Nagypéntek napján
Nagypéntek a gyász napja, amikor önmagunkba fordulunk és csendben emlékezünk. A protestáns egyházakban a nagypéntek az egyetlen böjti napja. A katolikus egyházban nincs szentmise, mert ezen a napon maga Jézus, az örök főpap mutatja be az áldozatot. A pap a szertartást piros öltözékben végzi – a piros a vértanúság liturgikus színe. A papság és a segítők teljes csendben vonulnak be a templomba, s az üres oltárszekrény (tabernákulum) előtt arcra borulnak. Ezt követi az igeliturgia: az olvasmány Isten szenvedő szolgájáról szól, majd a szentlecke után János evangéliumából olvassák fel vagy éneklik el Jézus szenvedéstörténetét, a passiót. Ezután következnek ünnepélyes formában az egyetemes könyörgések, majd körmenetben behozzák a keresztet, amely előtt tisztelegve minden hívő kifejezheti háláját és imádatát a megfeszített Krisztus iránt. Az igeliturgiát áldoztatás követi, a nagycsütörtöki misén konszekrált kenyérrel. A szertartást egyszerű könyörgés zárja, nincs áldás, nincs elbocsátás.
Jézus története
Jézus a galileai Názáret városában élte gyermekkorát, bár születési helyszíne Betlehem városa volt. Betlehembe egy népszámlálási rendelet miatt kellett ellátogatnia a Dávid nemzettségébe tartozó családnak, és ezen út során született meg a kis Jézus. Mivel szállásuk nem volt, így egy egyszerű jászólba fektették az újszülöttet. Itt kereste fel őket a három napkeleti bölcs, akiket szokás három királyokként is emlegetni: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. (Kilétüket ma is homály fedi, de a történészek azt valószínűsítik, hogy vagy perzsa, esetleg babiloni főpapok, vagy arab előkelőségek lehettek. Uralkodói mivoltuk kérdéses.)
Jézus családja Názáret városában élte mindennapjait. Krisztus apja, József ácsként dolgozott, anyját Máriának hívták. (A gyermek a Szentlélektől született, Mária szűzként esett teherbe.) Jézus ifjú éveiben apja mellett dolgozott ácsként. Történelmi megjelenése Kr. u. 27-re tehető, amikortól megkezdte "küldetését" azaz tanai terjesztését. Jézus egész bibliai "munkássága" tehát alig 5-6 esztendőt ölel fel 27 és 33 között. Korábbi életszakaszáról alig-alig vannak ismereteink. Jézus történetét az evangéliumok (jelentése: örömhír) őrizték meg, mégpedig Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma.
A Biblia és más források szerint Jézus tanítványaival, az apostolokkal járta Júdea városait. A 12 apostol a következő volt: Simon (később Péter), András (Péter testvére), Jakab, János, Fülöp, Bertalan, Tamás, Máté, Jakab (Alfeus fia), Tádé, Kánai Simon, Iskarióti Júdás. Némely evangélium kiemelten említi még Mária Magdolnát is a tanítványok közt, akiről egyes elemzések nem zárják ki, hogy Jézus szerelme, sőt felesége volt. Jézus a tanítványaival hirdette a közelgő végítéletet, amikor Isten dönt arról, hogy elnyerjük e az örök életet, vagy kárhozatra jutunk. Tanításainak lényege a szeretet Isten és embertársaink iránt. Ostorozta a vagyonszerzést, a kapzsiságot, a gyűlöletet, az erőszakot, a bosszút, hiszen megbocsátás nélkül nincs szeretet. Életével, földi ténykedésével is példát mutatott, megtestesítette, tapasztalhatóvá tette azt az életet és azt a magatartást, melyet Isten követelt az emberektől. Tanait legteljesebben a Genezáreti-tavat övező hegyek egyikén, Kafarnaum közelében, körülbelül ötezer ember előtt mondta el. Szónoklata "Hegyi beszéd" néven, Máté evangéliumában maradt fenn. Miközben Jézus csodákat tett (pl.: a víz borrá változtatása, egy vihar lecsendesítése, kenyérszaporítás, vízenjárás) és sok embert meggyógyított (leprások, bénák, vakok) illetve feltámasztott (Lázár feltámasztása János evangéliumában), nevét megismerte az egész provincia. Amerre járt, tömegek kísérték.
