Arcok a városból - A rockerlelkű kórházigazgató
Képgaléria
Ha létezik ma Magyarországon általánosan elterjedt sztereotípia egy kórházigazgatóról, akkor Körtvélyessy Andrásra bátran mondhatjuk, hogy eltér attól. Mentes mindenféle felsőbbrendűségtől, értelmiségi allűrtől. Nőnapon színes papírból hajtogatott virágot oszt a bent fekvő lányoknak és asszonyoknak, egészséges nyitottsággal közelít a nyugati orvoslás keretein túlmutató alternatív gyógymódok felé, a beteget pedig mindenek előtt embernek tekinti. Imádja a kemény rockot és a heavy metalt, hivatali időn túl bőrdzsekit és pólót húz, hétvégente pedig fiai sportprogramjain szurkol. Mindig rohan, de értő figyelmét sem beteg, sem kolléga nem nélkülözi. Hús-vér ember. Talán éppen ezért olyan szerethető.
– Milyen állomásokon keresztül vezetett az útja Félegyházára?
– Hódmezővásárhelyi családból származom, Szegeden szereztem diplomát 1996-ban, és az utolsó évben egy hónapot Egyiptomban töltöttem, sebészeti gyakorlaton. Ügyelő orvosként a pszichiátriai rehabilitáción kezdtem, innen a kakasszéki kórház reumatológiai és mozgásszervi rehabilitációs osztályára kerültem, ahol 2002-ig dolgoztam. Ezt követően részben vállalkozó orvoként Bácsalmás, Mezőkovácsháza és Szentes következett, emellett pedig egy gyógyszercég regionális vezetője voltam. 2003-tól a hódmezővásárhelyi kórház reumatológiai szakrendelésén, majd 2007-től 2014-ig a szegedi Anna fürdő nappali kórházában dolgoztam, reumatológus orvosként. 2011. július 1-jén kezdtem a félegyházi kórházban, 2012 december 1-jétől főigazgatói, a kecskeméti megyei kórházzal történt integráció óta pedig főigazgató-helyettesi minőségben.
– Egyenes út vezetett az orvosi pályáig?
– Nagyapám Szegváron volt családorvos, de volt fül-orr-gégész, szülész, és fogász szakvizsgája is. Nagymamám úgy gondolta, hogy nekem az ő nyomdokaiba kell lépnem. Ezt olyan kicsi korom óta és annyiszor hallottam tőle, hogy bennem más fel sem merült. Tulajdonképpen bárki, bármikor megkérdezte tőlem, hogy mi leszek, orvos volt a válasz. Így volt ez kamaszkoromban is, amikor már haevy metal rajongó rockerként ezt nem sokan vették komolyan. Én azonban hosszú hajjal és feliratos pólóban is kitartottam. A vásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumban matek-fizika szakon végeztem, majd következett az egyetem. Negyedik év elején meghalt édesanyám 43 évesen, amit én akkor az egészségügyi rendszer hibájának éreztem, és úgy gondoltam, hogy nem leszek orvos. Eldöntöttem, hogy ha már eddig eljutottam, befejezem az egyetemet, majd pedig a jogot is, és megtorolok minden műhibát. 1996-ban mégis pénzügyi közgazdász szakra jelentkeztem Pécsre, amit 1999-ben el is végeztem. Egy véletlen folytán kerültem a kakasszéki kórházba, ahol eldőlt, hogy reumatológus leszek. A szakvizsgához szükséges belgyógyászati gyakorlat alatt nagyon megtetszett ez a szakterület, ezért eldöntöttem, hogy megszerzem a belgyógyászati szakvizsgát. Az élet a következő években más irányba sodort, de most ősszel – a reuma, mozgásszervi rehabilitáció és klinikai farmakológia szakvizsgák után – nekivágok, hiszen a belgyógyászati szemlélet és szakvizsga nem nélkülözhető ezen a pályán, és az intézményünkben sem.
– Milyen orvosi mintákból merített a pályáján?
– A kakasszéki főnököm, dr. Durai Gábor belgyógyász-reumaológus főorvos és a reuma professzorom, dr. Gömör Béla követendő példaként állnak előttem. Korrekt szakemberként, a betegek és a szakma iránt képviselt mély alázatukkal azt a mintát képviselik, ami számomra az orvoslás sava-borsa. Vallom, hogy minden orvosnak egyben pszichológusnak is szükséges lennie. Ahhoz, hogy segíteni tudjak, meg kell őt hallgatni. Orvosi pályámon az empátia a legfőbb segítőm. Ha tudok korrekt, érthető információt adni a betegnek, ha feltárom az esélyeit és megmutatom a javulás lehetséges útját, akkor a szövetségesemmé teszem, és ezzel tettünk egy lépést a gyógyulás felé. Szerencsés vagyok, mert sok pozitív visszacsatolásban van részem, ami nagy hajtóerő számomra. Amikor például sikerül egy ízületi beteg fájdalmát csökkenteni, az így elnyert bizalom megkönnyíti a további együttműködést.
