Móra István kiadatlan verseit rendezték kötetbe
Úgy el-elnézlek
Úgy el-elnézlek esti hajnalon,
Én öreg párom, fehér angyalom,
Amint avult ruhám foltozgatod,
És elcsitítni érte panaszod:
Dalolgatsz, dúddolsz régesrégi dalt,
Ki a divatbul rég kiment, - kihalt, -
Új nóta volt pedig egykor, az ám:
Kezdő szerelmünk kelő tavaszán.
Most pedig ősz van, őszi alkonyat,
Elmúlt a nyár az ősz is múlogat…
És el-elnézlek, édes angyalom,
Ezen az őszi szép esthajnalon.
Lelkem szemével messze multba nézek,
Látó szememmel akközt téged nézlek.
Szívemben a kis szőke lány ragyog,
A kerten végig ahogy angalog,
S ki-kitekint elém a rács közén –
És holdsugár ragyog haja szöszén…
…Hozzád simulok, tű megáll kezedben,
És nézlek, nézlek szótlanul a csendben,
(Csak egy tücsök cirpel odakívül):
Mi is maradt régi a régibül?
Szemed. Ma is ma nyílott lenvirág.
A kicsi szád. Ifjúi bíborát
Négy évtized le nem törülte még.
S a szíved. Úgy ver, mint valaha rég.
Meg az a nóta, ajkadon ki zendül
Piros virágrul: égő szerelemrül…
S te kérdezed: mien gondolkozom?
S tettetve, én ezen csodálkozom.
– Min gondolkoznám, mikor nem muszáj,
Mikor bajom nincs, a fejem se fáj;
Csak szép az este, szellő sem lebeg,
Hát elméláztam s – úgy el néztelek
Én öreg párom, édes angyalom,
Ne tudd te azt, ez esthajnalon,
Mikor a nóta elhalt ajkadon:
Hová repült el a gondolatom;
Föl-föl az égig s túl azon, fölé:
El-el, az Isten trónusa elé,
S a gondolat, sebesszárnyú követ
Kért az Istentül nagy, nehéz kegyet.
Van áldozóba immáron napunk,
Maholnap innen elhívattatunk:
Hová apáink mind költöztenek
És új tanyát nekünk készítenek.
Oda repült föl a szívem verése
Fogózni az Úr sugárköntösége
S kérlelni őt: ha int majd kezivel,
Elsőbbnek, édes, téged intsen el…
Szép ősz legyen; mint esküvőnknek napján:
Másodvirág nyíljék akácok gallyán,
Ússzék alégben Szűz Mária fátyla,
Felhő ne légyen égnek akadálya,
Mikor ledűlsz az öreg nyoszolyába:
Fájdalom nélkül, csak aludni vágyva,
Én csókoljam le ajkad és szemed,
Lányok, fiak kétfelül a kezed,
S az unokák sugdossák: csitt! nana!
Lábújjhegyen! – mer’ alszik nagymama…
S ha szállni kezd szűz lelked fölfelé:
Az én szívem szakadjon meg belé!
(Félegyházi Közlöny, 1929. október 27.)
Móra Ferenc bátyjáról az interneten is csak szűkszavú életrajzokat találni. 1864. október 24-én született Kiskunfélegyházán, és itt végezte el a gimnázium első négy osztályát is. Azután Kecskemétre került a piaristákhoz, de hatodik osztályban a félegyházi tanítóképzőjében folytatta tanulmányait, és tanító lett. Dolgozott Jász-Karajenőn, Mindszenten és Horgoson, de vágya, hogy Szegedre válasszák meg tanítónak, nem teljesedett. Talentumát Pósa Lajos fedezte fel, aki versei kiadásánál is közbenjárt. Zentán, a város egyik tanyai iskolájában tanított, amikor 1894-ben megjelent Földszint című verskötete, amely akkora sikert aratott, hogy Budapest főváros tanácsa 1895-ben egyhangúlag megválasztotta budapesti tanítónak, 1899-ben pedig polgáriskolai tanárnak.
Móra Istvánnak ez az egyetlen verseskötete jelent meg életében, amelynek öt évvel ezelőtt, születésének 130. évfordulóján a hasonmás kiadása is napvilágot látott. A szép kort megélt költő munkásságának 1894 és 1957 közötti gyöngyszemeit azonban sohasem olvashattuk könyvbe szerkesztve. Egészen mostanáig. A Móra Ferenc Közművelődési Egyesület ugyanis Móra István születésének 155. évfordulója alkalmából e versek közül válogatott egy kötetre valót.
A hagyatékban örökölt, megőrzött eredeti, kézírásos verseket Burghardt Ferenc, Móra István dédunokája bocsátotta rendelkezésre, a gyűjtést és válogatást Fekete Beatrix, Kapus Béláné, Kisné Juhász Ilona, Luchmann Zsuzsanna PhD, Mayer László és Mayer Lászlóné, valamint Tóth Istvánné végezték. A kötetet Kapus Béláné szerkesztette. A verseskötet 300 példányban jelent meg, megvásárolható a városi könyvtárban.
