Tíz éve hunyt el Zsivótzky Gyula olimpikon, Félegyháza díszpolgára
Tizenhárom egyéni bajnokság, két világ- és kilenc országos rekord fémjelzi pályafutását. A közéletben is szerepet vállaló bajnokot a hazai szövetség az évszázad magyar atlétájává választotta. A nemzetközi szövetség pedig az elmúlt száz esztendő legjobb száz versenyzője közé sorolta. A Nemzet Sportolója lett. A diplomás testnevelő tanár egy ideig korábbi egyesülete, az Újpesti Dózsa elnökhelyettese volt. Majd a szövetség alelnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségének aktív tagja, a Hagyományőrző Bizottság vezetője, a Mező Ferenc Közalapítvány kuratóriumának elnöke volt. Fél évig tartó betegsége utáni halála súlyos veszteséget jelentett a magyar olimpiai mozgalom számára.
Felesége, Komka Magdolna, többszörös bajnok magasugró, a mexikói és a müncheni olimpián képviselte a magyar színeket. Idősebb Gyula fia ifjúsági Európa-bajnok, magyar bajnok labdarugó, jelenleg edzősködik. A fiatalabb Attila magasugróként EYOF versenyen győzött, majd kiváló tízpróbázó lett Junior világbajnokságot nyert, már Sydneyben olimpiai résztvevő volt, Athénben a hatodik, a 2006-ben rendezett Európa-bajnokságon pedig a második helyen végzett. Ezt követve makacs sérülések hátráltatták, több műtéten esett át, Pekingben nem is tudott rajthoz állni. Hosszabb kihagyás után versenyzett ismét, Londonban szeretne rajhoz állni.
Az aranyérem története (Kovács Zoltán írása)
1968. - Zsivótzky Gyula kalapácsvetés
Az én korosztályomnak – mondjuk úgy, az ötvenes évek elején született generációnak – korszakos, mondhatjuk úgy is, emblematikus sportolója Zsivótzky Gyula. Sokan voltak akkor ilyenek, a magyar sport ontotta a nagyobbnál nagyobb sportembereket, Kozma Picitől Balczóig, Földi Imrétől Kajdi Jánosig, fölösleges sorolni, hiszen a futballistákról, Sándorról, Albertről még nem is beszéltünk. Ezek a sportolók nem egyszerűen sikeresek voltak, hanem bálványok. A 60-as évek közepének meglehetősen bezárt Magyarországán ezek az emberek a remény, a hit és az akarattal párosuló tehetség, az akkori bezártság ellenére létező kitörési lehetőség szimbólumát jelentették, egy kisiskolás számára biztos tájékozódási pontot: lehetünk akár sikeresek is.
Mi kell a sikerhez? Hát az, amit ezek az emberek csinálnak, ahogy ezek az emberek élnek: sokat edzeni, küzdeni, megküzdeni, majd a végén győzni.
Az 1960-as, római olimpiára egyáltalán nem emlékszem. Nincsenek emlékeim, de már vannak Tokióról. Tizenkét éves voltam, s reggelente arra ébredtem, hogy mi történt Tokióban? Akkor hallottam először a Zsivótzky nevet. Zsivótzky nem győzött, második lett, viszont minden beszámoló azzal kezdődött, hogy azért is nagy eredmény ez, mert „néhány hónapja még az életéért küzdött”. Ezt nem értettem, és csak évekkel később tudtam meg, hogy egy gyermekkori operációból visszamaradt rendellenességbe csaknem belehalt. Húsz kilót lefogyott, és az olimpia évében, februárban operálták.
Az olimpia ősszel volt, Zsivótzky tavasszal ment ki először pályára:
„Pontosan emlékszem: 1964. április 3-án, a Testnevelési Főiskola pályáján öltöttem ismét mezt – olvasható a Sportmúzeum honlapján. – Persze, nem dobáltam kalapácsot, az összeszabdalt hasizmaim ezt nem engedték volna meg, hanem csak futottam. Száz métert - többre nem telt az erőmből. De újra elkezdtem. Fokozatosan, lassan, keserves munkával készítettem fel magam a visszatérésre. Erősítettem a hasizmomat, bordásfalon függeszkedve emelgettem a lábam, aztán tízkilós homokzsákot erősítettem rá és egyre többször ismételve végeztem a gyakorlatot. Ez már a tatai edzőtáborban történt, ahol külön főztek a részemre, eleinte diétásan, aztán pedig a kondíciómat igyekeztek az étkezéssel is feljavítani. Orvosi előírásra minden étkezés előtt kimentem a táborból és kötelezően meg kellett innom egy-egy deci vörösbort. Olyan étvágyam lett, hogy még a vasszöget is megettem volna. Elkezdtem dobálni a kalapácsot, és bár nem repült valami messzire, lassan-lassan éreztem, hogy mégis lesz értelme az olimpiai részvételnek. Júniusban, a belázasodott Eckschmiedt Sanyi előtt 66,66-os eredménnyel megnyertem a magyar bajnokságot.”
