Kiskunfélegyházi Az Év Ügyvédje Díj kitüntetettje energiajog-kategóriában
Számos energetikai, klímapolitikai és jogi tárgyú hazai és külföldi előadás, tanulmány, állásfoglalás fűződik a nevéhez. Az LL. M. (Master of Law) fokozatát Bostonban, a Suffolk University-n szerezte, jelenleg is gazdaságtudományi doktorandusz a Széchenyi Egyetemen, valamint elnyerte Az Év Ügyvédje Díjat energiajog-kategóriában. Mind Magyarországon, mind külföldön az energiajog és klímapolitika elismert és keresett szakértője, egyre többször és több helyen idézik a gondolatait, miközben – állítása szerint – lélekben sosem szűnt meg félegyházinak lenni. Mátét félegyházi kötődéséről és munkájáról faggattuk.
– Tudjuk rólad, hogy komoly jelentőséget tulajdonítasz a gyökereknek. Kiskunfélegyházán születtél, itt is nőttél fel, mit jelent ez számodra?
– Igen, így van, a gyökereim félegyháziak. Az apai nagyapámat, aki a Félegyházi Közlöny főszerkesztője volt egykor és a városi nyomdát is vezette, azt hiszem, mindenki ismerte Félegyházán, illetve a munkásságát, kezdeményezéseit. Ami viszont személyes, hogy rengeteg történetre emlékszem, amit mesélt a hosszú életéből, ezek a gondolkodásom részévé váltak. A Monarchia alatti iskolás évek és oktatás szociális igazságtalanságaitól, az 1920-ban félárbocra engedett országzászlótól kezdve a két világháború közti megnyomorított Németországon, a III. Birodalom háborús készülődésén át '56-ig; vagy épp a város fejlődéséről, az akáctelepítésekről vagy a később lezuhant Zeppelinről, amit nem csak látott még, de le is fotózott – rengeteg és változatos témákban. Nem csak a város életében volt aktív, még nyolcvanöt évesen is focizott velünk a ház előtt és papírsárkányt készítettünk együtt. Sakkozni tanított, 90 évesen is verseket tanult, és Falu Tamás barátja verseit rendezte nyomda alá. Ez persze személyes, az viszont már nem, hogy milyen részletességgel ismerte a város legújabbkori történetét, és mekkora érdeme van abban, hogy a több évtizednyi változás, fejlődés kellőképpen dokumentált, szövegesen és képekkel is. Neki, az ő élő munkájának és történeteinek köszönhetően nem pusztán egy fizikai ténnyé, hanem meghatározó tudati élménnyé vált számomra félegyházinak lenni.
Félegyházi gyerekrajz
A másik nagyapám ismert agrármérnök volt, aki szinte egy volt a földdel: a náluk, a város határában lévő családi földeken eltöltött egész nyarak alatt tőle értettem meg a vér és föld ősi misztériumát. Ő még kellő tisztelettel viseltetett a föld iránt és értette, megélte, a saját nagyapjától örökölte a föld és vér közötti különös kapcsolat misztériumának élményét. Tőle tanultam, hogy a föld nem egyszerű tárgy vagy termelőeszköz, hanem élő entitás, princípium (vezérelv), amelyhez az ember kapcsolódik, amelynek nép, kultúra a részévé válik, begyökeresedik abba és együtt fejlődik vele. Nagy hatással voltak rám öntudatlanul is mélyen pogány szavai: azok a nyárfák nekünk zúgnak, az a rög nekünk terem, a szőlő nekünk érik, ahogy az ő nagyapjának és az ő nagyapjának. A láncolat végén, mint szinte szakrális valóság, ott volt a földjeink mellett álló ősi kurgán, amely népvándorlás kori, a családi legendárium szerint az e földért vívott csatában elesett, talán épp honfoglaló harcosok álmát őrzi.
Buknicz István gyűjteményéből - Kiskunfélegyháza, Kossuth utcai részlet - 1915
Ez a föld, ez a város ezért meghatározó az identitásomban akkor is, ha nem itt élek, ha a munkám már másfelé, akár más kontinensekre is szólít. Ha hazatérek, mindig jó érzés látni a régi kedves helyeket, a Petőfi-szobrot, ahogy persze a város fejlődését is. Otthon lenni egy tájban, annak történetében, belegyökeresedni abba, együtt nőni fel vele, maga is egy természetes, primordiális igény. Nekem az a szerencse adatott, hogy ezt félegyháziként élhettem meg. A származás, valahova tartozás az ember egészséges értéktételezésének fontos része. Az értéktételezés pedig rendeződés. Rendet teremt térben és időben, elrendezi a káoszt körülöttünk és bennünk is.
– Hát rendezzük egy kicsit közösen a káoszt. Számomra nem egyértelmű, hogy mi is az az energiajog?
