Meg kell tanítani a gyerekeket a média értelmes használatára
– Nem is az a kérdés, hogy mi a gond a gyermekmédiával, hanem az, hogy van-e?
– Ne keverjük össze a gyermekmédiát a gyerekeket a tévékben megcélzó műsorokkal és csatornákkal! Mert nagyrészt mit nézhet ma a gyerek a tévében? Az Amerikában néhány évtizede gyártott műsorokat. Mint például a SpongyaBob című rajzfilmsorozatot, amely nem más, mint a pszichiátriai betegségek feldolgozása, egészen döbbenetes témákat tálalva. Még ez sem lenne baj, hiszen mindenből lehet rajzfilmet csinálni. A baj az, hogy a magyar szülőknek (s egyébként nem csak a magyaroknak) nincsen kultúrájuk, hogy a gyerekeikkel együtt tévézzenek, a látottakat megbeszéljék.
Alpár Vera egyetemi tanár
– Voltak közös tévénézéses idők?
– Korábban a szülő többet foglalkozott a gyerekkel, át akarta adni neki a tudását – bármilyen témában, a tévé helyett az élet írta a „tananyagot”. Falun például megtanulhatta a gyerek, hogyan kell állatot etetni, megnézhette, kipróbálta a fafaragást, a kétkezi munkát. Ezeket az idősebbektől leshették el, ugyanúgy, ahogy a meséket is, amik nemzedékről nemzedékre szálltak, formálódtak. Az biztos, hogy mindez az elmúlt évtizedekben alaposan átalakult. De az is biztos, hogy Magyarországon a rendszerváltásig volt arra pénz, hogy magyar nyelven magyar gyermekmédia alkotások szülessenek, ahogy erre szinte minden ország a költségvetésben szán pénzt: a nyomtatott sajtóban, a rádióban, a televízióban. Magam is gyerekriporter voltam Vajek Róbert csapatában, később ifjúsági és kulturális műsorokat készítettem. Ma már tisztán látom, hogy annak idején valamiért elfelejtették a gyerekműsorokat cenzúrázni. Emlékszem, kilenc évesen az úttőrökkel foglalkozó gyermekkonferencián riporterkedtem. Arról készítettem anyagot, hogy mennyi badarság hangzott ott el, s egyáltalán: miért nem a gyerekek beszélnek a saját dolgaikról, miért a felnőttek mondják el, hogy mi kellene a gyerekeknek? Ez vágatlanul adásba került, ami után ismerősök rémülten hívták a szüleimet, hogy nem lesz ebből baj? Nem lett. Annak idején, biztos emlékszik, voltak olyan politikai vezetők, akikkel csak úgy lehetett interjút készíteni, ha előre megkapták a kérdéseket. A gyerekektől ezt nem várták el, és egészen meredek témák kerültek adásba. Ráadásul a felnőttek a gyerekeknek sokkal őszintébben válaszoltak.
– Később, már felnőtt fejjel ilyesmit akart csinálni a Gyermekmédia Egyesülettel is, amelynek tíz évvel ezelőtt alapító tagja volt?
– Egyértelműen, de azért ennél többet, haladva a fejlődés adta lehetőségekkel. Értelmes és izgalmas tartalmakat szerettünk volna adni a gyerekeknek. Pályázatokon indultunk, lobbiztunk a gyerekmédiáért és a gyerekekért. Még arra is tettünk kísérletet, hogy a médiatörvény kötelezze a televíziókat, a kereskedelmieket is, hogy az adásidejük 8–10 százalékában a gyerekekkel foglalkozzanak – minőségi tartalommal. Felmérések bizonyítják, hogy egy kiskamasz naponta hat-nyolc órát tölt el képernyő előtt, még ha többnyire nem is tévéképernyő előtt. Mindenki tudja, hogy miket néz. Tévét ugyan kevesen néznek, de ha igen, mit kapnak? Korábban ott ragadtak mondjuk, a Mónika show előtt, aztán néztek Győzikét vagy éppen híradókat, amelyek inkább a Kék fényre hasonlítanak már - tele kriminális történésekkel. Mindez feldolgozatlanul ottmarad a gyerekekben, miközben sokkal érdekesebben, észrevétlen és izgalmas tanulásra használhatná a médiát, mint eszközt, ha erre jobban odafigyelnénk mi, felnőttek.
