A gondok nem tudták megtörni Erzsike nénit
Képgaléria
Cseri Andrásné, Parádi Erzsébet 1929. augusztus 25-én Gönczöl Erzsébet és Parádi Pál kovácsmester első gyermekeként látta meg a napvilágot. Őt még további 7 testvére követte. Már korai gyermekéveiben megtanulta, mit jelent lemondani testvérei javára ételről, ruháról, úgy, hogy mindez nem váltott ki belőle ellenkezést, vagy ellenérzést, sőt: inkább növelte benne az együttérzést, a segítő szándékot. Ma is mélységes szeretettel beszél ezekről a gyermekkori élményeiről.
Alig nőtte ki az iskolapadot, máris a dolgozók sorába állt, hogy hozzájáruljon a mindennapi betevő megteremtéséhez. Ez a gondoskodás, mások segítése végig kísérte egész életét. Fiatalként sokszor álmodott arról, hogy apáca lesz – talán arra vágyva, hogy egyszer majd könnyebb, emberibb élete lesz.
Cseri mama – ahogyan a környékbeliek és egész Félegyháza hívja – megélte a háborút: sokszor mesélte mélységes átéléssel, ahogyan ugráltak ki az ablakon és menekültek az orosz katonák elől. Ma mégsem a félelem uralja az életét. Bátran néz szembe minden élethelyzettel. Aztán a gyermekévek után megismert egy jóképű, hányatott sorsú fiatalembert, amiből aztán házasság lett. Cseri András, a mindenki Bandi bácsija, házasságkötésük idején katonaéveit töltötte. Épp csak annyi eltávozásra engedték haza, hogy összeházasodjanak, s már fordult is vissza a laktanyába. Aztán ahogy az már lenni szokott – abban az időben – 1953-ban megszületett első gyermekük, akinek családi hagyomány szerint az Erzsébet nevet adták. Majd 1956-ban az ifjú anyuka újabb gyermeknek adott életet. A koraszülött kislányt Rozikára keresztelték. Akkor még nem tudták, hogy ez a kis jövevény egész további életüket meghatározza. Rozika Down-szindrómával született, soha nem tudták megtanítani írni, olvasni, egész életében édesanyja gondozására szorul a mai napig. 1985 májusában élete párja befejezte földi pályafutását. Visszaadta lelkét a Teremtőnek, itt hagyva őt élete legnagyobb gondjával, beteg gyermekük ápolásával. Nem volt idő a kesergésre, az élet száguldott tovább. Rozikát ma is, 62 évesen is 90 éves édesanyja gondozza, ápolja, kitartó odaadással.
Férjének halála nem ingatta meg kitartását. Bár sok mindent megéltek együtt – bőven jutott nekik a jóból is, rosszból is – küzdelmes életük során soha nem gondoltak válásra. A legnehezebb pillanatokban sem. Azóta is szeretettel ápolja az emlékét. Ma is rendíthetetlen nyugalommal, kitartással, az Úrban való hittel irányítja életét. Bár az élet keményen bánt vele, jókedvét, együttérzését nem tudta megtörni. Ma már unokáiban – Renikében és Robikában – látja a jövő kiteljesedését. Dédunokáiban – Hannában, Esztikében és a kicsi Zsófiban – naphosszat tudna gyönyörködni. Élete legnagyobb kihívása ma is kisebbik lányának, Rozikának a nevelése és gondozása, de ő egy oroszlán erejével és elszántságával küzd a mindennapok forgatagában.