Tanításai és népszerűsége a zsidó egyházfők számára veszélyt és konkurenciát jelentettek. Főként Kajafás ismerte fel: ha engedik Jézust továbbra is prédikálni, akkor befolyása és tanai kiszoríthatják a zsidó tanokat, és csökkenthetik a zsidó főpapok befolyását. Végül a zsidók egyházvezetői úgy döntöttek, hogy elfogják, majd a rómaiakkal halálra ítéltetik Jézust, mégpedig arra hivatkozva, hogy a zsidók királyának hívatva magát veszélyes a római uralomra is! Jézus az elfogása előtti estén, - amelyet 12 tanítványával töltött egy ma még ismeretlen jeruzsálemi lakóház coneaculum helyiségben - az "utolsó vacsora" alkalmával megjósolta az eljövendő nap eseményeit. Így azt is például, hogy Péter meg fogja őt tagadni, mégpedig háromszor. A Biblia szerint Jézus az utolsó vacsorán mondta a kenyérre és borra, hogy az az ő teste és vére. A vacsorát követően Krisztus és tanítványai az olajfák hegyén lévő Getsemáné kertbe mentek, ahol Jézus arra kérte híveit, hogy vele virrasszanak. A tanítványok azonban elaludtak. Karióti Júdás a Getsemáné kertben árulta el egy csókkal Jézus kilétét a Kajafás által odaküldött katonáknak, akik ezután elhurcolták. („Akit megcsókolok, mondta, ő az, fogjátok el”)
Végül másnap minden úgy történt, ahogyan Jézus megjósolta: a zsidó papok elfogatása után megverették, majd a rómaiak kezére adták. Pilátus, a római birodalom helytartója pedig "kezeit mosva" halálra ítélte Jézust. Döntésében szerepet játszott, hogy Kajafás értésére adta, ha nem ítéli kereszthalálra Jézust, akkor a rómaiak ellen lázítja a zsidó lakosságot. Ám Pilátus még így is lehetőséget adott arra, hogy a júdeai nép megmentse Jézust a kínhaláltól, amikor a húsvéti amnesztia jogszokását felelevenítette. (A zsidóknak a húsvéti ünnep alkalmával joguk volt amnesztiát kérni a rómaiaktól egy fogoly számára) Pilátus feltette hát a kérdést az összegyűlt tömegnek: a két zsidó fogoly közül Jézus, vagy Barabás kapjon amnesztitát, vagyis szabadságot?
A tömeg azonban ekkor már a zsidó főpapok befolyása alatt állt és Barabás nevét kiabálta. Így végül Pilátus kénytelen volt kimondani a halálos ítéletet. Jézus megkorbácsolták, fejére töviskoronát tettek, majd nehéz fakeresztjének 40 kg-os vízszintes részét hátára téve a jeruzsálemi Golgota hegyre kísérték, ahol Kr. u. 30 április 3-án, délután három órakor megfeszíttették. (Eközben elsötétedett a nap, feltehetően épp napfogyatkozás volt.) A hagyomány szerint ekkor egy Longinus nevű katonatiszt (egy százados), aki más katonákkal együtt ott állt Krisztus keresztjénél, Pilátus parancsára lándzsával döfte át az Úr oldalát. Később azt látva ahogyan Jézus meghalt eljutott a fölismerésre: "Ez az ember valóban Isten Fia volt!"
A keresztrefeszítés módszere a perzsáktól származott, de a karthágóiaktól vették át a rómaiak. Csak legnagyobb gonosztevőkkel szemben alkalmazták, római polgárt nem is lehetett keresztre feszíteni, viszont a provinciákban előszeretettel alkalmazták ezt a módszert az elrettentésre. Jézus keresztjét két köztörvényes bűnöző (lator) közé helyezték, ezzel is növelve megaláztatását.