– Van egy sor tévécsatorna, amely leköti a gyerekeket.
– Leköti, de mivel? Most soroljam fel újra?! Egyébként voltak kezdeményezések, például gyerekhíradókban gyerekek beszéltek, de érezni lehetett, hogy felnőttek adják a szájukba a mondanivalót. Pedig a gyerekeknek megvan a saját véleményük, nagyon sok minden érdekli őket. Ha lenne szándék arra, hogy a gyermekmédiát feltámasszák, akkor is kérdés, hogy ki mire adna pénzt? Nyilván egyfajta egészséges kontrollra szükség lenne, hogy ne a YouTube-on ma már több millió nézőt vonzó „divathullám” legyen a menő, amikor kislányok abban versenyeznek, hogy – szó szerint – ki tud több pénzt szórni. Ma már az a mérce, hogy mit néznek meg tömegével, a minőségre sokkal kevesebb a vevő. Éppen ezért a mindenkori hatalomnak nagyon nagy a felelőssége, hogy az iszonyú torzulásokat ellensúlyozza, ha már az életünkből ezeket nem lehet kizárni.
– Magyarországon ma senki nem lobbizik ilyen kérdésekben…
– Ez nincs így! A mi egyesületünk is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, tagja vagyok a Gyermekvédelmi Internet-kerekasztalnak, amely próbál tenni valamit ezügyben, azonban nincs mögötte semmilyen anyagi bázis, valamint a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat évente egyszer-kétszer célzottan gyermekmédia konferenciákat rendez. Szociológusok, médiaszakemberek beszélnek a gyerekmédia, az internet előnyeiről és veszélyeiről. Az egyesületünk is részt vett Brüsszelben európai gyermekmédia konferenciákon. Aztán ott van a nemzetközi gyermekrádiók berlini központja, a szervezetnek Magyarországon mi vagyunk a hazai képviselője – már ők is jártak Budapesten. Néhány éve közös projektet csináltunk velük, a téma a környezetvédelem és a felnövő generáció kapcsolata volt. A gyermekmédia összetett problémákkal foglalkozik, de azt látom, ma az a trend, hogy a sokrétű és gondolkoztató témákra a nagyközönség nem vevő. Végeztünk egy kutatást, amelynek egyértelmű eredménye, hogy érdemes lenne kidolgozni egy média alapú oktatás-módszertant. Média alapon ugyanis mindent lehet tanítani: matematikát épp úgy, mint irodalmat és földrajzot, nem beszélve a nyelvekről. Ha szeretnénk a világgal haladni, és nem azt akarjuk, hogy a gyerekek napi hét órát unatkozzanak az általános iskolában, akkor minden tantárgyba sokkal mélyebben bele kellene vonni a média alapú ismeretbővítést.
– Például?
– Megkérdezhetem, hogy ki a kedvenc költője?
– Radnóti Miklós.
– Nagyszerű, nekem is ő az egyik kedvencem! Megmondjam, mit kapnak a gyerekek az iskolában Radnótiból? Ha nagyon szuper az irodalomtanár, megszeretik néhány költeményét. Bár nem hiszem, hogy egy-két vers elolvasása és elemzése után a diákok lázas izgalomba jönnének. De ha például a tanulókkal kisfilmben leforgatják azt, hogy mit élt át Radnóti az Erőltetett menet írásakor, az érzelmileg megfogja őket. Vagy jöjjenek el Budapesten a Radnóti-házhoz, forgassanak az emléktáblánál, csináljanak a Facebookon emlékoldalt, vitatkozzanak, hogy mi Radnóti költészetének az aktualitása. Vagy a fiúk és lányok szavalják egymásnak Radnóti szerelmes verseit, játszák el a „békeidőket” és értsék meg, mit is tett az emberekkel a háború. Ezek az interaktív alkotások, az együttgondolkodás és a médiában való alkotás, megjelenítés, a közös feldolgozás a gyerekeket sokkal mélyebben megérinti. Az oktatásban használni kell a modern eszközöket. Igaz, azok használatára a tanárt is meg kell tanítani, hiszen hiába áll a falusi iskolában a smart tábla, ha arról a diák többet tud, mint a tanár. Míg a mai iskola a sok különböző adottságú gyereknek egyenfeladatokat