Láthatatlan vacsora

Talán már mindenki próbálkozott sötétben, vagy csukott szemmel tájékozódni, s ha csak egy szobából kell is kijutni így, akkor is jó néhány bútor kerül bizonytalan lépéseink során az utunkba. A látássérültek számára azonban ez nem csak addig tart, amíg megtalálják a villanykapcsolót, hiszen nekik az életüket kell így leélni. Ha ezzel a szemlélettel nézzük a mindennapi rutinfeladatainkat, rádöbbenhetünk arra, hogy egy nem látó személy számára az öltözködés, az étkezés, vagy a közlekedés is milyen nehézségeket jelent. Ezekre a nehezített körülményekre hívták fel középiskolás diákok figyelmét, akik a közelmúltban Láthatatlan vacsora címmel a Bács-Kiskun Megyei Család, Esélyteremtő és Önkéntes Ház szemléletformáló programjában vettek rész.

Az érzékenyítő rendezvény mintegy harminc fővel, két kiskunfélegyházi középiskola, a Constantinum, valamint a Szent Benedek iskola tanulói és kísérő tanáraik részvételével zajlott a Desperado Étteremben, ahol a résztvevőknek bekötött szemmel kellett elfogyasztaniuk vacsorájukat. A rendezvényen segítőként részt vett Kácsor-Macska Zsuzsanna, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesületének elnöke, aki látássérültként egy rövid beszélgetéssel vezette fel a diákokra váró feladatokat.

Zsuzsanna már akkor kivívta a hallgatók elismerését, amikor arról mesélt, hogy Szegedről naponta jár a kecskeméti székhelyű egyesületükbe dolgozni, és mindennapi tevékenységei között a főzés is szerepel. Ilyenkor a tapintásra és a szaglásra hagyatkozik, igaz, az ételválasztásnál figyelembe kell vennie azokat a korlátokat, amelyek az elkészítés során akadályt jelenthetnek számára. Ha étteremben eszik, akkor azt is nézi, hogy mely ételek elfogyasztásával nem vall kudarcot, ezért került a terítékre a láthatatlan vacsorán is a gyümölcsleves, valamint a rántott hús krumplipürével.

A vacsorára Zsuzsa vakvezető kutyájával, Grafittal érkezett. Ezek a kutyák szigorú követelményeknek felelnek meg, hiszen nem szabad, hogy féljenek a zajoktól, emberektől, valamint minden körülmények között nyugodtnak és higgadtnak kell maradniuk. A kutyák egy fél éves kiképzésen esnek át, ami igen költséges, ezért egy ilyen kutya értéke mintegy kétmillió forint. De az eszmei értékük ennél sokkal több.

– Grafit olyan társ a mindennapokban, aki számtalanszor segített már rajtam lelkileg is. Gyakran sok erő kell ahhoz, hogy felkeljek, csináljam, és ne adjam fel – vallja Zsuzsa. – Nélküle nehezebben boldogulnék akár a közlekedésben is, hiszen vannak olyan esetek, amikor nagyon nehéz egyedül fehér bottal tájékozódni. Ha olyan sok hó esik, hogy nem érzékelhető a járda széle sem, akkor a látássérült ember könnyen elveszíti a tájékozódási képességét. Mivel busszal, villamossal és vonattal közlekedek nap mint nap, számtalanszor botlok bele útépítések miatti útlezárásba.
Ilyen esetekben is jó, hogy a kutya elvisz az akadály mellett, mert emberi segítség nélkül nem találnám meg könnyen a kivezető utat.

– A vakvezető kutya megállással jelzi a lépcsőt, és felméri azokat az akadályokat is, amelyek a gazdája fejmagasságában vannak. Ha kell, átveszi a döntést, és felülírja a parancsokat, mert adott esetben, ha nem szabad az út, nem vezeti át a látássérült embert – tette hozzá.

És a nagy kérdés, miszerint annak könnyebb, aki születése óta él így, vagy aki később veszíti el a látását, Zsuzsa szerint nem eldönthető. Hiszen vannak olyan dolgok, amelyeket könnyebben kezel, vagy tanul meg az, aki úgy született, hogy nem lát, aki viszont később veszíti el a látását, olyan képi élményekkel gazdagabb, amelyekre tud támaszkodni.

– Aki soha nem látott színeket, azoknak nincs képe erről. Gyerekkoromban az alapszíneket és a fényt láttam, de a többi dolog, ami a látáshoz kapcsolódik, arról nincs képem. El sem tudom képzelni, milyen a szivárvány. Nem látok álmomban sem, bár nem tapogatok, és nem megyek fehér bottal, vagy kutyával sem. Álmomban nem vagyok látó, de vak sem – mesélte őszintén.

Eljött a vacsora, ahová a résztvevők már bekötött szemmel, Zsuzsa vezetésével érkeztek meg. Mindenki kitapogatott egy szabad ülőhelyet, majd a leveses tálak felderítését követően ki-ki szedett is magának belőle. A nagyobb feladat azonban a főétel elfogyasztása volt. Végignézve a résztvevőkön láthattuk, hogy az asztalnál ülőknek kihívás volt a rántott húst megfelelő méretű falatokra vágni, azt megtalálni a tányéron, s végül a villán tartani addig, amíg a szájukhoz emelik. A köretként kapott savanyú uborka könnyen elveszett, a levágott darabkák pedig mindig eltáncoltak. Szakítva az etikettel, többen harapták a húst, és kézzel fogták meg az uborkát. Nem volt könnyű feladat összehozni a vizes kancsót a pohárral, a mértéket pedig még nehezebb volt felismerni, ezért igencsak túlcsordultak a poharak.

Miután lekerültek a szemkötők, mindenki megnézhette, hogy mivel is küzdött a vacsora során, s hová esett a nem talált falat, amelynek az asztal alatt Grafit kutya örült a legjobban.

A vacsorán mindössze egy olyan napi rendszerességgel végzett – s nem is a legnehezebb – tevékenység, az étkezés került terítékre, amit a résztvevők vizuális segítség nélkül próbáltak elvégezni, de talán a saját élményeiken keresztül beleláthattak a vakok és gyengénlátók mindennapjaiba.

K. G.

Fotó: Kiss Gabriella