Húsvéti vendég
– Télről itt maradt hidegtől megóvó, vastag bundát is cipelt hátizsákjára szíjazva, még vastag talpú bakancsot is húzott a lábára – magyarázta a parasztember.
– De én nem ijedtem meg – táncolt minden ránc a parasztember barázdált arcán. – Rákérdeztem: hát te meg ki, honnan és hová? Tudjátok mit felelt? Azt, hogy ő a szeretet, és boldogságot hoz magával.
– Biztos benne, hogy a szeretet volt? – kérdezte a kocsmáros, és a feleségére gondolt, aki örök hűséget ígért, majd két nappal a negyedik házassági évfordulójuk előtt elszökött egy kérges tenyerű rakodóval, és magával vitte az álmait.
– Mert szeretet szerintem már nem létezik. Vágy? Na, az van. Meg irigység, fösvénység, olyannal én is találkoztam – csapkodta lustán törlőrongyával az asztalokat koszoló szemetet a kocsmáros. Közben a pult fölötti portól szürke lámpa úgy pislogott, mintha az ablakon túli világba küldene rejtjeles üzeneteket.
– Ő mondta. Így mondta – vonta meg a vállát a parasztember, aki két nyárral korábban temetette el a feleségét egy ecetfa alá, ugyanabba a sírba, ahol a motorbalesetben meghalt fia is nyugodott. Azóta csak szél fújt be néha-néha embert a tanyájába. A szomszédok féltek a parasztember szomorúságától, azt hitték, olyan hatalmasra nőtt már, hogy ha egyszer letörik róla egy darab, fejükre zuhan, talán még házukat is földig rombolja.
– Na és mit számít, hogyan mutatkozott be? Itt a határon most mindenféle ember be akar jutni. Azt mondják, a szegénység elől menekülnek, jobb világot remélnek, mint amilyen a szülőföldjükön volt. No hiszen, mintha a jobb világot pénzért meg lehetne venni. Meg aztán mitől jobb a világ? És van egyáltalán jobb világ? – folyt a szó egy sarki asztaltól.
– Erről a szeretet nem mondott semmit – itta ki az utolsó kortyot poharából a parasztember, és elindult haza, hogy útközben kővel dobálja meg a Holdat.
Később a szeretettel egy városszéli boltban is többen összefutottak. A rongyolt nejlonzacskót markolászó, ropogós zsömlére váró asszonyok őszintén a szeretet szemébe mondták: fölöslegesen tett meg ilyen kockázatos utat.
– Mifelénk magára mostanság nem sok igény van – lökte arrébb a szeretetet egyikük. – Inkább a pénzt küldték volna maga helyett. Nézzen csak bele, szél szitál a pénztárcámban, a bankban meg annyi megtakarított forintom sincs, amiből horpadt bádoglábast vehetnék. A gyerekeim minimálbérért dolgoznak, ünnepnap, ha főnökük egy-egy ezrest csúsztat a zsebükbe.
– De dolgoznak! – kiáltott fel a pénztáros nő. Nekem két fiam van, vérrel kevertük a nyálunk, amíg kitaníttattuk őket. Egyetemet végzett mind a kettő. És tudja maga, tisztelt szeretet úr, most mit csinálnak az én okos fiaim? Mert ha nem, elmondom. Idegen ország utcáin csatangolnak, és leveleket írogatnak nekem arról, milyen jó is nekik, mert éjjeli műszakban lapátolhatják a törmeléket valami raktárközpontban. Na hiszen! Tedd ide, tedd oda, miért nem amoda raktad? Ilyen parancsok meg kérdések között töltik a napjaikat. Csak megkérdeztem tőlük: aztán azok az idegen emberek, akiknek a mocskát takarítjátok, jó, tudom, sokkal több pénzért, mint itthon tennétek, vajon egyszer is meghívtak már abban a szép lakásukba, ahol mindig meleg a kályha és meleg a mosolygás is? Tudja mit mondtak erre? Hát azt, hogy ott efféle dolog nem szokás. Meg azt, hogy arrafelé tényszerű és udvarias a kapcsolat az emberek között. Hát ez meg mit jelent? Na, erre van-e válasz szeretet úr? – vörösödött a pénztárosnő feje.
