A ma építészének illik ismerni és tisztelni a múlt értékeit

Fotó: Bús Csaba

– Gondolom, sok gratulációt kapott azóta, hogy december 1-jén átvehette Budapesten a Prima Primissima kitüntetést - faggatta a kiskunfélegházi születésű építészt a baon.hu újságírója. 

– Igen, nagyon sokat, hiszen a szakmában eltöltött ötven év alatt, illetve az oktatás révén rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba. A legörömtelibb, legmeghatóbb pillanatokat családomnak köszönhetem, de voltak egészen különleges élmények is. Egy általános iskolai barátommal ötven éve nem találkoztunk, most a hír kapcsán igen, és egy jót beszélgettünk. Az építész kollégák részéről különösen jól­estek a gratuláló szavak, hiszen azért egyetlen szakmában sem jellemző, hogy a pálya­társak különösebb örömmel fogadnák a másik elismerését.

– Nem egy díjat érdemelt ki pályafutása során, ezt melyik polcra helyezi?

– Mindenképpen a legfelsőre. A Prima Primissimának nagy a presztízse a szakmában is, számomra viszont az a legnagyobb értéke, hogy teljes mértékben politikamentes és tulajdonképpen egy civil elismerés, amely nemcsak az építészeti teljesítményt értékeli, hanem a példaértékű életutat, a szakmai közéletben vagy például az oktatásban való szereplést, részvételt is díjazza.

– Talán azt sem most kérdezik öntől először, mi indította erre a pályára, de hátha valaki még nem hallotta…

– Tizenhárom éves koromban én úgymond kitaláltam magamnak ezt a szakmát, noha nem sokat tudtam róla. Hozzájárult döntésemhez az is, hogy nagybátyám abban az időben volt egyetemista az építészkaron, és láttam néhány rajzát. Barátaim, kollégáim mindig nevetnek, mikor felemlegetem a döntő érvet, pedig így volt: megragadott a csillogó körzőkészlet látványa. Akkor kezdődött az építészet iránti szerelem. Az építőipari technikumban csak harmadéves koromban jöttem rá, hogy nem is annyira az építés, kivitelezés, hanem az építészet érdekel, komolyan vettem az utolsó két évet, s így következhetett az egyetem.

– Pályafutásában fordulópontként értékelik a Kiskunsági Nemzeti Park Liszt Ferenc utcai székházának tervezését. Miért?

– Hét évig ösztöndíjasként a megye legnagyobb kivitelező­vállalatánál, a Bácsépnél dolgoztam építkezéseken és az általam szervezett tervezőcsoportban, majd a szebb feladatok vonzására átmentem a tervezővállalathoz, ott ez volt az első munkám. Mérföldkő volt, mert ezért kaptam meg az Ybl-díjat, viszonylag fiatalon, 35 évesen váltam ismertté Kecskeméten és a megyében. Mindennek eredményeként pedig olyan feladatokat kaptam, melyekben szintén megmutathattam, mit is képviselek az építészetben. De más tekintetben is forduló­pont a Nemzeti Park székháza. Nekünk az egyetemen modernnek tekintett, iparosított építészetet tanítottak, akkor az volt a divat. Pályafutásom első éveiben így el is követtem életem nagy hibáját, amikor a szecessziós villanegyedbe lapostetős házat terveztem. Szerencsére később sikerült ezt a házat átterveznem ide illő magastetősre. A lényeg, hogy amikor a Liszt Ferenc utcai székházat terveztem, a megbízásban az szerepelt, hogy „az építészeti megoldás feltétlenül támaszkodjon a táj népi építészeti hagyományaira”. Hozzátenném, abban az időben zajlott az úgynevezett paksi panelvita amiatt, hogy a Pécsi Ifjúsági Iroda a paksi panelházak elemeit népi motívumokkal díszítette. Ezt a kezdeményezést alaposan szétverték, ebben a hangulatban kellett nekem megterveznem a székházat. Néha megfordul a fejemben, hogy a szakma talán a díjam által próbált valamit kompenzálni? Mindenesetre innentől kezdve teljesen megváltozott az ars poétikám, nem maradtam meg a tanultaknál, az organikus építészet felé indultam el.

– Van olyan egy mondatban megfogalmazható iránytűje, amely egész pályafutása során vezérelte?

– Igen, mégpedig Granasztói Pál építész-író következő gondolata: „Hagyomány nélkül nincs modernség sem olyan helyen, amelynek múltja van!” Ha vesszük Kecskemétet és az Alföldet, ahol az alföldi népi építészet és a szecesszió nagyon meghatározó volt a 19–20. század fordulóján, ez azt jelenti, hogy a ma építészének illik minimum megismernie és értékelnie ezeket az értékeket, és illik valamilyen módon reagálni rájuk a saját produkciójában. Ez nem egyenlő az utánzással, másolással! Az alföldi népi építészetnél nem a formavilágot és természetesen nem is az anyaghasználatot kell átvenni, hanem a szerkezet-funkció-forma hármas egységében rejlő gondolatiságot. Funkciónál megragadni azt a racionalitást, hogy olyan léptéket és elrendezést használtak, amely nem eredményezett felesleges tereket. A szerkezetnél is érvényesült az ésszerű gondolkodás: az egyszerű parasztember a közeli tocsogósból készített vályogot, a szomszédos akácosból vágott ki néhány fát, a tetőre pedig nádat rakott. Mindebből pedig egyenesen következik, hogy a formaképzésében is a letisztult egyszerűség dominált. Ezt kellene tehát ma, a 21. században gondolati szinten megjeleníteni. Ha van egy-egy olyan épület vagy utcakép, ami meghatározóan és karakteresen jellemző, akkor a tervező gondolja át, hogy annak idején ez milyen gondolatokkal születhetett meg. Ne akarja a saját épületével túlharsogni, hanem próbáljon a múltra utalni, ahhoz csatlakozni, de ugyanakkor tegyen hozzá egy értéktöbbletet is, ami a mai korra jellemző. A jó építész keresi a hely szellemét, Le Cor­busier mondatát ismerve, amely szerint: „az építészet szellemi magatartás, nem csak szakma dolga”.