ad és azonos elvárásokat, addig a gyermekmédia a passzív, introvertált gyerekeknek is önkifejezést, kihívást, sikerélményt kínál, ők vághatnak, operatőrködhetnek, forgatókönyvet írhatnak, aki pedig extrovertált, az szerepelhet. Otthon is rengeteg lehetőség rejlik a mai technológiákban és ezért a szülőknek is komoly szerepe lenne a mai értelemben vett tanulásban. Azonban sok szülőnél a tévé csak elektronikus bébiszitter, amíg a gyerek a képernyőre mered, nem zavar, látszólag biztonságban van. Sajnos a szakembert már csak akkor keresnek meg kétségbeesett szülők, amikor például a gyerekük már enni sem hajlandó, mert függővé válik valamelyik játéktól, vagy amikor három naponta dührohamot kap: nincs sikerélménye, mert csak kétezer zombit tudott lelőni. Ezek sokak számára még ismeretlen, valódi veszélyek, mert a virtuális világban sokkal több pozitívm azonnali visszajelzést kaphat a gyerek, például ha egy játékban magasabb szintre jut, nézheti virtuális jutalomként a tűzijátékot. Otthon és az iskolában viszont alig-alig dicsérik meg, a való világ kezd kevésbé vonzó, örömteli és érdekes lenni. Ugyanez a gyerek sokkal többre értékeli a játékban a szintlépésért kapott dicséretet, mint az ötöst az iskolában. A virtuális világ mindannyiunk gyerekét veszélyeztetheti, ezért nekünk, felnőtteknek (szülőknek, nagyszülőknek, tanároknak, mindenkinek) igen nagy a felelősségünk abban, hogy a valóság maradjon a következő generáció számára a fontos és vonzó.
– Mit tehetünk?
– Nagyon tudatosan és következetesen fel kell építeni egy értékes életet, amelyben kirándulások, hobbik, izgalmas, közös programok vannak. Senki sem lehet próféta a saját otthonában, az én két kamasz gyerekemet is néha „vissza kell ráncigálni a valóságba”, de amikor nekiállunk együtt sütni-főzni, közösen megtervezünk egy utazást és megnézzük a Tiszatavat, vagy egy klassz várromot, focizunk, vagy társasjátékozunk, akkor értékes időt töltünk el közösen, mindenféle ketyere nélkül. Amíg a gyerek azt érzékeli, hogy tiltják valamitől, de nem magyarázzák meg neki, hogy az miért nem jó neki, addig a rossz pusztán tiltott – és ezért mégvágyottabb – gyümölcs lesz. Meg kell dolgoznunk azért, hogy a gyerekünknek a hús-vér barátja érdekesebb legyen egy app-nál.
– A szülőnek erre nincs ideje…
– Dehogynincs! Arra van ideje, amire akarja, hogy legyen! Egy ember átlag nyolcvan évig él. Abból maximum 15–20 év jut a közös programokra, legfontosabb nevelői–szülői feladatokra, de inkább kevesebb. Tudom, hogy legtöbbünknek éppen erre az időszakra esik a karrierépítés, és a magánéletünkben is ezek lehetnek a legizgalmasabb évek. Azt is tudom, hogy olykor nagyon nehéz, mégis tudatosan a gyermeknevelésnek kell szentelnünk magunkat. Iszonyúan fontos, hogy a gyereket bevonjuk az életünkbe. „Gamifikálni” kell az életünket, – vagyis a számítógépes játékokhoz hasonlóan szinteket léphetünk, pontokat gyűjthetünk együtt –, hiszen fontosak a pozitív visszajelzések. Közös élményeket kell szereznünk, minden nap meg kell beszélnünk az aznapi fontosabb történéseket. Erre mindenkinek kell, hogy legyen ideje, hiszen néha elég néhány perc! Sajnos elfelejtettük, hogy az odafigyelés, a meghallgatás, a pozitív visszajelzés hatalmas jutalom, sokkal nagyobb, mint amit egy program ad a zombis csatamezőn. Azt szoktam mondani, hogy a most felnövőké a virtuális világban elvesző nemzedéke kezd lenni, amit nem szabad engednünk. Lehet, hogy ötven év múlva azt fogjuk mondani: az a jó, ha elveszünk a virtuális világban, de ma ezt nem így látom. A gyerekek nagyon hálásak, ha a szülőkkel együtt játszhatnak!
