Emlékezés Vakulya Lászlóné Sárikára…
Olyan embert búcsúztatunk most, akit mindenki tisztelt és becsült, aki hosszú évtizedeken át meghatározó személyisége volt a tanácsházának, majd a polgármesteri hivatalnak és generációk vitték tovább az általa képviselt értékrendet. Vakulya Lászlóné Sárika ilyen ember volt.
1934-ben született. Sokgyermekes, kenyerüket kétkezi munkával kereső családból származott és ez meghatározta a munkához való hozzáállását, becsületes értékrendjét, a másik ember tiszteletét, segítőkészségét.
1961 óta dolgozott a közigazgatásban, a hivatal lelkeként tartották számon, akinek mindig volt egy-egy jó szava a kollegákhoz és az ügyfelekhez. Munkája során olyan értékrendet képviselt, amelyet a mai világban már nem divat követni, hiszen az állandóság, a munka iránti alázat, a kollegák és a vezetők tisztelete, a munkatársak segítése ma már nem biztos, hogy értékes tulajdonságok, hiszen nem az egyéni boldogulást szolgálják. Azonban neki nem csak a saját boldogulása számított. Számára fontosabb volt, hogy jó hangulatban, precíz szakmai munkát folytatva töltsük együtt életünk jelentős részét második családunkban, az általa annyira szeretett hivatalban.
1996-tól 8 évig – végleges nyugdíjba vonulásáig – közvetlen munkatársaként dolgoztam vele a Jegyzői Titkárságon és ez a néhány év életem meghatározó időszaka volt. Hiszen fiatalon, pályakezdőként az ember szeretne szárnyalni, úgy érzi övé a világ és arról mindent tud. Sárika jó érzékkel, őszinte segítő szándékkal állt a fiatal, szárnyukat bontogató, néha kicsit esetlen, ám tudásukat túlmagasztaló ifjú kollegáihoz, és mint második anyuka, észrevétlenül terelt minket az átgondolt, precíz, megbízható, hivatásának maximálisan megfelelni akaró, értékes ember útjára, amiért a mai napig hálás vagyok neki. És azt hiszem, ezt sokak nevében mondhatom, hiszen többen nőttünk fel az Ő szárnyai alatt, nem csak a hivatal egyszerű dolgozói, de vezetői közül is. Szerette a fiatalok néha lázadó, sokszor bohém világát, jól érezte magát közöttük, egyenrangú félként, partnerként tekintett rájuk. Talán ezért is szerették és tisztelték annyira, hiszen a tiszteletet, megbecsülést megszerezni lehet, kiharcolni nem.
Tudása és rendíthetetlen tisztessége révén valóban mély tisztelet és szeretet övezte minden generáció részéről.
Hányszor hangoztak el a napi közös kávézások során a „Sárika, szerinted, Sárika, Te hogy is szoktad csinálni… kezdetű mondatok, amelyeknél mindig felcsillant a szeme, és örömmel osztotta meg véleményét, tapasztalatait a szakmáról, a főzésről, a házi praktikákról, az élet nagy kérdéseiről és mindezt tette úgy, hogy soha nem tűnt kioktatásnak, csak a jó szándékot és a segíteni akarást éreztük szavai mögött. Sárika, nagyon hiányoznak azok a közös kávézások…
Sárika elsősorban „csak” dolgozni akart, pártatlanul, tisztességgel, amit vezetői elfogadtak és méltányoltak, több mint 40 éves köztisztviselői pályája során.
Közvetlen kollégáiként részesei lehettünk azoknak a fájó és felemelő pillanatoknak is, amelyek a családi életét kísérték.
