Vírus, jog, állam, egyén
– Hogy látod, milyen hatással van a koronavírus a jogrendszerre, valamint a joghoz és az államhoz való viszonyunkra?
– A világjárvány komoly kihívás elé állítja a világot, az államokat, a jogot és minket egyenként, egyénenként is. Ahogy egy vegyület is reakcióban méretik meg igazán, úgy a rendkívüli helyzet által is megméretnek most mindezek sorban, egyenként, jog, állam egyaránt. A nyílt társadalom, az egalitárius világ, és a „kisebb állam” délibábjának természeti, nyersen biológiai kritikája a koronavírus, amikor is a határok lezárása, az állami intézkedések, a karantén, a rendkívüli jogrend és a szakértelem jelent megoldást.
Igazi hamiskártyásoknak tartom azokat, akik – mint például Harari – a nyílt társadalom védelmében ellenpéldaként azt hozzák fel, hogy de hisz a középkori, zárt államok idején is micsoda pusztítást végzett a pestis, meg 1918-ban a spanyolnátha. Nem középkori európai példákhoz vagy a száz évvel ezelőtti spanyolnáthához, hanem a 21. századi modern nemzetállami, technokrata lehetőségekhez és a state-of-the-art-hoz kell hasonlítani a helyzetben a nyílt társadalmat: ahhoz, ami jelenleg is a megoldásokat szállítja a Vuhanból indult, kínai ingázók, utazgató világpolgárok, iráni cserediákok által széthurcolt világjárványra.
A párhuzam azért is hamiskártyás, mert a középkorban a vírusok mibenlétével sem voltak tisztában az emberek, nem mellesleg éppen azok a nemzetközi kereskedők terjesztették a zárt középkori társadalmakban a vírust, akiket – saját magát is ide sorolva – Cotrugli sikeres kereskedő, uzsorás és aranycsempész már a XV. század mélyén a „legegyetemesebb” embertípusnak nevezett. A legegyetemesebb embertípus: a nyílt társadalom világpolgárának prototípusa. Látni kell, Kína mint szemimodern autoriter állam hatékony a vírus megfékezésében, az USA vagy az Európai Unió nem.
Bizony nem a nyílt társadalom meg az emberi jogok, hanem a határok, az erősebb állam, a cselekvő kormány, az energetikai ellátásbiztonság, az orvosi és tudományos szakértelem, ez adja a civilizáció gerincét, és ez értékelődik fel most, a szemünk láttára, sőt, éppen általunk. De tovább megyek: mindezek mögött végső soron az önfegyelem, a szervezettség – a magasabb ember tulajdonságai értékelődnek fel. Az életünk, a gondolkodásunk nem lesz már olyan, mint annak előtte - mondta el a szakember.
– Említetted a határokat és az erősebb államot. Jogászként, az év jogászaként hogyan látod ezek növekvő szerepét?
– A járvány megmutatta: a határoknak igenis van jelentőségük, nem véletlen, hogy az államok sorban zárják le azokat. A területi szuverenitás felértékelődik, akárcsak az élő szervezeteknél a sejtfal. Aminek nincs határa, ami nem tud különbséget tenni honos és idegen, jó és rossz, barát és ellenség közt, az már nincs is igazán, mint a végstádiumba fordult élő szervezet. Az EU tagországai a négy szabadság jegyében eddig nem nagyon tettek különbséget az EU-állampolgárok között, de most a határok lezárásával nyílt az állásfoglalásuk, hogy ebben a kritikus helyzetben minden országnak a saját állampolgárai a legfontosabbak.
Nyilvánvaló módon, akinek nem értékesebb a saját, mint az idegen, a közeli, mint a távoli, az egyszerűen a természetit, a természet léptékét tagadja. Az országok közötti határ nem valami anakronisztikus, túlhaladott csacskaság, hanem élő, éles választóvonal. Akárcsak a karantén: a vírus terjedésének egyetlen valós akadálya a határok, a falak, a kint és bent elhatárolása; a kondicionálatlan nyíltságnak és a személyes kontaktoknak a lecsökkentése az idegenekkel. Ez még nem az információ szabad áramlásának korlátozása, nem az idegen gyűlölete, nem is egy akart „új középkor”, hanem természetes felismerés.
