"Jó regényt akartam írni, amibe könnyű belemenni, de nehéz kijönni belőle..."
– Török Bálintot, az Egri csillagokból makulátlan lovagnak, törökverő hősnek ismerte meg a hazai olvasóközönség. Regényedből azonban egy köpönyegforgató rablólovagot ismerhetünk meg. Szerinted miért idealizálta ennyire Gárdonyi a hősét? Mennyit kellett hozzáköltened a történelmi tényekhez?
– Hozzáköltenem nem kellett sokat. Épp csak annyit, amennyi az írói munka része. Török Bálint életútját, pártváltásait, tündökléseit és bukásait (mert több is volt) ma már részletesen feltárta a történelemtudomány. Ezek azonban puszta adatok, tények. Engem sokkal jobban érdekelt maga az ember. Annyi a korabeli forrásokból is kiderül, hogy nagyon szép, daliás férfi volt. Rendre az ország legszebb férfijaként emlegetik, megjelenését Tinódi is (aki íródeákja volt egy időben) Marséhoz hasonlítja. De engem nemcsak a megjelenése, viselkedése érdekelt, hanem a személyisége, a beszédmódja, a szokásai… Szerencsére teljes egészében fennmaradt Török Bálint okmánytára, amely a levelezéseket is magában foglalja, valamint Martonfalvay Imre feljegyzései, aki Török Bálint feleségének, Pemfflinger Katának volt az egyik íródeákja.
Ezekből az okiratokból nemcsak az eseményeket lehetett rekonstruálni szinte napra pontosan, hanem azok eredőit, az emberi konfliktusokat, viszonyokat, Török Bálint reakcióit, viselkedésének legapróbb rezdüléseit is. Az egyik legizgalmasabb forrásanyag például Török Bálint Bakics Pállal történő hosszas levélváltása azok után, hogy a szinte gyerekkori barátját Török Bálint elárulta. Erre Bakics orvgyilkost küldött rá, de Török Bálint nem halt meg, hanem bosszút állt: többek között felgyújtotta Bakics falvait, családi kúriáját. Ezek után még jó ideig levélben is csepülték egymást, olyan nyelvi leleménnyel, hogy az valódi kincsesbányája a magyar káromkodás- és átoktörténetnek.
Gárdonyi és Móricz idejében nem lehetett másként beszélni ezekről a hősökről, mint idealizálva. Héroszokra volt szükség, és aki nem gyártotta le megfelelő minőségben a nagy magyar héroszokat, az nem lehetett befutott író, mert egyszerűen nem olvasták volna el a művet, sőt! Közfelháborodást váltott volna ki. Nem beszélve arról, hogy (főleg Bethlen Gábor esetében, akit szintén másként ismerünk, mint ahogyan a könyvemben ábrázolom) csak jóval később kerültek elő azok a források, amelyekre ma támaszkodni tudunk.
Tehát Gárdonyi, Móricz saját korának leghitelesebb adatait használta fel forrásanyagként, de ez száz évvel ezelőtt történt! Igen ám, de az emberek zöme nem azzal tölti szabadidejét, hogy történelemtudományi szaktanulmányokat olvas. A köztudatban „bent rekedt” a Gárdonyi, Móricz által kialakított kép ezekről a hősökről. Ez is volt az egyik motivációm a könyv megírására: tisztázni, hogy a mai történeti kutatások fényében milyennek látjuk, láthatjuk Török Bálintot, Báthory Gábort, Bethlen Gábort.
– Bálint mellett azonban a regény főhősei a Török család nőalakjai: Pemfflinger Kata és dédunokája, Török Kata. Róluk milyen források maradtak fenn? Mennyiben kellett a tényekre, és mennyiben kellett a fantáziádra hagyatkoznod, amikor róluk írtál?