Családja volt élete legszebb ajándéka, az irántuk érzett szeretet, a felelősségvállalás, a segíteni akarás, a gondoskodás töltötte ki élete minden percét. Különösen férje halála után volt számára fontos, hogy a hiányzó űrt még inkább betöltse nem csak a munkába való elmélyedés, de a szűkebb és tágabb családjáról való gondoskodás is. Mindig örömmel vette, ha a rokonok, barátok hozzá fordultak ügyes-bajos dolgaikkal, precízen intézte ügyeiket, soha nem vette ezt tehernek.
Összetartó, szerető családot tudhatott maga mögött. Mindig büszkeséggel beszélt fiáról, Laciról és feleségéről, Erikáról, az ő sikereikről, vagy az unokák Dóra és Ádám nyújtotta örömökről, az apró csínytevésekről, a közös programokról, a közös ünnepekről. Jó volt látni a szeretetet a szemében és hallani a hangjában, amikor unokái iskola után fölszaladtak hozzá, gyakran csak azért, hogy megnézzék a Mamát. Bár még életében megszületett három gyönyörű dédunokája, betegsége sajnos nem tette számára lehetővé, hogy értékelni, érzékelni tudja az élet eme csodálatos ajándékait.
Sárika nehezen fogadta el a nyugdíjas élet kényszerű útját, ezért 1989-es nyugdíjazása után – a hivatal vezetésével egyetértésben – még 15 évig látta el munkáját a Jegyzői Titkárságon. Ha tehetné, a mai napig aktív része akarna lenni a város szívének a Városházának, részt akarna venni annak lüktető életében, értékes, alkotó munkát akarna végezni, hiszen ez éltette, ez adott erőt számára még 70 évesen is, amikor 2004-ben a törvény szigorú betűi okán végleg nyugdíjba vonult.
Stafétáját azonban mi vettük át, legyen szó akár a család értékeinek továbbadásáról, akár a tisztességes munkába vetett hit és az emberi kapcsolatok fontosságáról. Elveit, tanításait, az ő egy kicsi darabját hordozzuk magunkban, gondolatainkban, a szívünkben, a levelekben leírt sorokban, egy-egy tőle ellesett mozdulatban vagy szófordulatban és hozzá kötődő sok-sok emlékben.
Sárika szerette az életet, bármit is mért az rá, pozitív gondolkodásával mindig az elfogadásra, a tisztességre és a szeretetre, mások megbecsülésére tanított.
Nem hivatalnoknak készült, pedagógus szeretett volna lenni. A sors bizonyára nem véletlenül szánta neki ezt az utat, hiszen mindannyiunknak szükségünk volt egy ilyen nagyszerű tanítóra.
Az elmúlt években sajnos fájó volt látni, ahogyan az egykor nagytudású, minden porcikájával és rezdülésével életigenlő elme lassan elhalványul. És bár családja azokban az években nagyon nehéz utat járt meg, nehéz döntéseket volt kénytelen meghozni az őt sem kímélő kegyetlen betegség miatt, szeretetük és gondoskodásuk soha nem fogyatkozott meg. Az itt maradóknak Albert Schweitzer gondolataival kívánok sok erőt a további úton:
„Mindegyikünknek meg kell barátkoznia a halál gondolatával, ha valóban jóvá akar válni. Nem szükséges naponta vagy óránként rágondolnunk. De valahányszor az élet útján olyan pontra jutunk, ahol a köröttünk lévő világ elhomályosul, és előttünk a távolban világosan feltárul az út vége, ne hunyjuk be a szemünket. Álljunk meg egy pillanatra, nézzünk a távolba, aztán menjünk tovább. Ha ily módon gondolkodunk a halálról, meg tanuljuk szeretni az életet. Ha megbarátkoztunk a halállal, minden hetet, minden napot ajándéknak tekintünk majd. Csak ha képesek vagyunk – lépésről lépésre – ilyennek elfogadni az életet, akkor válik számunkra igazán értékessé.”
Sárika, nyugodj békében, soha nem felejtünk!
A polgármesteri hivatal korábbi és jelenlegi dolgozói képviseletében:
Vargáné Rácz Judit
