptam, gondolhassa.
– De hát miből gondolja, bátyám, hogy mindez ránk tartozik?
– Hát maguk a televízió, vagy nem? Magukat nézik fotelből, íróasztalnál ülve, vendéglőben, moziban, autóbuszon, vonaton, taxiban... még tán szeretkezés közben is. Ahogy a vejem mondja: még a vízcsapból is maguk folynak. Mióta eszes telefon van, mindenki azt nézi.
– Okostelefon.
– Hogy micsoda?
– Nem eszes, hanem okostelefon.
– Nem mindegy? Okos annyit tesz, hogy eszes. Vagy micsoda maga, tán nyelvész?
– Már mondtam: riporter vagyok.
– Na, lássa. Maguk ott összevissza mutogatnak mindenféle dolgokat, emberevő cápákat, krokogyélusokat, földrengéseket, szőkőárakat, meg vulkánkitöréseket, vonatütközéseket, repülőgép-szerencsétlenségeket.
Esténként elmondják, hogy már megint kikaptunk, holnaptól drágul a benzin meg a kenyér, s akinek izzad a lába, inkább amputáltassa, osztán használjon műlábakat, mert azok garantáltan nem izzadnak. Riogatják
mindenfélével a népeket, az embernek reggelente már nincs is kedve felkelni az ágyból. Csak az a szegény puli nem fér bele a műsorukba?
– De mi mit tehetünk ebben az ügyben?
– Menjenek át a lombihoz...
– Zombi.
– Hogy mondta?
– Nem lombi, hanem zombi.
– Az meg mi?
– Maga mondta az imént, hogy a szomszédja olyan, mint egy zombi.
– Nem én mondtam, hanem az unokám. Nekem fogalmam sincs a zombikról.
– Sírjukból kikelő halottak.
– Tényleg? Akkor miért nem Lázároknak hívják őket?
– Lázárt Jézus támasztotta fel. A zombik maguktól bújnak ki a nyughelyükről.
– Tán unatkoznak?
– Inkább gonoszak.
– Fene a jó dógukat.
– Szóval, mi mit tehetünk?
– Átmennek és megnézik a pulit, meg a gazdáját. Aztán majd eldöntik, hogyan tovább.
– És ha mindent rendben találunk?
– Akkor este megmutatják, hogy minden rendben volt. Legalább a szomszédok is megnyugosznak. Már hetek óta folyvást azt kiabálják: „Emberek, valaki bántja a kutyulit! Szóljon valaki a rendéreknek, hogy
érvényesítsék a törvényt.”
– Miféle törvényt?
– Maga az újságíró, oszt annyit se tud, hogy mi a kutyatörvény? Ha valaki láncra veri, üti-veri, éhezteti, molesztálja, hülye szövegeket gügyörészik ebe fülébe, puszilgassa, netán fajtalankodik vele, azt börtönbe csukják.
– És magának, bátyám, miért jó, ha zombi szomszédja börtönbe kerül?
– Mert akkor az a hisztérikus, agyonkényeztetett nyomorult dög is elkerül innen, és végre csend lesz a környéken.