– Helyesbítek: Pemfflinger Kata és Török Kata a főszereplő, nem Török Bálint vagy Báthory Gábor. Éppen ez volt a másik dolog, ami motivált a könyv megírására. Hogy a történelmet a férfiak írják, az ő nevük marad fent, pedig… A nők nélkül nehezen ment volna az életük. Ott van például Török Bálint, akinek a neve évszázadokon keresztül dicsfényben ragyogott. Arról most ne beszéljünk, hogy mennyire volt jogos a glóriája. Egyszerűsítsük le annyira az ő személyét, hogy egy több száz, később ezerfős magánhadseregnek volt a vezetője, és kora tavasztól a tél beálltáig mást se csináltak, mint harcoltak, portyáztak. Magyarország egyik legnagyobb földbirtokosa volt: Fogarastól a Délvidéken keresztül, Szigetváron, Somogyváron (ma Kaposvár), Pápán át, egészen a felvidéki Nyitráig húzódtak a birtokai.
Ha csak józan paraszti ésszel gondolkodunk, akkor is látnunk kell, hogy itt valakinek kőkeményen dolgozni kellett a háttérben. Ki volt az, aki gazdálkodott a fél országnyi birtokon? Ki viselte gondját a váraknak, ki szervezte meg azok karbantartását, hogy meg tudjanak állni egy török támadás idején? Ki gondoskodott a várnépről, a jobbágyokról? Ki irányította a vetést, az aratást, a szüretet, hogy kenyere legyen a népnek, és bora a jó lovagoknak? Török Bálint biztos nem, mert ő hadakozott egész évben, a téli hónapokban meg kipihente valamelyik jól megerősített várban a csaták fáradalmait.
Látnunk kell, hogy a korabeli nagyasszonyok (és nem csak Pemfflinger Kata) nem csupán varrogatással töltötték az idejüket a váraikban, hanem nagyon komoly gazdasági vállalkozást, gazdálkodási rendszert tartottak fenn, amivel a birtokaikon élők létbiztonságát és a honvédelemhez (például Török Bálint hadakozásához) szükséges javakat megteremtették.
Kicsit elkanyarodtam a kérdéstől, de csak azért, hogy megértsük, miért volt nehezebb a hölgyek életét kutatni. Pemfflinger Katának volt két saját íródeákja is, Török Katát pedig leginkább a boszorkányperek jegyzőkönyveiből ismerhettem meg. De a várak lajstrumai, bevételi jegyzőkönyvei, a kiadások jegyzéke is mind-mind beszédes adatokat tartalmaztak a nagyasszonyok életének rekonstruálásához.
– Mit tudunk Báthory Gábor boszorkányperéről? Valóban egy korabeli koncepciós per volt, ahogy a regényben írod?
– Nyugodtan kimondhatjuk: igen, az volt. Bethlennek szüksége volt a Báthory-birtokokra, hogy megerősítse a trónját. És arra is, hogy megtörje Báthory Gábor nimbuszát. Mert ma már tudjuk, hogy a fiatal fejedelmet rajongásig szerették az alattvalói. Az Ecsedi-láp környékén, az egykori Báthory-birtokokon még a huszadik század nyolcvanas éveiben is gyűjtöttek a néprajzosok Báthory Gáborról szóló legendákat, amelyben sárkányölő hősként, igaz lovagként mutatják be az ifjú fejedelmet. Bethlen igazság szerint biztosra ment a boszorkányperrel.
Amikor megvádolta a Báthoryakat, Báthory Gábor már halott volt, nem tudott védekezni. A három asszony (Imreffyné, Báthory Anna és Török Kata) mind Báthory-leszármazott volt, és arisztokrata, ráadásul özvegy. Így meg sem jelenhettek a saját boszorkányperük tárgyalásán, nem is védekezhettek, mert arisztokrata hölgyeknek tilos volt bíróságon megjelenni. A férjük védhette volna meg őket, ám a férjeik ekkor már halottak voltak. Magyarán szólva, a vádlottaknak ellenvetésük sem lehetett a váddal szemben, semmiféle védelmet nem kaptak. Bethlen viszont megnyerte a Báthory-birtokokat, amelyek Nyírbátortól Tordáig terjedtek.
– Mennyire tartod fontosnak a tényszerűséget egy történelmi regény esetében? Megbocsátható szerinted a Gárdonyi-féle ferdítés?