– Nyilván nem a mennyiség a lényeges egy építésznél, mégis: körülbelül hány épület fűződik az ön nevéhez?

– Korábban igen sok családi házat terveztem, azokat is beleszámítva közelebb járok az ezerhez, mint a félezerhez. De az a helyzet, hogy a mennyiség valóban nem egyenlő a minőséggel, sőt a nagyság sem. Egy méretre kis ház, amely tele van átépítési sebbel, és rossz az állapota, sokszor jóval nehezebb feladatot jelent. Úgyhogy nincs kis ház, nagy ház, kis megbízás, nagy megbízás. Számomra nem létezik ilyen különbségtétel, csak feladat van.

– Előfordul-e, hogy Kecskeméten jártában-keltében lát egy házat, amit régebben tervezett, és az jut eszébe, hogy ma már máshogy csinálná meg?

– Igen, hisz az idő múlásával sok minden változik, fejlődik, így akár a szakmai felfogás vagy a használandó anyagok is. Nyilván én is rádöbbenek, hogy valamire korábban is rájöhettem volna. Nem tagadom meg a „gyermekeimet”, de vannak olyan házak, amelyeket nem kedvelek és vannak olyan utcák, amerre nem megyek, mert tudom, hogy mi volt a terv és ehhez képest teljesen más lett a valóság. Példákat nem hozok, de tény, ezekre a munkákra nem szívesen tekintek vissza. Pályafutásomban aztán eljött az a pont, amikor az ilyen típusú feladatoktól eltávolodhattam.

– Mindezt hogyan fogadták a megrendelők?

– Aki az irodánkba bejön, és szeretne velünk terveztetni, legyen szó magánszemélyről vagy cégről, én – ellentétben a köznyelvvel – nem beruházónak, megrendelőnek vagy építtetőnek nevezem, hanem megbízónak. Ebben a szép magyar szóban benne rejlik egy rendkívül fontos tényező, a bizalom. Az építészetet bizalom nélkül nem lehet művelni. Ha az építész megérzi, hogy nincsenek iránta bizalommal, akkor egy idő után görcsössé válik. A hozzám vázlatokkal, rajzokkal érkező megbízóknak azt szoktam mondani: ugyanilyen lesz a ház, csak egészen más. Az építész feladata ugyanis az, hogy valakinek az elképzelését, álmát, vágyát lefordítsa építészeti és műszaki nyelvre, de úgy, hogy a megbízó érezze, ő is részt vesz a tervezésben. Amikor megéreztem a bizalomvesztést, akkor a vázlatokat szépen összetekertem és átadtam azzal, hogy ez a cég ajándéka, de a közös munkának vége, mert görcsösen leragadva nehéz jót produkálni.

– Ötven éve van a szakmában, mi változott ezalatt?

– Ez a világ már nagyon más, mint amikor mi kezdtünk. Egyrészt átalakult a megbízók hozzáállása, az igény. Felgyorsult az információáramlás, régebben egy hétig kellett telefonálni, ha egy anyagról érdeklődni akartunk, manapság ez pár perc. Megváltozott a tervezési metodika is. Ötven vagy negyven éve számítógép nélkül készültek a tervdokumentációk, a munka 75 százalékát a rajzolás és az írás tette ki. Most ezt a szoftverekkel ki lehet váltani, így elvileg több idő marad az alkotásra, a részletek gondos megtervezésére. Csakhogy azokat az épületeket, amelyek annak idején 2-3 évig épültek, ma már felhúzzák hat hónap alatt, és ezt a gyorsaságot elvárják a megbízók a tervezőktől is. Így a számítógép, az internet és minden más fejlődés ellenére ritkán marad idő az elmélyült munkára, amelyet az adminisztráció és a bürokrácia is nehezít.

– Mik a tervei? Nem akar pihenni, pláne egy ilyen díj után?

– Ha valaki hozzám ha­sonló tempóval és intenzitással végigdolgozik 50 évet, akkor nem tudja egyik napról a másikra ezt abbahagyni. Bár sokak, így főként családtagjaim szerint néha már be kellene iktatnom szünnapokat, heteket, netán hónapokat… Én ezzel már csak úgy vagyok, hogy az építészet iránti nagy szerelmet nem tudom feladni, megszüntetni. Nem is akarok arra gondolni, hogy szépen, békésen éljem a nyugdíjasok nyugodt életét. Ez nálam nem fog bekövetkezni, amíg energiával bírom, fel tudom emelni a rajztollam, alkotni szeretnék magam és mások örömére.

 

Kövessen minket a Facebookon is!