Súlyok és ellensúlyok kötete
Miklya Zsolt folyamatosan jelen van a különböző irodalmi folyóiratok oldalain a Bárkától, a Magyar Naplón, az Alföldön, a Tiszatájon, a Parnasszuson, a Kortárson, az ÉS-en, a Jelenkoron át a Mozgó Világ-ig. Hét gyerekkönyve és két felnőtt verskötete után az olvasó most újra kezébe vehet egy gazdag válogatást az elmúlt 12 évben született felnőtt költeményeiből.
A kötetcímadás sosem véletlen. Párakép fölött… A párakép, mint kép egyszerre hívja elő bennünk a finoman áttetszőt és a lebegőt, a szétfoszlót és a tünékenyt. Az idő múlásának érzékelése az egyik meghatározóan reflektált tárgya a kötetnek. A versekben beszélő én világából egyre nagyobb helyeket szakítanak ki a veszteségek, a hiányok, egyre erőteljesebben mutatják magukat az együtt nem töltött idő hiányhelyei, finoman ugyan, de hallhatóak a számvetés hangjai. Súlyok és ellensúlyok kötete a Párakép fölött. A benne megfogalmazódó súlyos egzisztenciális gondokat egy sűrű hálózat rejti, amely egyszerre leheletfinom és extraerős, mint a természet egyik csodája, a pókháló. Csak néhány a képi hálót alkotó motívumok közül: rejtett mintázatok, szálak és sávok, élhajtások és vízjelek, burkok, rétegek. A velük való játékból létrejövő változatok ennek az érzékeny költészetnek a természetét is láttatják: a finom felületek, burkok és rétegek felfejtésével átsejlik azoknak, akik egy elmélyedő-elmélkedő olvasási móddal közelítenek hozzá. Rejtőzködő líra, amelynek mégis egy világot kell megmutatnia.
Különös elemként van itt jelen a legfinomabb szövedék megjelenítője, a csipke. A manualitáshoz kapcsolódó műveleteknek mindig is közük volt ehhez a versvilághoz: az előző kötetben (Cérnatánc, 2008) például erős volt a szövés motívumainak szövegösszetartó szerepe. Itt a csipke egyszer mint korszakot (gyerekidőt) idéző elem az emlékképfoszlányok előhívásában kap jelentőséget, másodszor – és ez legalább ennyire fontos – az őt létrehozó munkafolyamatok jelentéseinek megsokszorozódásában. A horgolás-horgolódás abban az alapjelentésben, hogy szoros kapcsolódás, belehorgolódik az egész kötetbe. A lírai beszélő maga is így tud közel jutni mindenhez és mindenkihez. Ahhoz a beláthatatlan szöveguniverzumhoz is, amelynek költészeti hagyomány a neve. Miklya Zsolt számára alkotni annyit jelent, mint kapcsolódni. Természetes folyamatként érzékeli az évszázadok óta tartó lírai párbeszédet, bevon a beszélgetésbe elődöket és kortársakat az ószövetségi zsoltárostól Aranyon, József Attilán át Bartis Attiláig és Takács Zsuzsáig (aligha felsorolható itt a teljes névsor).
A kötetet összetartó finom képi motívumháló másik sajátos eleme a vízjel, ami a szövegekben ilyen formában megmutatkozó személyes istentapasztalat kérdéséhez vezet. Úgy bukkan fel, ahogy a költő Isten megmutatkozását értelmezi életünkben, tudniillik, hogy mindig ott van, de csak bizonyos fényszögből mutatja meg magát, mint a papír textúrájában a vízjel. Átsejlik a 66. genfi zsoltár dallamára írt Zsoltárhang vízjelekben című gyönyörű versben is, amelynek a kötet másik két darabjával együtt külön története van. Hét országból mintegy százhúszan indultak azon a pályázaton, amelyet az Európai Protestáns Egyházak Közössége hirdetett meg a reformáció 500. évfordulója alkalmából énekszövegek írására két kategóriában: új szöveg ismert református, evangélikus vagy metodista dallamhoz, illetve a reformáció európai dalaként szöveg írása későbbi megzenésítéssel. A kiírás szerint a pályaműveknek a reformáció aktuális üzenetét kellett megfogalmazniuk. Az előbbiben a Zsoltárhang vízjelekben lett az első díjas alkotás, az utóbbi modern dal alkategóriájában a Hangraforgó együttes által megzenésített Limesen égő című Miklya-vers (az Átfordul egyszer szintén az első öt szöveg közé jutott).
Mívesség, mesterségbeli tudás, az eltérő érzékterületek állandó keveredéséből létrejövő különleges képi-hangi világ, a nyelvzene kitüntetett jelenléte az áramló szabad versben és a klasszikus formákban egyaránt. A „Párakép fölött” egy folyton gazdagodó és mélyülő, finoman áttűnő költészet lebeg.
Dr. Luchmann Zsuzsanna
Fotó: Fantoly Márton