Róma után Tokióban is második lett, máig emlékezetes, ahogy a győztes Klim mellől rettenetes haraggal néz le, úgy nyilatkozott, egy hirtelen jött eső vette el az aranyát, amiért pedig olyan sokat szenvedett. Délelőtt egy szimpla esőkabát és egy akkoriban agyonreklámozott orkánkabát közül választotta az orkánt, és rosszul döntött: pillanatok alatt átázott, izmai lemerevedtek, mozgása szétesett. Akkor még nem tudhatta, hogy négy év múlva visszavág.
A mexikói olimpia előtt kilenc versenyen kilencszer kapott ki Klimtől, a versenyre azonban már jó formában érkezett, mégpedig akklimatizációs okokból, hat héttel a verseny előtt. Mindenki győzelmet várt tőle, a számolás nagyjából úgy kezdődött, hogy akkor ugye, van az öttusa egyéni, csapat, az már kettő. Vízilabda, kard egyéni, kardcsapat, az már öt, aztán ott van Zsivótzky, Balczó és így tovább. (Megjegyzem, azon az olimpián tíz aranyat nyertünk, és a nemzetek pontversenyében negyedikek lettünk az USA, a Szovjetunió és az NDK mögött.)
A mexikói olimpia volt az első, már médiaolimpiának nevezhető világverseny. Már nem csak a rádió, hanem a televízió is adott élvezhető beszámolókat, már követni lehetett a versenyeket, nem pusztán értesülni róluk.
Mindjárt elsőre 74,04-re repült a kalapács, ekkora dobással olimpiát lehet nyerni. Mint később elmondta, előny volt a számára, hogy az edzőpályára ugyanolyan kört építettek, mint amilyet a stadionban. Nem járhatott tehát úgy, mint annak idején Rómában, amikor soha nem látott, tapadós betonon kellett forogni.
Klim is nagy formában volt, a sors úgy hozta, hogy ő dobott tizenkettedikként, Zsivótzky pedig rögtön utána, tizenharmadikként. A 13-as ezúttal nem hozott balszerencsét, sőt... Az első sorozat után az élre került, akárcsak Tokióban, de most más lett a folytatás. Klim ugyan negyedikre, 73,28-as teljesítménnyel elé vágott, de az ötödik sorozatra nagyon összejött a mozgása, technikailag hibátlan volt a forgás és aztán repült, repült a kalapács.
„Tudtam, hogy nagyot dobtam, de hogy mekkorát, azt nem. Éppen akkor romlott el az elektromos eredményjelző tábla. Szemmel lehetetlenség felmérni, hogy ott, 70 méter felett egy dobás centiméterekkel kisebb-e, vagy nagyobb a másiknál. Éveknek tűntek azok a másodpercek, mire megtudtam, hogy 73,36 volt az eredményem. Túldobtam tehát Klimet! De olimpiai bajnoknak még nem érezhettem magam, hiszen neki volt még egy lehetősége a javításra. Nem tudott javítani, nyolc centis különbséggel győztem tehát, és ez az aranyat jelentette a számomra.”
Amikor ezeket a sorokat kopogom, a helsinki világbajnokságon, a tízpróbások ezerötszázas záró száma kezdődik. A mezőny elején egy Zsivoczky Attila nevű magyar versenyző, aki nem egészen öt perc múlva bronzérmet szerez a világversenyen. A vezetéknév eltérő írásmódja ellenére tudni kell: ő Zsivótzky Gyula fia. A verseny után együtt sírtak. (Attila ugyanis – édesapja tanítványaként, egyetlen magyarként – érmet hozott haza: a dobogó harmadik helyén végzett…)
Sporteredményei:
olimpiai bajnok (1968)
kétszeres olimpiai 2. helyezett (1960, 1964)
olimpiai 5. helyezett (1972)
Európa-bajnok (1962)
Európa-bajnoki 2. helyezett (1966)
Európa-bajnoki 3. helyezett (1958)
Európa-bajnoki 4. helyezett (1969)
Európa-bajnoki 11. helyezett (1971)
Universiade-győztes (1959, 1961, 1965)
Universiade 2. helyezett (1963)
Universiade 3. helyezett (1957)
tizenháromszoros magyar bajnok (1958–1970)
Rekordjai:
Kalapácsvetés
62,88 m (1958) országos csúcs
63,68 m (1958) országos csúcs
63,84 m (1958) országos csúcs
64,10 m (1958) országos csúcs
65,72 m (1959) országos csúcs
65,73 m (1960) országos csúcs
68,22 m (1960) országos csúcs
69,53 m (1960) országos csúcs
69,58 m (1962) országos csúcs
69,64 m (1962) országos csúcs
70,42 m (1962) országos csúcs
73,74 m (1965) világcsúcs
73,76 m (1968) világcsúcs
Kitüntetései:
Az év sportolója (1965, 1968)
A Munka Érdemrend arany fokozata (1968)
A Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztje (1997)
A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) érdemrendje (1997)
Balatonfenyves díszpolgára (1997)
Olimpiai Érdemérem (1998)
A XX. évszázad atlétája (1999)
Magyar Örökség díj (2000)
Kiskunfélegyháza díszpolgára (2000)
IAAF kitüntetés a monacói gálán (2002)
A Nemzet Sportolója (2004)