– Mit képvisel az Ön életében Félegyháza és a kórház?
– 2011. májusában jártam először ebben az intézményben dr. Lénárd Endre ortopédus adjunktus ajánlására, aki felhívta a figyelmemet, hogy volna itt egy nekem való állás. Én addig csak átutazóban voltam Félegyházán. Dr. Móczár Emőke orvosigazgató kísért végig, és leesett az állam attól, amit láttam. Úgy gondoltam, hogy kiváló adottságokkal és határtalan lehetőségekkel rendelkezik ez az intézmény. Kaptam egy rehabilitációs kórtermet azoknak a betegeknek, akiket én javasoltam mozgásszervi rehabilitációra, és főállású reumatológusként dolgoztam, ami nagyon jól működött. Kívülállóként néztem, amikor Budapestről idejött egy főigazgató, s miután kiírták a pályázatot, többen biztattak, hogy éljek én is a lehetőséggel. Dr. Mészáros János barátomtól rengeteg segítséget kaptam. Három hónapig voltam önálló főigazgató, majd a 2013-as integráció óta főigazgató-helyettesként vezetem az intézményt. A kecskeméti kórház közelsége kínálta a lehetőséget, hogy együtt dolgozva jobbá, olcsóbbá tegyünk dolgokat. Ennek a megvalósítása gyorsan meg is történt, bár az összecsiszolódáshoz már évek kellettek. A korábban minden évben jelentkezett adósságállományt sikerült jóval a fele alá szorítani, nem beszélve az integráció legnagyobb előnyéről, az 1,3 milliárd forintos pályázatról, aminek köszönhetően mintegy 600 négyzetméterrel bővült a szakrendelői rész, és újra be tudtuk indítani az egynapos sebészetet. Emellett a DAOP pályázat révén 32 ágyas mozgászervi rehabilitációval bővültünk. Azzal, hogy „lehorgonyoztam” Félegyházán, a személyes életem is kiszámíthatóbb és tervezhetőbb lett. Felmondtam a korábbi magánrendeléseimet is, és ma már kizárólag Félegyházán tartom fenn. Nagyon megszerettem ezt a várost. Ha a gyerekeim nem kötnének Szegedhez, örömmel ide költöznék. Emberi léptékű, kiváló elhelyezkedéssel, előre húzó városvezetéssel.
– Milyen jövő látszik kirajzolódni a kórház előtt?
– Az elmúlt évek fejlődése kézzelfogható, és a hangulat is egyértelműen javult. De persze mindig van merre tovább fejlődni. Az intézmény jövőjének fő iránya a rehabilitáció, amiben középtávon gondolkodunk, az a sportrehabilitáció. Egy orvosunk most kezdi a sportorvosi szakvizsgát. A másik törekvésünk a sürgősségi ellátás feltételeinek megteremtése. Annak a részletein dolgozunk, hogy hogyan tudnánk a nappali belgyógyászati sebészeti sürgősségi ellátást elérhetővé tenni helyben a félegyházi betegek számára.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Három fiam van, akikre nagyon büszke vagyok. Károly 15 éves, teniszezik, kémia-biológia szakon tanul, és orvosnak készül. Vili 13 éves, U13-as vízilabda válogatott. Andris 10 éves és kosarazik. Ők a legfontosabbak az életemben, igyekszem minél több időt tölteni velük, jelen lenni és szurkolni, ha meccsük van. A sport mindig jelen volt a saját életemben is. Kosaraztam, vízilabdáztam, squasholtam, 2004 óta szenvedélyesen golfozom. Sajnos ritkán jutok el versenyre, de néhány nemzetközi golf kupával büszkélkedhetek. Velem maradt a metalzene iránti rajongásom is, így szívesen megyek koncertekre, törzsvendége vagyok a Rocktárnak is. Kedvencem a Slayer, kedvelem a Kreator, Iron Maiden, Metallica, Pokolgép, Moby Dick zenéjét, ezeket hallgatom utazás közben is. A kórházban inget hordok és nyakkendőt, ahogy az elvárható. A szabadidőmben viszont feliratos pólóban, bőrdzsekiben és Tisza cipőben járok, mert rocker lelkű maradtam kórházigazgatónak is.
Tóth Timea
