Rákász Gergely klasszikus értékeket hoz Félegyházára
– Ki Rákász Gergely túl azon, hogy koncertorgonista?
– Az az ember, aki minél kisebb ökológiai, és minél nagyobb kulturális lábnyomot szeretne majd hagyni maga után. Aki igyekszik úgy élni a mindennapokban, hogy az a számadás napjáig hozzájárulás legyen a világ jobb hellyé válásához. Például, ha sikerül elérnem, hogy néhányan azért járnak felnőttként klasszikus zenei koncertre, mert gyerekként megérintette őket valami az én diákkoncertemen, akkor megtettem a dolgomat. Vagy ha egy fáradt embernek jobbá tettem az estéjét. Arra törekszem, hogy egy korokon át ható értékrend mentén éljek, és hassak művészként.
– Mennyi munka és tudatosság van abban, hogy ellenállj a könnyű sikerrel kecsegtető celebvilág csábításának?
– Amikor a pályám elején a csapat „összerakta” azt az arculatot, amit művészként képviselek, azt a tudatos döntést hoztam, hogy nem kívánok celebritás lenni. Ehhez azóta is tartom magam, ami nem esik nehezemre, mert ezzel tudok azonosulni. Nem eszem szöcskét Afrikában akkor sem, ha ezzel és a kereskedelmi televíziózással megháromszorozhatnám a koncertjeim közönségét. Mert meglehet, hogy 600 embernek játszanék szeptember végén Félegyházán, de nem lenne köztük az a 200, akivel most szerencsém lesz találkozni. Hiszek abban, hogy a közönségem és én valami magasabb rendezőelv szerint találunk egymásra, ami képessé és nyitottá tesz minket befogadni mindazt, amit egymástól kaphatunk.
– Szóval a klasszikus zene tulajdonképpen csak eszköz?
– Meggyőződésem, hogy akinek a lelke befogadja Bachot, az nem dobja el a pet-palackot az erdőben. Magasztos küldetés megmutatni másoknak: a tanárnak, a rendőrnek, a bírónak… „nézd, ezt a naplementét neked is festette a művész, Vivaldi neked is írta a Tavasz-t.” Ha művészként nem célozzuk ezt meg, akkor amit teszünk, nem lesz több, mint ripacskodás. Aki megtisztel azzal, hogy eljön a koncertemre, engem választott valamelyik televíziós csatorna, vagy bármi egyéb program helyett. Kivételezett ez a helyzet, lehetőség arra, hogy Gershwin, Debussy, Bizet… segítségével nyomot hagyjak az életében. Erről szólnak a koncertjeim. Egy társaságba hozom, és „bemutatom egymásnak” a sorokban nyitott szívvel ülő ma emberét és a múltból a zene nyelvén üzenő alkotókat, akik bár elkövették a saját hibáikat, de egy figyelemreméltó életet hagytak maguk mögött. Azt akarom elérni az általam mesélt történetekkel és a zenével, hogy egyfajta kapcsolat, érzelmi töltés alakuljon ki a közönségben. Mert mindegy, hogy szereti, utálja, megveti, vagy becsüli az embert, akinek a zenéjét hallgatja, már nem közömbös számára. Ami pedig felkerül az érzelmi horizontunkra, az hat ránk, egyfajta referenciapontként beépül a lelkünkbe. A koncertjeim tehát mindig az életről szólnak, és végső soron ugyanazok az alapkérdések merülnek fel, ahová minden művész, gondolkodó, az élet értelmét kereső ember eljut: miért vagyok itt, miért szenvedek, mi tehet boldoggá, mi az értelme az életemnek...
– Hol kezdődik és hol ér véget ebben a művész felelőssége?
– Minden közszereplőnek tisztában kell lennie azzal, hogy valamennyi tettének, szavának, megnyilvánulásának súlya van. Gyerekként például édesanyám elvitt egy beszélgetésre Fa Nándorral. Az est végén odakísért hozzá, és elmondta, hogy orgonálok. Ő rám nézett, és azt mondta: „mindegy mit csinálsz fiatalember, csak 110 százalékkal tedd!” Ezeknek a szavaknak rendkívüli ereje volt az életemben. Ezért is igyekszem alázattal viszonyulni az emberekhez, nyitott szívvel fogadni, ha beavatnak életük fontos részleteibe. Ha pedig sikerül valami biztatást, segítséget adnom szavakkal, vagy a személyes példámmal, akkor a Fa Nándoroknak is törleszthetek.
A koncertorgonista szeptember 29-én, szombaton 17 órakor lép fel Kiskunfélegyházán, a Móra Ferenc Művelődési Központ színháztermében Lords of the organ című műsorával, ahol Bach, Vivaldi és Gershwin dallami csendülnek fel.
