A keresztút, amely a szeretethez vezet

Kérdőn nézünk a csalóka tavaszra, miközben húsvétra készülünk, s arra vágyunk, hogy a behúzódva átélt sötét hideg évszak után frissen köszönthessük az új időszakot. A kereskedelem jó gazda módjára gondoskodik róla, hogy ne maradjunk le a húsvéti készülődés külsőségeket hangsúlyozó részleteiről, s erre a lakásdekorációs kellékek és csokinyuszik között számos kínálkozó lehetőséggel találkozunk. De legalább ennyire fontos, hogy a természet megújulásával a lelkünk is újjászülessen, s megismerjük a húsvét valódi üzenetét az idestova kétezer éves történet lényegében keresve. Az ünnep valós értelméről, a csomagolás alatt fellelhető értékekről Gál József atyával, a Szent István plébánia káplánjával beszélgettünk, akinek személyes hitvallása, humora, s a hosszútáv-futásban bizonyított kitartása példaként szolgálhat mindannyiunk számára.

Gál József atyát az Újtemplomba járó hívek már ismerik, hiszen tavaly augusztus 1-jén érkezett Félegyházára. A bátmonostori származású fiatal káplán dolgos, katolikus családban nevelkedett. Édesapja postás volt, akit gyakran elkísérve útjaira az emberekkel való kapcsolat jó példáját láthatta a továbbadás szándéka nélküli meghallgatás és segítő beszélgetések kapcsán. Az általános iskola után szülei javaslatára a kecskeméti Piarista Gimnáziumba ment, ahol a biztonságos, szerető légkörből való kikerülést megnehezítette a középiskola bezártsága. A jelentkező honvágy, az otthon, a mezőgazdasági munka, a postázás hiánya miatt a gátlásos ifjú úgy érezte, nem tud kiteljesedni.

Ebből a tanítóképző nehezen indult első éve után sikerült kilépnie. A főiskolával párhuzamosan jelentkezett a Pázmány Péter Hittudományi Egyetem hittanári levelező szakára, s mellette három éven keresztül főállású hitoktatóként szolgált Kunszentmiklóson. Közben befejezte a tanítóképzőt, és Pécsen elkezdte bölcsészkaron a levelező magyar szakot. S miközben önmagával folyton belső harcot vívott, mind erősebb elhívást érzett a papi pályára.

– Viaskodtam magamban, mert nős diakónus szerettem volna lenni, de vonzott a papi hivatás is. Elmentem hivatástisztázó lelkigyakorlatra, hogy elcsöndesedjek és tisztábban lássak. Tudtam, hogy hív az Úr, de azt is, hogy a döntést rám bízza. Néhány héttel később, hittanórán a hozzám közel álló Jeremiás prófétáról tanítottam. A lap közepén ez állt: “Rászedtél Uram, hagytam, hogy rászedj”, majd magamban hozzáfűztem: és akarom hagyni, hogy rászedj. Ekkor hasított belém az életre szóló elhívás, s a könnyek között érkező erőteljes érzés meghatározta a jövőmet: pap leszek. Később ez az idézet papi jelmondatom lett.

A hittanári szak befejezése után elvégezte a teológiát, és 2010-ben pappá szentelték Kalocsán. A fiatal káplán életében az iskolák és az állomáshelyek, mint mozaikok álltak össze egy egész képpé, kiformálták elköteleződését a papi hivatás és a hitoktatás iránt, amelyet a futás és a félmaratoni versenyek ma is tovább treníroznak.

– Öt évvel ezelőtt kezdtem futni, amikor több kritikát is kaptam a túlsúlyom miatt. A távokat fokozatosan növeltem, s a 33. születésnapomon, 2014. április 5-én – az ajándékba kapott nevezéssel – lefutottam a bajai Kikelet félmaratont.