Ami igaz a határokra, az igaz az államra is. Azt hallottuk egészen mostanáig a haladó globális „individuumoktól”, hogy az állam csak az elnyomó fehér patriarchátus eszköze, nem kell állam – aztán amikor itt a járvány, akkor persze az állam tegyen meg mindent, meg annál is többet. Olyan ez, mint a 2008-as gazdasági válság: amit az állam csinál, mindig rossz, míg a globális piac, a nemzetközi óriásvállalatok világa mindent megold, persze – mégis, a 2008-as gazdasági válságot a globális pénzpiac okozta és az államok oldották meg.
Akik tegnap még gondolkodás nélkül azt mondták, nincs szükség az ósdi államokra és a „hatékonytalan” állami szabályozásra, ma már nem hiszem, hogy elbizonytalanodás nélkül ugyanúgy mondanák. Most igazán az állam tud csak cselekedni, és csak az állam tudja hatékonyan megvédeni az állampolgárait a járványtól és a fenyegető gazdasági válságtól. Nem a Facebook, nem a Helsinki Bizottság meg az Európai Unió: a „je suis” profilfotók meg az európai fényvetítések nem állítják meg a járványt. Akik pedig a csak helyi, lokális szinten sikeres védekezéssel és altruista intézkedésekkel szemben még mindig, még most is globális társadalmi szolidaritásról meg emberi jogokról beszélnek, aligha akarnak jót ebben a szomorú és fokozott helyzetben. Pont mint a karantént és az orvosi utasításokat megtagadó, székdobáló iráni diákok kiutasítását megakadályozó emberijogosok. Az állam, a helyi közösségek altruista cselekvésének ideje van most.
Fotó: Rátky és Társa Ügyvédi Iroda
– Az államnak mennyiben van szüksége ilyenkor a különleges jogrendre? Mennyiben rendkívüli, jogon kívüli a különleges jogrend?
– A kiinduló hasonlatnál maradva az államot, akárcsak valamely vegyületet, reakcióban, harcban mérhetjük meg igazán, ezért a jog, a hatalom és az emberi állam mint primordiális hatalmi-jogi jelenség legfőbb és teljes spektrumú megnyilvánulása a rendkívüli jogrend. Hiszek a Carl Scmitt-féle tesztben, miszerint valamilyen intézmény valódi természetét rendkívüli helyzetben lehet lemérni (ő ezzel a korabeli, weimari Németország jogintézményeit tesztelte). Az a kérdés, ki dönt, ki a szuverén: ez pedig lássuk be, hogy egy hús-vér hatalmi kérdés. A döntés normatív szempontból a semmiből születik; a döntés puszta ténye akár fontosabb lehet, mint a tartalma. A döntés a cselekvő hatalmi aktus; a döntés vonja meg maga köré a jó-rossz, barát-ellenség alapvető határait. Ez utóbbi, a barát-ellenség dichotómia a politikai egzisztencializmus síkján értelmezendő, és elsősorban ez egy intenzitás: ebben a logikában politikai az, ami eléri a barát-ellenség szerinti hatékony tematizálást, csoportosítást. Az egység alapja (a politikai alapja) az egyesülés/szétválás intenzitása, vagyis a politikai minőségének elérése, ti. amikor az ellentétek elég erősek ahhoz, hogy az egyéneket barátokként és ellenségekként hatékonyan csoportosítsák, ami már egy politikai kategória. Schmitt szerint az állam fogalma előfeltételezi a politikai fogalmát – az az állam, ami politikai is; ami nem éri el a politikait, nem is igazi állam. Ez egy erős utalás a gyenge, minimálisra szorítkozó liberális „államocskákra”, amik helyett a lényegi (barát-ellenség) csoportosítást más erők végzik el és fejezik ki.
Ha következetesen végigvisszük ezt az elemi (valóban és a szó helyes értelmében természeti) gondolatmenetet, akkor a no-go zónák, melyek képesek, akárcsak néhány utca vagy egy városrész actio radiusában a saját barát-ellenség tematizálás kikényszerítésére, vagyis egy olyan intenzitásra, mely mértékadó politikai egységgé válik, az államiság felé gravitálnak. Ugyanezen logikában az államiság felé gravitálhat a Facebook, netán az EU is, ha elfogadjuk ezeket, mint az államok fölé növő, a kapcsolatainkat, a hozzánk eljutó tartalmakat meghatározó (cenzúrázó), monitorozó, irányító hatalmi centrumokat, illetve – ami a lényeg – elég erőssé válik a szankcionálási képességük. Ezek azonban még egyelőre nem olyan erősek, hogy ilyen rendkívüli helyzetben maguk cselekedjenek – bár nem is biztos, hogy ambíciójukban állna ilyenkor cselekedni, ezek ugyanis inkább a békebeli profit (Facebook) vagy a felfordulás (no-go zónák) állapotaihoz tartoznak.
