Ha a lélek táplálékot kap...
– Félegyháza az elsők között volt, ahol előadóművészként léptem fel. Ez jóval több, mint 15 esztendeje történt. Akkor – még kölyök koromban – kézről kézre adtak a papok, és a kecskeméti hangverseny után Kiskunfélegyházán is felléphettem. Ma már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem köt semmi. Oda megyek, ahol szívesen látnak, és ahol örömmel játszom. Ezt meghatározza a közönség, meghatározza a helyszín, a vendéglátók szeretete. Félegyházán minden feltétel adott, ezért évről évre visszavonz.
Mindig kérem a csapatomat, hogy decemberben ne vállaljunk külföldi turnét, maradjon meg az időnk itthonra, az örömszerzésre. A közönségemtől a legdrágább ajándék az, hogy ahelyett, hogy tévét néznének, vagy mást csinálnak, rám szánják az estéjüket, és itt vannak. Fontos nekem ez a személyes találkozás. Ebben a rohanó világban ezt az ajándékot tudom átadni.
– Külföldön is éltél, tanultál, koncerteztél. Ott is karriert építhettél volna.
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy nem maradtam Amerikában. Az is egy karrier lett volna, csak tudtam, hogy én mennyire be vagyok ide drótozva, a magyar földbe. Itt lenni az emberek között a szeretet ünnepe környékén, mindennél felemelőbb. Az, hogy ez megtörténhet, minden alkalommal ajándék nekem is.
– Az első félegyházi bemutatkozásodon az volt mindenki számára az egyik legnagyobb élmény, hogy nemcsak a zeneművek hangzottak el kiváló előadásban, hanem tettél hozzá egy pluszt, kotyogtál közben a műről, a zeneszerzőről is.
– Igen. Már részévé vált a koncertjeimnek, hogy kotyogok, van beszéd is. A mostani koncertemen is beszéltem a kultúravesztésről. Megemlítettem az egyik szerzőnél, hogy játszhatott egy kistelepülésen a helyi zenekarban, arról hogy akkoriban a kisebb településeken is volt szalonzenekar. Beszéltem arról is, hogy mi mindent ölt ki belőlünk az internet, meg a televízió. Ma ki áll össze egy szalonzenekarba? Liszt és Chopin idejében egy ilyen koncertet senkinek nem kellett elmagyarázni, megfogalmazni, hogy mi történt. Az a polgári réteg, aki ott részt vett, az tudta, hogy mi történik. Tudta, hogy mire figyeljen, mosolygott a zenei poénokon. Ma mindenki rohan. Elfelejtettünk megállni, már nem tudjuk azt, hogy mit jelent egyszerre csak egy dolgot csinálni, elmélyülni valamiben. Éppen ezért néha evidenciákra is fel kell hívni a figyelmet. Pedig a ma élő emberek lelke ugyanolyan szép, mint a száz évvel ezelőttieké. Ha a lélek táplálékot kap, és azt tudom mondani neki, hogy erre figyelj oda, ettől izgalmasabb egy-egy zenemű, rögtön megérzi annak mélységét. Ott van abban a tartományban, ahol illik lenni, amikor klasszikus értékekkel találkozunk. Sokkal mélyebb a megértés, a kapcsolat a szerzővel. Ezért beszélek én a koncertjeimen.
– Hogyan telnek a mindennapjaid?
– Mindennap igyekszem sportolni, mert vallom, hogy edzett testben edzett lélek lakik. Nem szeretném, ha a szellemem elpuhulna. Mostanában már a fiam is velem tart a tréningeken. Közösen futunk és sétálunk. Emellett sokat olvasok. A családdal majdnem minden nap együtt reggelizünk. Ezt nagyon szeretem, mert akkor mindenki ott van. A családomban megvannak a rituálék. A reggeli felkelés, az esti lefekvés, éneklés, imádkozás. Gyakran éneklek Márton fiamnak, aki nagyon szereti a magyar népdalokat. A régi stílusú, lefelé hajló dalokat választom, például a Vidrócki híres nyája, Duna parton van egy malom című énekeket. Ő már legtöbbször jelzi is, hogy melyiket szeretné hallani.
Hájas Sándor