„Oh március, drága március, rügyek, szerelmek, forradalmak évadja”
Egészen kicsik voltak még a gyermekeim, mikor kisétáltunk a térre, letűztük apró zászlócskáikat, én mesélgettem nekik forradalomról, költészetről, igyekezvén minden olyant megemlíteni, amit az ő képzeletük be tud fogadni. Nem volt hiábavaló, hiszen amikor hazajönnek, szinte minden alkalommal kimennek a térre, és ma már az unokáimat sétáltatják ott, mesélve nekik fontos dolgokról, a múltról.
Ennek ellenére vannak rossz emlékeim is. Rühelltem azt az időszakot, amikor iskolásként kötelezően rendeltek ki bennünket, az ünnepségekre. Hosszú, unalmas beszédeket kellett hallgatnunk. Alig vártuk, hogy vége legyen. Amikor felnőttként hazakerültem, és dolgozni kezdtem, én változtatni akartam ezen a gyakorlaton. Március idusa előtt (nem volt benne a tantervben), én mindig beszélgettem óráimon a diákokkal Petőfiről, Kossuthról (aki Félegyházán is tartott toborzóbeszédet), és a szabadságharc valamennyi kiemelkedő egyéniségéről, a harcokról, valamint arról is, hogy a forradalom, bukása ellenére sem volt hiábavaló. Soha nem tettem kötelezővé, hogy legyenek ott a városi ünnepségen, de elmondtam, hogy mikor lesz, és ha húgy érzik, jöjjenek el. Legtöbbször mindenki eljött.
A kokárdával is sajátosan alakult a kapcsolatom. Debreceni tanulmányaim során, akkor még nem látták szívesen a hatóságok (rendőrök), ha a fiatalok a trikolorral feldíszítve róják az utcákat. Mi sem természetesebb, hogy én és barátaim hatalmas kokárdákat tűztünk szívünk fölé és harsogva énekeltük utcákon és tereken egyaránt a forradalmi dalokat, a Kossuth-nótát. Sokáig féltve őriztem a kokárdát, minden évben kitűztem március 15-én és úgy jártam-keltem mindenhová. Kevesekkel találkoztam akkor, akik így mertek megnyilvánulni a forradalomra emlékezve. Volt, aki azt is megjegyezte: Sanyi ebből még nagy bajod lesz neked!
Fittyet hánytam a véleményükre, de amikor évek múltával megláttam, hogy az ünnepségen egy, a kokárda viselését ellenző ember tartja az ünnepi beszédet, ráadásul ezúttal a trikolorral a mentéjén, akkor nagyon felháborodtam. Úgy döntöttem, hogy az ünnepen, a kokárdát akkor sem teszem le, de ettől fogva a kabátom alatt viseltem. Így volt ez jó néhány évig. Aztán változni kezdett a helyzet. A megemlékezések emberarcúbbak, méltóságteljesebbek lettek, a kokárdám pedig újra kívülre került a kabátomon, és büszkén viselem.
H. S.