– Szóval nem maga kell ide, hanem olyan ember, aki végre összeférceli a világot, de úgy, hogy az egyik fele nem használja ki a másikat, hogy jusson elég a kenyérből mindenkinek, éljen bárhol is ezen a Földön. Szeretet? Na, megnézném én, hogyan fogadják magát Afrikában, ahol legyek lepik el a gyerekek arcát, és a hasuk felpuffad az éhségtől. Vagy nálunk, a villanegyedben, ahol okosnál is okosabb telefont kap minden gyerek karácsonyra, de az apjuk hat éve nem mondta ki előttük a szeretet szót. De hagyjuk is – legyintett az asszony, mert megjött a friss, ropogós zsömle, amiből kettőt a szeretet kezébe nyomott, és úgy biccentett fejével, hogy a hívatlan vendég észrevegye, merre is találja a kijárati ajtót.
A közeli nagyvárosban, utcasarkon ácsorgókra köszönt rá a szeretet, de úgy nézték, mint egy hívatlan marslakót.
– Nem ismerőse véletlenül magának a vadrácsos dzsip vagy az úszómedencés villa? – vigyorgott egy vékony cipőben toporgó. – Mert ha igen, szóljon nekik, ezen a számon felhívhatnak. Maga viszont jobb, ha eltűnik innen azzal a bánatos ábrázatával, mert csak elrontja a mi húsvétra váró tavaszunkat.
A szeretet később egy forgalmi jelzőlámpánál ajánlotta fel szolgálatait, autósoknak akarta elmondani, hogy szebbé teszi az életüket. Azok meg csak vicsorogtak, kéregető koldusnak nézték, haragos szemvillanással jelezték: ha nem takarodik a környékről, talán még a lábán is áthajtanak.
– Szeretet? Hát maga meg miből gondolja, hogy éppen magára van itt szükség? – öntötte dühét egy tányért törölgető, izzadtságában fürdőző asszony, amikor lakótelepi panel ajtaján kopogtatott. – A gáz-, meg a villanyszámlát kifizetőt küldje inkább. Meg olyan férjet, aki nem a bádogos kocsma teraszán bóbiskol részegen – harsogott a nő, aki még akkor is a fejét csóválta – „Szeretet? Még ilyet!” –, amikor a konyha gőzében áztatta mosolytalan arcát.
– Szeretetet mondott? És csak úgy, minden ellenszolgáltatás nélkül óhajt belegyalogolni mások életébe? Van erre felhatalmazása? És bejegyzett vállalkozása? És a szeretetről tud számlát adni, olyat, amit az adóhivatal is elfogad? Mert vége már annak a világnak, amikor feketemunkában mindenki szétfusizhatja az agyát – fordított hátat a szeretetnek egy öltönyös úr.
A városon akkor éppen szétfolyt az este, a szeretet meg úgy gondolta, megpihen. Hideg elől szupermarketbe menekült, ahol megszédült a fénytől, a pénztárak előtt kígyózó soroktól, a roskadásig megpakolt bevásárló kocsiktól. Meg egy kamaszlány sziszegős káromkodásától, aki öt perce tudta meg, hogy nem harminchét, csak huszonnyolc ezer forintos edzőcipőt hoz neki húsvétra a nyuszi.
– Na, ja, majd pont a nyuszi… – kötötte rá a fejét egy fülhallgatóra a lány, és kiviharzott az ajtón.
– Negyven százalék, igen, negyven százalék… – harsogta egy hangszóróból érkező hang, és a szeretet nem tudta: a horpadt testű, celofánba bugyolált csoki nyulakat értékelték-e le, a plazmatévét vagy magát a húsvétot? De a szeretet, aki jeges széllel karcoló éjszakában érkezett a Tiszához, erre már nem kapott választ. A biztonsági őrök a szeretet szó hallatán gyorsan kidobták, ugyanis azt hitték, kéregetni akar.
– Talán az éhségtől lehet... – szédült meg a szeretet.
– Össze ne ess mán itten nekem, éppen húsvét előtt – nyúlt a szeretet hóna alá egy hajléktalan.
– Igyál inkább cimbora, jut is, marad is – mosolygott a toprongyos öregember. A szeretet nagyot húzott a nejlonborból, majd behúzódtak az áruház mögé, vastag kartonlapokból ragasztószalaggal férceltek össze takarót. A hajléktalan rámordult – bújjunk össze, kell ide most a test melege is –, és így aludtak el. Álmukat égen szuszogó csillagok őrizték az áruszállító kamion zajával érkező hajnalig.
Bátyi Zoltán
2020. április