Az állam viszont mint szuverén, cselekszik a bajban, így a mostani járvány idején – és ezt a különleges jogrend útján teszi. Épp ezért az állam (a valódi állam) nem pusztán a mértékadó politikai egység egyik történeti típusa, de ma is meghatározó típus. Az egység politikai egység, vagyis a barát-ellenség bináris kódja szerinti mértékadó, mértékteremtő, ezt a mértéket megvalósító (kikényszerítő) egység. Ez a politikai egység ilyen módon fogalmilag szuverén is, hiszen képes a barát-ellenség tematizálásról dönteni. „Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”, mondja Schmitt.
A kivételes állapotban a jogrend különleges jogrenddé válik – ahogy az ókori Janus, a kétarcú isten templomát békében zárva, háborúban nyitva tartották: micsoda szerves szimbólum! Ugyanígy tartozik össze a rendes („békebeli”) és a különleges jogrend is egy szerves egységet alkotva. Maga a különleges jogrend ugyanis nem alkotmányon kívüli állapot. A magyar alkotmányjog foglalata, az Alaptörvény szabályozza az ilyen helyzeteket, hatféle különleges jogrendi állapotot különböztetve meg. Eme hat különleges jogrendi állapot egyike a veszélyhelyzet, melyben a Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében veszélyhelyzetet hirdethet, pontosan amilyen a jelenlegi járvány is.
– Ha a különleges jogrend nem alkotmányon kívüli állapot, akkor miért féltik tőle most egyesek a demokráciát?
– A demokráciát, szólásszabadságot meg kinek mi a fontos, természetesen mindig helyes „félteni”. A természetben minden „jog” a hatalom, a szankcionálhatóság képességének a függvénye, és minden jogintézmény mint ilyen, mélyen a valódi természetben, annak hierarchikus, hatalmi viszonyaiban gyökerezik. Az állam is ilyen. A rendkívüli jogrend idején a hatalom, a szuverén közvetlenebbül van jelen, ahogy a viharban a természet erői. Viharban jobban félünk – már aki, persze. Ám a különleges jogrend éppen attól különleges, hogy valamilyen fenyegető, katartikus kockázat miatt szükséges és a normális jogalkotási folyamatoktól eltér.
Természetesen minden a részletszabályokon, a megfelelő fékeken és ellensúlyokon múlik. Valójában a felhatalmazásinak nevezett törvénytervezet elég világosan fogalmaz. Arra kér felhatalmazást, hogy a veszélyhelyzetben, ami egyébként is már fennáll és a téves sajtóhírekkel szemben nem 15 napig, hanem a veszélyhelyzet végéig, nos az ez alatt, az egyébként is biztosított különleges jogrendben hozott rendeletek hatálya ne szűnjön meg 15 nap után automatikusan, ahogy az Alaptörvény szerint egyébként történne. A veszélyhelyzetben mint különleges jogrendben született rendeletek 15 napos hatálya egy olyan járvány esetén, ahol a virológusok maguk is csak találgatnak, praktikátlannak tűnik. Az ilyen rendeletek hatályát az Országgyűlésnek kellene ugyanis meghosszabbítgatnia 15 naponként (ld. Alaptörvény 53. cikk (3) bekezdés), viszont akkor ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk: egy lomhább, nehézkesebb, „békebeli” jogalkotásnál. Éppen az a létjogosultsága a kormány rendeleti jogalkotásának, mint magának a különleges jogrendnek: ilyenkor egyszerűen nincs idő a törvényalkotás normál menetére. Ha mégis 15 naponta az Országgyűlés szükséges a rendeletek hatályában tartásához, akkor nem sokkal vagyunk előrébb.