– A gyerek-szülő-kapcsolat rengeteget változott az elmúlt tíz-húsz évben.
– Igaza van. Nagyon sokáig a gyerek felnézett a felnőttekre, a szülőre, pláne a nagyszülőre. A gyerek szívta magába az együtt élő generációkban felhalmozódott tudást. Ehhez képest ma egy hat-hét éves lesajnálja a nagypapát, ha az valamit nem tud beállítani a mobiltelefonon. Sokszor tapasztalhatjuk mi tanárok, pedagógusok és szülők, hogy a felnőttnek kell bebizonyítania a gyereknek, hogy nem hülye.
– Világos a szülő és az iskola felelőssége. De mit tud ehhez hozzátenni a gyermekmédia? Megint jönne a Kisdobos és a Pajtás újság?
– Dehogy! Nem, nem! A gyerekmédia a szülőt és az iskolát segítheti a tartalmas eligazodásban. Ha jól csinálják, és jól használják, a szociális média is lehet nagyon hasznos, persze veszélyes is. Mert mindennek két nézete van. Egy késsel meg is sebezhetünk valakit, de a késsel a nagymama felvághatja a tortát. Komoly probléma lehet abból, ha csúfolódásra, kiközösítésre (bullying) használják a gyerekek a FaceBookot, ha a csetszobákba rosszándékkal valakit becsapnak, vagy másnak adja ki magát valaki, mint aki valóban, az már a bűnesetek területe, és ezeket meg kell előznünk. Mindent lehet jó vagy rossz eszközként használni. Az egyesületünk annak idején sok, 6–15 évesek által készített filmet feltöltött a YouTube-ra. A gyerekeknek megtanítottuk a technikát, együtt dolgoztunk velük, ám még véletlenül sem került szóba, hogy pénzt akarunk szórni premier plánban. Azt kell megtanítanunk, hogy a gyerekek a médiát szelektíven, értelmesen tudják használni, mert ebben nem kapnak elég segítséget. Itt van a Z korosztály, amelyik úgy nő(tt) fel, hogy képtelen kifejezni az érzéseit. Vajon milyen segítséget kapott ehhez a médiától ez a generáció? Pedig éppen a média eszközei segíthetnének, mert a diákok, akik használják a gyermekmédiát, meg tudnak mutatni nagyon nehezen kimondható dolgokat. Emlékszik Deák Kristóf Mindenki című Oscar-díjas kisfilmjére?
– Igen, az ország fele énekelte a dalt.
– Énekelte és beszélt róla. Vitatkozott vele. Volt, aki szerint hülyeség volt, volt, aki szerint zseniális. De beszéltek róla a felnőttek és a gyerekek. Párbeszéd kezdődött, érzelmeket váltott ki. Vitatkoztak, hogy a filmbéli pedagógus módszere jó vagy rossz, amikor azt mondja, hogy a nem szépen éneklő gyerek csak tátogjon a kórusban. Olyan médiaterméket csináltak, ami senkit nem hagyott hidegen. Azt kérdezi, miért kell gyermekmédia? Azért, hogy „kórusban”, csoportban, együtt lehessen gondolkodni, közösen dolgozni, egy-egy témában elmélyülni, felkészülni a feladatokra. A Gyermekmédia Egyesület Média Akadémiája ezzel is foglalkozott, s remélem, hogy a jövőben lesz még alkalmam folytatni ezt a munkát.
– Nekem szimpatikus a törekvése, de miért nincs ehhez támogató?
– Erről szerintem a beszélgetésünkkel kérdezzük meg azokat, akik támogatók lehetnének. Olvassák el az interjút, gondolják végig, hogy tudnának-e partnerek lenni.
– Mi most ugyan nem pénzt gyűjtünk, de milyen nagyságrendben gondolkodik?
– Konkrét összeget nem szeretnék mondani, de a mai sajtóvilág pénzeihez képest meglepően szerény összeg elég lenne havonta az újrainduláshoz. Az viszont nagyon fontos, hogy a stabil anyagi hátteret legalább öt évig biztosítsuk a projekt végigfuttatására. A know-how nálam van, nagyszerű és működőképes, kimondottan boldog lennék, ha támogatókkal, önkéntesekkel elkezdhetnénk újra megvalósítani egy országos projektben.
Szerdahelyi Csaba írása
