Emlékezzünk Petőfi Sándorra!
Kiskunfélegyháza Város Önkormányzata és a Kiskunfélegyházi Petőfi Emlékbizottság tisztelettel meghívja a város lakosait július 31-én, csütörtökön, 18 órakor tartandó ünnepségére.
Köszöntő beszédet mond Kapus Krisztián Kiskunfélegyháza város polgármestere, a Petőfi Emlékbizottság elnöke.
Petőfi Sándor Dalaim című versét Juhász István, Kiskunfélegyháza díszpolgára adja elő.
Közreműködik a Sikabonyi Polgári Társulás énekkara a Felvidékről, Vanyek Henriett vezetésével.
Az emlékezés koszorúzással zárul a Petőfi téren.
Petőfi életének utolsó másfél évét mintha csak egy végzetdráma szerzője írta volna: 1848. március 15-től, a győzelem és a dicsőség tetőpontjától 1849. július 31-ig, a végső segesvári katasztrófáig egyetlen hatalmas ívű zuhanásnak tűnik fel pályája. Hamar rá kellett ébrednie, hogy az ő időszámítása más tempót követ, mint az országé.
Öt nappal a pesti forradalom után már ezt jegyezte be naplójába: „Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.”
Úgy látta, a kormány erélytelensége az elért vívmányok elvesztését fogja eredményezni, s a nemzethalál veszedelmétől csak egy újabb forradalom mentheti meg az országot. Éberen figyelte a nemzetgyűlés munkáját, és szigorú bírálatot gyakorolt az általa helytelenített lépések fölött.
A szeptemberi események, Jellačič támadása és az, hogy a kormány az egyezkedés lehetőségeit kereste Béccsel, Petőfit látszottak igazolni. Szeptember 16-án megfogalmazta az Egyenlőségi Társulat mozgósító kiáltványát, majd kezdetét vette katonai szolgálata. Feljebbvalói nincsenek elragadtatva tőle: önfejű, makacs, a vezetéssel nyíltan elégedetlen. Júlia gyereket vár, december 15-én meg is születik fiúk, Zoltán. Petőfi kénytelen szabadságot kérni. Távolmaradását a harctértől ellenségei gyávasággal magyarázzák. Végül áthelyezteti magát Bem erdélyi hadseregéhez.
A forradalmár költő Bemben megtalálta a maga forradalmi hadvezérét. Az eszmények közösségén túl, bensőséges kapcsolat jött létre közöttük, csaknem apai-fiúi szeretet. Bem azonnal segédtisztjévé nevezi ki, később őrnaggyá lépteti elő; a feletteseivel való ütközések, fegyelmi vétségek kínos következményeitől is megvédi.
1849 tavaszán gondjai ismét megszaporodnak: előbb szüleit temeti el, majd családja nyomorúságos helyzetén próbál segíteni. Szabadságot kér, s a vele szemben elfogult katonai vezetőkkel összekülönbözve a rangjáról is lemond. Az orosz beavatkozás hírére csatlakozik ismét Bem hadseregéhez. A legmegfelelőbb pillanatban ahhoz, hogy július 31-én életét áldozza a Segesvár melletti fehéregyházi csatában.
T. T.