A demokráciát, illetve az ellenzéki pártok országgyűlési kontrollját én azért nem félteném, mert a felhatalmazás egyszerűen nem ezekről, nem ezek ellen szól. A biztosíték egyszerű. A kormány felhatalmazása az Országgyűléstől származik, amely bármikor vissza is veheti azt. Nem életszerű, hogy amint mindenféle konteók súgják, akkor idén már nem is hívják össze a parlamentet. A parlamentet nem lehet „kiiktatni”, mivel a képviselők egyötödének beadványára az Országgyűlés elnöke köteles összehívni az Országgyűlést. Ha ezt az alkotmányjogi tényt értjük, akkor minden további konteó csupán álhisztéria a témában.
– Ez egyenes, érthető levezetés, azt gondolom, most sok félrebeszéléssel szemben helyreraktad ezt a viták kereszttüzében álló jogszabálytervezetet. Térjünk vissza a fő gondolatodhoz: a határok, a cselekvő állam, a különleges jogrend tehát felértékelődik. Mi még?
– A szakértelem. Ez pedig egy talán elsőre nem evidens, ám annál fontosabb változás. Az elmúlt évtizedek egalitárius társadalmi szemfényvesztése mindent megtett annak a mesterséges társadalmi tévképzetnek a kulturális-politikai hegemóniájáért, mely szerint minden ember, minden végzett tevékenység (vagy épp a semmittevés) és minden vélemény ugyanolyan értékes. Eszerint nincs érdemalapú hierarchiának helye a társadalomban, a tehetetlenek, zavartak, destruktívak is mind értékesek, az individuum abszolút. E mesterséges képzet szükségszerű mellékhatása, hogy nincs olyan, hogy szakértelem, tudás, vagy hierarchia a tanácsokban, követett magatartásformákban. Na ennek van most vége: a vírus idején egy-két bugrist leszámítva, akik a nagy dózisú C-vitaminra esküsznek vagy tömeges istentiszteleteken terjesztik a vírust épp a vírus ellen imádkozva, mint most Iránban, nos a többség mégiscsak a szakértők, az orvosok és az államigazgatás tanácsaira fog hallgatni. Ha az ember élete múlik rajta, a többség hirtelen tudja, melyik hang, melyik vélemény, melyik szaktudás az értékes és az irányadó, az orvosé vagy a kuruzslóé, az államé vagy a felforgató emberijogosé.
Maga a járvány egyébként egy természeti jelenség, ahogy a vulkánkitörés, a cápák, az őzgidát elejtő farkasok vagy épp a hangya-termesz háborúk. Ezt be kell látni, ahogy be kellene látniuk azoknak a divatzöldeknek is, akik most a klímáért aggódnak, de még életükben nem jártak például a hegyekben, és a saját szelektív, pacifista-egalitárius társadalomképüket vetítik ki a természetre. Aki a környezetet, a természetet, a klímát igenli, annak a cápa, a tűzhányó, sőt a vírus „pártján” is állnia kellene – ez egy ontológiai állítás. Ezt félretéve persze igaz – és én úgy látom, a divatzöldek ezt sem látják be –, hogy a jóléti emberi civilizációk ráléptek egy útra, ami egy hatalmas fegyverkezési verseny a természet erőivel szemben. Az ember versenyt fut a vírusokkal, ahogy a természetben mindig és mindenütt fegyverkezési verseny folyik, a ragadozók a növényevő patások rendkívüli családvédelmező hímjeivel; a növényevő patások összetett gyomra a tüskékkel, keményítővel védekező növényekkel. Az újabb és újabb, gyorsan mutálódó vírusok a természet fegyverkezési versenyének csúcsteljesítményét produkálják – mi az orvosainkkal, kutatólaboratóriumainkkal és: igen, az erős államainkkal, különleges jogrendünkkel és önfegyelmünkkel vívjuk ezt a háborút.
Hatalmas versenyfutás ez, ami a jövő világjárványai kapcsán csak fokozódni fog: a természetes szelekció (így a vírusok) kikapcsolása növekvő versenyt, fokozódó nyomást jelent a társadalmainkon, közösségeinken. Valahogy úgy, ahogy a gáttal elzárt folyó ellen mind magasabb és erősebb gátakra van szükség. A szaktudás kiemelkedő jelentőséghez jut ebben: természetesen elsősorban a természettudományos, virológiai, másrészt azonban a hatékony államigazgatás, szakpolitikák, energetikai szakemberek tudása mind felértékelődik – ha úgy tetszik, ez is reakcióban méretik meg. Egy ilyen krízis után, amibe a világ és Európa még most is befele menetel, egyszerűen nem mondhatja senki, hogy minden szakma ugyanolyan értékes, ahogy minden emberi vélemény kondicionálatlanul egyenlően értékes. Virológus a fotózgató-filmnézegető influenszerrel, elosztótársaság az emberi jogi szélhámosokkal, járványügyi szabályozás a konteóval, fegyelmezett az utcán poroszkálóval. Az egészségügy és a benne dolgozó magas tudású, elhivatott szakembereink az igazán fontosak, akik ennek a természeti versenyfutásnak a frontvonalában állnak! Ezért minden elismerés megilleti az orvosainkat, mentőseinket, ápolóinkat. Ők a nemzet hősei.