– Nem lehet abszolút hiteles történelmi regényt írni, mivel nem voltunk ott az eseményeknél. És ha ott lettünk volna, sem lehetnénk birtokában minden meghatározó adatnak. Csak a saját korunk történeti kutatási eredményeire támaszkodhatunk, arra, amit most tudunk. És azt is csak fókuszálva, egy kiválasztott szemszögből tudjuk ábrázolni. De lehet, hogy ma megírok egy regényt, és holnap találnak egy feljegyzést, ami teljesen megváltoztatja az előjelét mindennek. Gárdonyi se torzított, vagy nem sokat. Csak azt tükrözte, amit saját kora történetkutatása felmutatott.
Azokról a regényekről viszont ne beszéljünk, amelyek történelmi regénynek hirdetik magukat, de valójában csak a történelmi személy nevét, korabelinek tűnő díszleteket használnak fel arra, hogy egy romantikus vagy kalandos sztorit elmeséljenek. Ezekre is van kategória, ezek az ál-történelmi regények. De ez nem mutatna olyan jól a címlapon.
– A regényben számos erős női karakter bukkan fel. Általuk szépen reprezentálod, hogy a kor nemes vagy akár főúri méltóságot viselő asszonyai is igen szűkre szabott mozgástérrel rendelkeztek. Milyen lehetőségeik voltak a nőknek a XVI-XVII. században?
– Mint már mondtam, nem volt ez a mozgástér olyan szűk. Pemfflinger Kata hat nyelven beszélt, írt, olvasott (idős korában görögül, héberül is megtanult, hogy eredeti nyelven olvashassa a Bibliát), diplomatákkal, főurakkal tárgyalt. A nagyasszonyok valójában akkora birtokon gazdálkodtak, amelyeket ma el sem tudunk képzelni. Komoly közgazdasági, logisztikai, kül- és belkereskedelmi akcióknak voltak a leszervezői, nem beszélve a (bel)politikai csatározásokról.
– Mikor az ember történelmi regényt olvas, óhatatlanul összeveti a leírt kort saját korával, és keresi az összefüggéseket, a kapcsolatot a két időszak közt. A regény 98–99. oldalán olvasható passzus, amelyben Pemfflinger Kata nagyanyja, Orsolya jellemzi Török Bálintot, nagyon jól rímel saját korunkra is. „Magyar betegség ez. Szív nélkül prédálni az országot, elorozni a közvagyont, hogy zsírosodjon a famíliánk. Ehhez értenek a magyar urak.” Írás közben fontosak voltak ezek a párhuzamok, vagy csak öntudatlanul szüremlettek be a szövegbe? (Szerinted valaha kigyógyulhatunk ebből a magyar betegségből?)
– Sohasem véletlen, hogy egy adott korban mit tematizálnak a költők, vagy hogy milyen karaktereket választanak szereplőiknek az írók. Az sem véletlen, hogy én a gátlástalan oligarcha Török Bálintról és a kőkemény machiavellista Bethlenről írtam. Természetesek a politikai áthallások, de számomra sokkal inkább az emberi oldal volt a fontos, és elsősorban nem az országirányító nagyok lelkét szerettem volna megfejteni, hanem azt tükrözni, hogyan éltek és éreztek az asszonyok, akik szerelemmel szerették őket. És a szerelmük többnyire gyógyítással, gondviseléssel volt teljes. (Ennyit a gyógyulásról.)
– A könyvben hangsúlyosan jelen van az erotika. Miért emelted a regény előterébe a szexualitást?
– Előtérbe emeltem volna? Nem hiszem. Még régebben olvastam egy pszichológiai kutatást arról, mire gondolnak az emberek legtöbbször a buszra várva. Persze, hogy a szexre. Ma azt gondoljuk, milyen nagy szexuális szabad(os)ság van. Nos, bizonyos tekintetben őseink sem voltak kevésbé szabadosak. Gondoljunk csak Boccaccióra vagy a Canterbury mesékre… Bizony, elég vaskos dolgokról szólnak, mint ahogyan a boszorkányperek jegyzőkönyvei is, teljes nyíltsággal beszéltek a szexuális aktusokról.
