Szép kertek mutatják, hogy sokan érzik valóban otthonuknak a várost
„Virágos Félegyházáért” mottóval hirdettük meg a programot, amit tulajdonképpen egy kedves, jamboree-nak szántunk. Olyan közösségi fórumként szeretnénk fenntartani, ahol kicsit belepillanthatunk egy többnyire falak mögé zárt, mégis annyira meghatározó világra. Amolyan „motoros találkozó szemérmesebb formában”.
Vidám, kedves, néha már-már vagány világ tárulkozott ki, szinte mindig valamilyen szeretetkapcsolat megnyilvánulásaként, bizonyítva annak tettrekészségét, találékonyságának hatalmas erejét.
A következő - az előző lapszám képanyagát kiegészítő – fotókkal szeretnénk hitvallást tenni amellett, hogy a kevés is lehet elég, az egyszerű is szép, hogy csodák vesznek körül bennünket.
Baloldali fotó: Balkáni medvekörömre bukkantunk az egyik előkertben. Ez a dél-európai vadnövény olyan kedvelt volt az ókorban, hogy rendkívül mutatós levelét ráfaragták az úgynevezett korinthoszi
oszlopfőkre
Jobboldali fotó: A száraz alföldi levegőt nem igazán kedvelő, de gyönyörű kékvirágú kerti iszalag ebben a kertben a szőlő lugas lombjában talált védelmet, ezzel bizonyítva, hogy aki kertészkedésre adja a fejét, meghökkentő szépségeket kaphat ajándékba.
Igazi mellbevágó, vakító, izzasztó mediterrán hőség fogadja az állomáson a vasúttal közlekedőket. A hatalmas burkolt felületbe nem ültethető fa, de az itt dolgozók a kopár sivatagban hangulatos kis oázisokat létesítettek. Múltszázadi kőedényekben virítanak nagymamáink kertjének virágai: varjúháj, kokárdavirág, muskátli… Mindjárt üdítőbb az utazás.
Milyen jó, hogy a kert valahogy elképzelhetetlen napfény, árnyék és víz nélkül. Ahol ez megtalálható, ott az élet buja növényvilágot és barátságos állatvilágot is ajándékoz az embernek. Egy jól gondozott kertben otthonra találnak a madarak is, és ez bizony ez így már nem „kutyavilág”.
Gyönyörűen kikarózott babok a kert végében. Az ívesen összegörbített nádszálak az előkertből származnak és a virágzó babbokrok fölött, mint valamiféle szentély boltíve, védőn-óvón ölelik maguk alá a mini kerteket
Élet a romok között: a műhelyben összegyűjtött rozsdás alkatrészek között nevelt muskátlik örömüzenete, hogy van itt valami több…
A kertre sokszor, mint valami komoly, nagy alkotásra gondolunk, pedig gyakran egészen egyszerű, hétköznapi dolog, ami szinte észrevétlenül ölel körül bennünket. Többnyire észre sem vesszük ebben a megszokott – profán – közönséges megjelenésben a nagyszerűt. Pedig mindegyik lelkes emberekről mesél. A lélek szabadságáról, amelyet nem kötöz meg hiány, szűkösség, kedvezőtlen adottság: mindezek között szárnyalni képes. Ilyenkor születnek a hétköznapi csodák.
Valahogy mindegyik kert a munka után – előtt, közben – megpihenni tudó emberről mesél, arról, hogy milyen szép a természet. Itt szinte bőrünkön érezzük a hűs vizet, a simogató szellőt és napfényt (szép őszi napokon), orrunkban a virágok és a föld édes-keserű illatát, halljuk a csendet és a finom neszeket. Egyszóval: a békét.
Ezt a kis virágos jamboree-t a szeptemberi libafesztiválon szeretnénk erre az évre lezárni, ahova minden kertet szeretőt szívesen látunk, a jövő évi újra találkozás reményében.