Jézus kereszthalála után azonban harmadnapra feltámadt, negyven nap múlva pedig felment a mennybe, s pünkösdkor az apostolokhoz elküldte a Szentlelket, akik megerősödve hitben és bátorságban, előbb Jeruzsálemben, majd a távoli országokban is hirdetni kezdték Jézus tanításait. (Jézus keresztre feszítésének pontos dátuma sokáig ismeretlen volt a történészek előtt, ám 2012-ben Jefferson Williams amerikai, Markus Schwab és Achim Brauer német geológusok kiderítették: 33. április 3-ára tehetjük.) Az apostolok halálával a keresztény kinyilatkoztatás lezárult. A kereszténység első gyülekezetei az i.sz. I. század közepe táján keletkeztek Palesztinában, amelyek hamarosan egyházzá szerveződtek. A kereszténység ezt követően elterjedt az egész római birodalom területén. Ebben a folyamatban kulcsszerepe volt Szent Péternek Rómában és Szent Pál térítő tevékenységének a keleti provinciákban. Pál apostol kezdetben farizeusként élte életét (a zsidó tanok merev képviselőjeként), ám később, Krisztus halála utáni évben megtért (pálfordulás) és felismerte, hogy az evangéliumnak a pogányok közötti hirdetése lesz az ő életének legfőbb feladata.
Nagypénteki népszokások
Bár az ősegyházban nem tartották ünnepnek, mert böjti nap volt, a kereszténység századai alatt számtalan kereszténység előtti képzet, a tavaszkezdetre utaló hiedelem, szokás kapcsolódott e naphoz. A népi hagyomány a megtisztulás és megújulás napjának is tekinti nagypénteket, de ez igaz az egész nagyhétre is. Az egész Kárpát-medencében szokásban volt a hajnali mosakodás, ami a bűntől való megtisztulást jelképezte, de a hiedelem szerint segített a betegségtől megszabadulni. Hasonló megfontolásból sok helyen az állatokat is lefürösztötték.
Jézus halálára emlékezve nagypénteken a tűz minden háznál kialudt, még főzni sem volt szabad, mindenhol szigorú böjtöt tartottak. Úgy vélték, hogy aki a tiltás ellenére mégis aznap begyújt, azt ellepik a férgek. Nagypénteket a reformátusok is megtartották szigorú böjti napnak, amikor a hívők tartózkodnak a hústól, a zsiradékoktól. Nyers és aszalt gyümölcsöt, levesféléket tésztákat, főzeléket, mákos gubát, lepénykenyeret fogyasztottak, amit már korábban elkészítettek, vagy csak hideget ettek, kenyeret, hagymát, aszalt gyümölcsöt vagy pattogatott kukoricát. De böjti ételnek számított a lekvár, dió, méz, befőtt, savanyúság vagy az erős túró, amit már ősszel megcsináltak. Az asszonyok nagypénteken nem sütöttek kenyeret, mert hitük szerint az kővé válhat. Sok helyütt a tükröt, amit a másvilágba vezető út jelképének tarottak, letakarták. Megállították az órát, úgy tettek, mintha halott lenne a háznál. Ez a nap lehetőséget adott arra is, hogy a temetőbe menjenek az emberek meglátogassák halottaikat, megtisztítsák a sírokat.
A családok kora reggel gyalogosan mentek a templomba. Még a falutól több kilométerre élők is gyalogosan vágtak neki a hosszú útnak, ló és kocsi nélkül. Szokásban volt a határjárás, határkerülés is. Ilyenkor a férfiak a templom előtt gyülekeznek, csoportosan mennek a határba, ahol zajkeltéssel, kerepléssel űzték el az ártó erőket a földekről. Jézus halálának napját szerencsétlen napnak tartották a munkavégzésre, így kerültek minden állattartással, és földműveléssel kapcsolatos munkát. Nem is mostak, mert attól tartottak, hogy a ruha viselőjébe villám csapna. Aki a varrt, az úgymond megszurkálta Jézus sebeit, így ezt is kerülték. Ezen a napon nem is fontak, nem is szőttek az asszonyok. A vidéki emberek ilyenkor megtisztították a portájukat, a házat megtapasztották, van ahol meszeltek is. Az egész nagyböjt időszakban értelemszerűen tilos volt a táncos, zenés mulatság.
Nagypéntek és húsvét a kereszténység legkiemelkedőbb ünnepei, emlékezzünk tehát pénteken és ünnepeljünk vasárnap a szokásoknak megfelelően, ki-ki vallásos vagy néphagyomány szerinti módon, együtt örülve a húsvét különlegességének!