– Sokféle szexuális kapcsolatot leírsz a könyvben. Török Kata és Báthory Gábor együttlétei mindkét fél számára kielégítőek és harmonikusak, míg Török Bálint és Pemfflinger Kata együttléteiről mindez korántsem mondható el. Miért ábrázoltad így Bálint viselkedését? Jellemhibái ellenére lehetett volna-e gyengéd szerető, hisz a könyved tanulsága szerint rajongott a feleségéért?
– Lehetett volna. De az a karakter, akit megismertem a forrásokból, az én olvasatomban nem volt, nem lehetett az. Talán más másként értelmezné ugyanezeket a forrásokat, nekem mégis egy nagyon abuzív párkapcsolat jelent meg a szemem előtt. Ismerjük ezt az alaphelyzetet, amikor a nő halálosan szerelmes a férfiba, aki a kisujjáig sem ér, aki megalázza, bántja, akár rendszeresen meg is erőszakolja, az asszony mégsem képes elhagyni, mert szereti. Sokan szenvednek ma is az ilyen szép arcú, lovagiasnak tűnő, de valójában csak önmagukat szeretni képes férfiak mellett. És sajnos az is szociológiai tény, hogy az ilyen abuzív párkapcsolatban élő nőknek a töredéke sem képes szembenézni a valósággal, hanem évekig, évtizedekig élnek megaláztatásban, félelemben, fájdalomban.
– Meg kellett alkotnod a regény nyelvét, hiszen a korabeli nyelv másolása élvezhetetlen lett volna a mai olvasónak, viszont azt sem tehetted meg, hogy reflektálsz arra, hogy egy letűnt kor nyelvén beszélnek a hőseid. Mennyire volt nehéz ennek a regénynyelvnek a megteremtése?
– Ennek a regénynyelvnek már volt egy előképe. A Nemzeti Múzeumban, a reformáció 500. évfordulójára rendezett Ige-Idők kiállításon volt egy installáció, ahol korabeli fejedelmek cseteltek különböző témákról. Közöttük Bethlen Gábor és Báthori István is. Ezeket a csetbeszélgetéseket én írtam. Ekkor indult el ez a kutatás, mert ahhoz, hogy a csetszövegeket megírjam, több ezer oldal forrásanyagot, eredeti, korabeli dokumentumokat, leveleket kellett elolvasnom. Ezeknek a dokumentumoknak a nyelvét elegyítettem a mai fiatalok digites nyelvével. Nem volt könnyű, de iszonyúan élveztem. Ebből a nyelvből alakult ki az a nyelvezet, amit azután a regényben használtam. A célom az volt, hogy könnyen és jól olvasható szöveget kapjak, amelyen keresztül átjön a korszak nyelvének szépsége, és izgalmas (véletlenül sem ósdi) szó- és nyelvhasználata.
– Milyen klasszikus és kortárs történelmi regényírókat kedvelsz, olvasol? Volt-e olyan mű, amit etalonnak állítottál magad elé, amikor írtál?
– Húúú… Ez nehéz kérdés. Etalon nem volt, az biztos. Szeretek úgy mesélni, olyan „berántósan”, mint Szabó Magda, akit mesteremnek vallok. Imádom Márquezt, de ő egy másik világ. Megint másik Ishiguro… Nagyon sokan vannak, az orosz klasszikusoktól kezdve Hajnóczy Péterig, Bartis Attiláig… Sokan hatottak rám. De a regény megírásánál nem volt előttem semmiféle etalon. Jó regényt akartam írni, amibe könnyű belemenni, de nehéz kijönni belőle.
– Az ecsedi boszorkány egyszeri kaland volt számodra, vagy számíthatunk még további történelmi regényekre tolladból?
– Nagyon szeretnék még történelmi regényeket írni. Több tervem is van, egy egész női történelmi regénysorozat, de igen sok műfajban alkotok. Most éppen egy disztópiát írok, ami teljesen más világ. De az is lehet, hogy mégsem.
Hományi Péter - mindennapkonyv.hu