A szaktudás- tudomány- és érdemellenes egalitárius mesterséges világképünk a járvány árnyékában törik darabokra, és adja át a helyét az érdemalapú, természetesen hierarchikus értékelésnek. A természetben nincs olyan, hogy egyenlő, járvány idején sincs olyan, hogy mindenki menjen, ki merre lát, mondjon, csináljon, amit akar.
– Ezek már alapvetően világnézeti megállapítások. Miben látod a vírus kapcsán jelentkező végső, világnézeti tanulságokat?
– Igen, igazad van: már nem csak a jogról beszélek. Az állam, a jog, a különleges jogrend, a határok és az érdemalapú (nem egyenlőségelvű) gondolkodásban, vagyis abban, ami most felértékelődik, egyvalami közös. Az, hogy szerintem ezek mind primordializmusok, vagyis az emberi természet és társadalom természetből eredő, természetes, őseredeti jelenségei, amik mindig és mindenkor érvényesek, szemben az általunk mesterségesen megkreált morális, absztrakt fogalmakkal, mint amilyen az egalitárius világkép, az „egyetemes emberiség” vagy az emberi jogok. Ez utóbbiak a természetben egyszerűen nincsenek, értelmezhetetlenek.
Leértékelődnek a mesterségesen gerjesztett társadalmi problémák vagy az egymás ellen hergelt nemek közötti feszültség is. Szimbolikus, hogy amikor március 8-án Madridban a nemzetközi nőnapi (férfiellenes) tüntetésen még a legvisszafogottabb becslések szerint is 120 000-en vonultak fel, többek közt „a macsóizmus gyilkosabb a koronavírusnál” transzparensek alatt, nem lett igazuk, a koronavírus gyilkosabb – éppen ezek a nyílttéri tömegrendezvények szabadították Spanyolországra a koronavírust. A krízis egy értékhierarchiát állít fel, ebben az értékhierarchiában pedig felértékelődnek a természetes, ha úgy tetszik, primordiális értékek, és leértékelődnek azok a mondvacsinált, állítólagos vagy épp másodlagos, mesterségesen kreált egyenlőségek vagy mesterségesen szított különbségek, amik nem természetiek.
A határok, az állam és a szakértelem értékelése mint primordializmusok mögött véleményem szerint három elemi, természeti emberi tulajdonság sejlik fel: az altruizmus, a természetes hierarchia és végül a felelősség, az önfegyelem képessége. Ezek pedig maguk is primordializmusok: ott látjuk őket a történelem kezdetén is, és aztán a történelem egész belátott menetében az időbeli változókat lehántva mindig és mindenhol. Végső soron ezek mint előfeltételek tették lehetővé a kultúráinkat, a jogot, az államot és a magascivilizációt, amiben élünk. Ezekkel szemben leértékelődik az önfegyelemre képtelenség: ami persze nem generációs ellentét, amit szítani próbálnak (lásd „felelőtlen nyugdíjasok!”), előttem a Körúton épp csupa munkaképes korú fiatal férfi lődörög hordákban. Leértékelődik végül a nyerészkedő embertípus is, aki árat drágít, időseket ver át, rémhíreket terjeszt a médiában, politikai hasznot kovácsol a veszélyhelyzetből.
Hogy mennyiben van igazam? A koronavírus eldönti. Ez egy pofonegyszerű teszt: mi az, ami segít a jelenlegi helyzetben, fékezi, kezeli a járványt? A határok, az állam, a szaktudás és az önfegyelem. Mi az, ami nem? Ezek ellentettjei: a nyílt társadalom, államellenesség, konteók és fegyelmezetlenség. A kényszerű tanulságok levonása után már szükségszerűen nem tudunk ugyanúgy nézni a világra.
Vezető fotó: Kozma Zsuzsa
