Kitüntette a város Gyula atyát
– Mikor és miért fogalmazódott meg önben, hogy ezt a hivatást vállalja?
– Ez az a kérdés, amelyre nyelvtanilag helyesen szerkesztett mondatokkal nem lehet válaszolni. 35 éve pap vagyok, de még most sem tudnám ezt a folyamatot elmondani önmagamnak sem. Fizikai munkásként dolgoztam, villanyszerelőként. Szerettem a munkámat, aztán megfogalmazódott bennem a gondolat, ami egyre erősebbé vált, és elindultam a papság felé vezető úton. Nem mondhatnám azt, hogy engem valami olyan karizmatikus élmény ért, hogy valamire rácsodálkoztam volna, vagy valamiben csalódtam volna. Döntésem egy belső érdeklődésnek volt köszönhető.
– Sok idő eltelt azóta. Soha nem bánta meg ezt a döntését?
– Nem. Ezt nagyon határozottan tudom mondani. Úgy gondolom, hogy amit előtte csináltam, azt is nagyon szerettem, és még a mai napig is az ujjaimban van a szakmám. Soha nem volt bennem olyan, hogy nem szeretek dolgozni, és keresek valami könnyebb életformát. Hála Istennek, a családi neveltetésem olyan volt, aminek mindig része volt a tevékenykedés. Örömömet leltem a villanyszerelésben is, de a mostani hivatásomban is rengeteg öröm van. Éppen az elmúlt napokban voltam egy találkozón, ahol azokkal voltam együtt, akikkel készültem a papságra. Ott is felvetődött bennünk ez a kérdés. Voltak olyan társaim, akikben nem volt ennyire biztos a meggyőződés, hogy amit csinálunk, az a hivatásunk. De most 60 évesen már hogyan váltsunk? – mondták. Természetesen ők is megtalálják ebben az örömüket, de bennem soha nem merültek fel kétségek. Voltak helyzetek, amikor nehéz kihívások előtt álltam, de bennem van egy dac, hogy csak azért is megcsinálok mindent. Mindig olyan emberekkel voltam együtt, akikkel jó volt dolgozni. Ez nekem biztos hátteret jelentett. Például Kiskunmajsán hosszú ideig gondolkodtunk azon, hogy miként üzemeltessük a temetőket. Sikerült olyan megoldást találni, ami hosszútávon megoldotta az egyházközség ezzel kapcsolatos gondját. Félegyházán a legelső pillanattól élt bennem az a szándék, hogy közösségi házat kell építeni. Ez a cél ma már megvalósulóban van. Kijelenthetem, hogy sikeres volt az életem, és a sikerek adnak egyfajta megnyugvást és bátorítást a folytatáshoz.
– Amikor Félegyházára került, frissességet hozott az egyházközség életébe, amit főleg a fiatalok értékeltek nagyra.
– Számomra mindig is a jövő volt a fontos. Bocsánatot kérve az idősebb korosztálytól – de ők már egy megalapozott, biztos személyiségek – a fiatalok viszont olyan sok hatásnak vannak kitéve, ami miatt rájuk megkülönböztetetten kell figyelni. Azért, hogy a különböző hatások ne sodorják el őket az alapvető általános értékrendtől és az egyházközségtől sem. Meg sem tudnám mondani, hogy hány olyan programunk volt (táborok, kirándulások), ami ebből az elképzelésből fakadt.
– Mik a további tervei?
– A fiatalok a középpontban vannak továbbra is, mert az elkövetkező időszakban még nehezebb helyzetbe kerülhetnek. Sok-sok olyan hatás éri őket, amelyek kezelésére nincsenek felkészülve. Nagyon hiszek abban, ha nekik hátteret tudunk biztosítani, akkor ezen az ingoványos terepen sokkal könnyebben tudnak tájékozódni.
– Félegyházán kezdett el szolgálni, de volt egy ideig Kerekegyházán és Kiskunmajsán is. A legtöbb időt azonban itt töltötte el. Mennyire vált félegyházivá?
– Teljes egészében félegyházinak érzem magam. Nem csak az itt eltöltött több mint 20 év okán. Elfogadott engem a város. Akármerre indulok, az utcán az emberek nagy része ismer, köszönőviszonyban vagyunk egymással. Ez azt jelzi, hogy elfogadott engem a közösség. Sőt, még azt is érzem, hogy amit elvégzek munkát, azt értékelik. Valószínű ezt jelzi a Városalapítók napi kitüntetés is. Persze ez nemcsak elismerést jelez számomra, hanem kötelezettségre is figyelmeztet. Arra, hogy folytassam azt a munkát, ami miatt az emberek így gondolkodnak rólam. Nem okozhatok nekik csalódást.
s. r.
Fotó: Bús Csaba
