Ami a szíveden…
A bátor és tehetséges Dózsa György Általános Iskola tanulói most lehetőséget kaptak arra, hogy ami őket foglalkoztatja, vagy bántja, vagy csak megoldást keresnének az adott kérdésre, kiírhatták magukból az Író Cimborák gyermekirodalmi kör pályázatának felhívására. A beküldött pályaművekhez illusztrációk is készültek.
Az írópárok írásai, és a hozzá tartozó illusztrációk itt találhatóak:
Ami a szívemen…
Tökéletes döntés nem létezik. De ezt persze én nem tudhatom. Sohasem tudtam. Csak azt tudom, hogy az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy reménykedünk, hogy nem bánjuk meg a döntéseink következményeit. Döntés következmények nélkül pedig nem létezik.
Németh Eszter: Vándornak
Tudod, Vándor, ezek a kijelentések egyszerre tűnnek magabiztos kinyilatkoztatásnak és bizonytalan keresgélésnek, ami a korod sajátja. Tudod, Vándor, még emlékszem a saját bizonytalan és nagy szavaimra, amiket akkor írtam/mondtam, amikor annyi idős voltam, mint most te.
Tudod, Vándor, így, most majd háromszor annyi idősen annyira, végtelenül szeretném megölelni azt az egykori kamaszt, amiért a bizonytalan bátorságával bele mert vágni az életbe. A simába. A nagybetűs élet, az kérlek, nem létezik.
Tudod, Vándor, rettenetesen sok döntést hozunk, végtére is az is egy döntés, mit vegyünk fel aznap, és mikor befagy az ember segge vagy lerohad a lába, na, akkor megbánja. Szóval, igen, a döntéseink nem következmény nélküliek.
De vajon mi a különbség a döntés és elhatározás között?
Mondd, meddig ér a türelem?
Meddig ér az elfogadás és a szeretet?
Csak másokra vagy önmagunkra is vonatkoztatható?
És vajon melyik a fontosabb?
Tudod, Vándor, hagyd a francba a reményt. Az ember dönt, elhatároz és beleáll. Ha jó, ha rossz. Ha nagyon rossz, akkor meg leül, kitalál és változtat. Az egyetlen, ami szükséges, az a bátorság.
Ha elég bátor vagy félni, ha elég bátor vagy önmagadnak bevallani a félelmedet, ha elég bátor vagy a félelmed ellenére cselekedni, akkor nincs szükség a reményre.
Kérdezd hát meg magadtól, mihez kell a bátorság?
Mitől félsz?
Ki vagy? Honnan jöttél és hová tartasz?
Mi az, amit feladnál magadból, és mi az, amit sohasem?
Mit szeretsz magadban? És másokban?
Mit utálsz másokban? Hát nem magadat utálod ezért tulajdonképpen?
Tudod, Vándor, az ember olyan, mint a víz. Hogy milyen a víz? Figyelj és tanulj!
Ölellek, így majd háromszor annyi évesen!
Szekeres Zsófia (8.b) illusztrációja
Mészöly Ágnes: A teszt
Itt vannak az ablak alatt. Megint. Minden este idejönnek, a vasútállomás felől, pontosan háromnegyed hétkor. A feles vonattal érkeznek, leszállnak, átvágnak az állomás előtti parkon, közben arról beszélgetnek, hogy ma megteszem-e. Kinézek-e az ablakon, minthacsak véletlenül meghallottam volna, hogy a barátaim éppen arra járnak. Kiugrok-e, ahogy éveken át tettem, csak úgy az ablakon, nem vacakolva elkéredzkedéssel, ajtókkal, konvenciókkal.
Pedig ők is tudják, hogy a másfél méter másfél fényévnél is több lett néhány hónap alatt.
Ahol a kitaposott ösvény eléri a főutat, átvágnak a négy sávon, pedig csak száz métert kellene menniük a zebráig. De akkor nem tudnának elmenni a házunk előtt. Inkább kockáztatják, hogy elüti őket valami hülye kamion, csak azért, hogy nyugtom se legyen. Hogy egy nap se legyen, amikor nem hallom a hangjukat, a lányok ostoba vihogását vagy az öngyújtó csattanását, amikor pont az ablakom alatt állnak meg rágyújtani. Az üvegen és a behúzott sötétítőn keresztül is érzem az olcsó dohányszagot, hiába lettek fővárosi diákok, ugyanolyan csóringerek maradtak, mint amilyenek tavaly voltak.
Tavaly ilyenkor még én is velük lófráltam a parkban. Együtt figyeltük az embereket, akik esténként visszatértek ebbe a porfészeknek is koszos kisvárosba, amit a szülőföldünknek hívunk. Együtt tervezgettük, hogy jövőre kiszabadulunk innen. Csak ő volt mindig feltűnően csendes. Hetekig tartott, amíg kiszedtem belőle a titkát. Hogy ő nem mehet. Őt nem engedik. Neki itt kell maradnia, nem hagyhatja egyedül a beteg anyját meg a nagyanyját.
Talán ezek a hetek voltak a legjobbak. Megértettem, milyen az, amikor valaki rád bízza a legnagyobb titkait. Amikor először résnyire nyitja az ajtót, aztán teljesen beenged az életébe.
Már akkor tudtam, hogy nem mehetek el. Nem hagyhatom itt a legjobb barátomat. Senkivel nem osztottam meg a döntésemet, mert pontosan tudtam, hogy senki nem támogatna benne, még ő sem.
Jól tudtam, mit kell elrontanom a teszteken, hogy esélyem se legyen a fővárosba menni.
A tavasz és a nyár csodálatos volt. A többiek már az új életükre készültek, tervezgettek, álmodoztak. Mi ketten kikoptunk mellőlük, egy idő után más utakon jutottunk el ugyanonnan ugyanoda. Nem haragudtunk rájuk, egyszerűen csak áthidalhatatlanná vált közöttünk a szakadék. Ha összefutottunk, úgy tettünk, mintha még mindig összetartoznánk, de ahogy közeledett a szeptember, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá az ők és a mi különbsége.
Aztán egy augusztusi délelőttön valami történt. Ő sokkal vidámabb és csillogóbb volt, mint addig bármikor. Kézen fogott, és addig rohant velem, míg el nem fogyott belőlünk a levegő. És akkor elmondta, hogy mégis elmehet. Hogy megváltozott minden. Hogy nem kell itt maradnia, hogy kapott egy utolsó-utáni esélyt.
Csak azt sajnálja, hogy én nem mehetek vele.
Most is hallom a hangját. Megtorpan, pont az ablakom alatt, és tüzet kér. Úgy tesz, minthacsak véletlenül. Minthacsak véletlenül épp ott. Hangosan mond valamit, de nem időznek túl sokat egyhelyben. Csak egy pillanatot adnak, hogy kinyissam az ablakot, és mondjak valami lényegtelen ostobaságot.
Aztán elindulnak. Ő talán sajnálja, hogy ma sem tettem meg, de nem várhat sokáig. Indulnak tovább, együtt. Az ők és az én között nagyobb az űr, mint két elképesztő sebességgel robogó, idegen galaxis között. És sokkal hidegebb.