– Kegyelemként élem meg a futást, és a szentmisék, imádságok és személyes találkozások mellett ekkor vannak a legnagyobb istenélményeim. A nehézségek ellenére is könnyebb küzdenem, ha imádkozom, és közben felajánlom másokért. Úgy gondolom, hogy ha az Úr megadta ezt a lehetőséget, akkor élnem kell vele. Tudom, hogy velem van, és ha velem van, nem okozhatok neki csalódást.

A futáshoz hasonlóan a böjt is lehetőség a lelki megújulásra, ha mindez nem kötelezéssel, hanem lemondással és áldozathozatallal jár. Ez az önvizsgálat lehetőséget teremt az Istennel való kapcsolat áttekintésére, megújítására, ami a lelki élet céljához, az üdvösségre segít eljutni.

– Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, aki utolsó csepp vérével is kifizette a váltságdíjat bűneinkért, s ezzel megváltott bennünket. Isten nem azért küldte Jézust a világra, hogy elítéljen, hanem hogy általa üdvözüljünk. De ehhez meg kell tennünk a magunk részét. Nem csak azt mondani, hogy szeressétek egymást, hanem szeretni is kell. Nem csak azt mondani, higgy, hanem hinnem kell, s befogadni Jézust a szívembe, hogy aztán Jézus szemén, élő szeretetén keresztül szeressek. Ez az én hitvallásom – mondta őszintén József atya.

Nem a csokinyuszikban rejlik tehát a húsvét üzenete, hanem abban a végtelen szeretetben, hogy Jézus nagypénteken életét adta értünk. Az új élet ajándékát, a megváltást azonban nem ingyen kaptuk. Jézus keményen szenvedett értünk, s a mi irántunk érzett szeretetből állt fel újra és újra, vállalva a lemeztelenítést, a gúnyolódást, a kínzások fájdalmait, és a halált, azért, hogy új élettel ajándékozzon meg minket.

– Jézustól ott senki sem kért bocsánatot, ő mégis ezt mondta: Atyám, bocsáss meg nekik – ekkor győzött a szeretet. Ezért Jézus keresztútja a szeretet útja, és a bűn zsoldja a halál, amely, ha nem lenne olyan nagy súlyú, akkor Jézus sem fizetett volna ilyen súlyos árat a mi szabadságunkért.

– Ha a másik emberben meg tudjuk látni Jézust, a rászorulóban pedig a szenvedő Krisztust, akkor a húsvétot is másképp éljük meg, s akkor a kereszthalált is a feltámadás fényében szemléljük.

A keresztények számára a húsvét igazi öröme a feltámadásba, a halál utáni életbe vetett hit. Ha nem így lenne, akkor hiábavaló lenne a szeretetre buzdító tanítás. A megtéréshez, s küldetésünk teljesítéséhez azonban dolgoznunk kell lelkünkön, s a keresztet hordozó Jézushoz hasonlóan lelki bukásaink, eleséseink után is fel kell állnunk, hiszen a lelki halálból is feltámadhatunk.

– Jézus nem azt kérdezi, hogy hányszor estünk el, hanem hogy az utolsó esés után is felálltunk-e, s hűségesek maradtunk-e hozzá? Minden napunk a megtérésről szól, és minden nap ki kell, hogy mondjam: Uram, szeretlek és a te szeretetedben akarok élni.

– A keresztúthoz hasonlóan a mi életünkben is vannak különböző állomások, különböző találkozások. Olykor mi magunk is lehetünk Pilátusok, esetleg Cirénei Simon, aki kényszer hatására segített Jézusnak, de amikor saját keresztünket visszük, akkor maga a keresztet hordozó Krisztus. Válhatunk segítségnyújtás nélküli siránkozó asszonyokká, de ha a legkisebb szolgálatot is tesszük, akkor Veronikává válunk.

Ám az utunkon nem vagyunk egyedül, mert Jézus Krisztus soha nem hagy magunkra életünk során. Ő megígérte, hogy mindig velünk lesz, életutunk minden megállójánál. Velünk jön egészen az út végéig, míg elérjük célunkat, mennyei hazánkat. “Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20).

Kiss Gabriella