– A kérdés jogos: még nekünk, jogászoknak sem magától értetődő, mi ez. Az egyetem alatt nem is hallottam róla, annakidején nem voltak még ilyen természetű tárgyak sem, később mi kezdtük el tanítani. Az energiajog a működő, dinamikus energetikai iparág jogága, a villamos energia-, kőolaj- és földgázszektoré, vagyis a gyakorlat teremtette, nem az elmélet, nem a jogtudomány. Az energetikai, fizikai jelenségeknek létezik egy alapvető műszaki keretrendszere, ennek megfelelően beszélhetünk a területen különféle determinizmusokról (például az áram vagy a földgáz tulajdonságai, tárolhatósága, átvitele, termelése). Ezeket a fizikai és műszaki törvényszerűségeket kellett a jognak leképeznie egy szabályozott zárt rendszerben, egy sajátos logikával. Mindez kellő szakmai alázatra int: egy jogásznak is meg kell értenie a műszaki kereteket és szűk keresztmetszeteket. A hagyományos jogágaktól és jogviszonyoktól az energiajogot ezen felül eltérítik még a rárakódó közgazdaságtani sajátosságok: természetes monopol és oligopol viszonyok, speciális szerződési és finanszírozási szükségletek vagy épp kényszerek. Végül a társadalmi elvárások, érdekek is: az ellátásbiztonság, az energiafüggetlenség, az erőművek létesítésének garanciái. Pontosan ez a társadalmi elvárás vagy közérdek szerintem a legfontosabb. Éppen ezek miatt az energiaszektort néhány más szabályozott iparághoz hasonlóan erős közjogi eltérítettség jellemzi.
Fotó: Rátky és Társa Ügyvédi Iroda
– Legutóbb a koronavírus és a változó jog- és létszemlélet témájában, illetve a klímakérdés kapcsán olvashattunk tőled több helyen. Ezek a szűken vett szakmádtól, az energiajogtól távolabb eső területek. Honnan és hogyan jönnek akkor?
– Bár valóban energiajogász vagyok, de ez sokkal kevésbé határoz meg, mint azt a környezetem, a kollégáim vagy az ügyfelek hiszik. Az viszont vitathatatlan, hogy ez a szakma közel vitt egy sor olyan energia-, klímapolitikai vagy jogi szabályozási kérdéshez, amelyek ma egyre aktuálisabbá, sőt égetőbbé válnak. A szakma által bő tizenöt év alatt kaptam is ezekhez olyan információkat, amik annyira nem nyilvánvalóak, ezekkel tudok talán hasznos nézőpontot adni bármilyen párbeszéd során. Van azonban még valami. Ezek mögött a szakmai, energetikai meg jogi kérdések mögött meggyőződésem, hogy olyan folyamatok, jelenségek húzódnak meg, amelyek messze túl is mutatnak az energia- és klímapolitika vagy épp a jog szűk keretein, és összekapcsolódnak elemi kérdésekké. Olyanokká, amelyek a korábbi mintákban való elbizonytalanodást, a korábbi értékek átértékelését mutatják, és amelyek a természet és az ember viszonyára, a társadalmak, az államok és a jog alapvető fókuszára és legfőképp az ember valódi természetére kérdeznek rá. Ezek pedig ugyanúgy foglalkoztatnak szerintem mindannyiunkat, így hát engem is – egy ilyen közös diskurzushoz pedig én a saját jogászi, energetikai nézőpontomat tudom hozzáadni. A cipész maradjon a kaptafánál.
(Egy korábbi cikkben már olvashatták dr. Tóth Máté gondolatait.)
– Említetted a korábbi értékek átértékelését. Ez mit jelent?
– Ezeknek az elemi kérdéseknek, amiket említettem, szerintem van egy alapvető felismerés a gyújtópontjában: az, hogy hihetetlen sebességgel alakul át a világ körülöttünk, ennek része a jog válsága is. Egyrészt hatalmas tudományos forradalom zajlik, többet értünk a fizika, a biológia, a természet, az emberi test vagy a világűr jelenségeiből, mint valaha. Ilyen nóvum az energetikában a hidrogéngáz vagy a villamosenergia tárolhatósága, de messze izgalmasabb ez a felismerés az energetikán túl. Gondoljunk csak két egyre közelibb dologra: a mesterséges intelligenciára vagy a génsebészetre, ezek a társadalmi képzeteinket is alapvetően érintik. A mesterséges intelligencia, az algoritmusok egész embertömegeket, korábbi szakmák tucatjait fogják leértékelni, láthatatlanul összetörve az egalitarizmus (minden ember egyenlő) és a minden ember rendkívüli értékét állító individualizmus dogmáját, érthető okból. Amíg egészen az ipari forradalomig 10 megélhetéséhez 8-9 folyamatos mezőgazdasági munkája volt szükséges, majd amikor az ipari termelésben az tört az élre, aki több munkáskezet tudott a szalag mellé állítani, a háborút az nyerte meg, ahol több volt a kéz, ami a puskát elsütötte, az egalitárius és individualista társadalomolvasatok lehetősége immanens lehetett. Holnap, amikor önvezető autókkal közlekedünk, algoritmusok expediálnak a patikában vagy írnak meg egy szerződést az ügyvéd helyett, a háborúkat pedig drónok vívják, minden ember rendkívülisége (individualizmus) illetve egyenlő értéke (egalitarizmus) korántsem lesz már ennyire egyértelmű. A génsebészet ezzel egyidejűleg a morális határokat feszegeti, egyúttal ténylegessé nagyítja az ember és ember közti, eddig zömmel elkendőzött genetikai távolságot.
Fotó: Thinkstock-illusztráció
A társadalmi, sőt jogi alapállítással szemben ugyanis biológiailag és genetikailag nagyon nem vagyunk egyenlők, pláne ugyanolyanok – nesze neked, globális, meg egyetemes emberiség! Mindezzel párhuzamosan ráadásul időben visszafele, jogászkodva azt mondhatnám, „visszaható hatállyal” is egy anti-egalitárius kép bontakozik ki: a legutóbbi idők genetikai-antropológiai felfedezései szerint Szibériában a gyenyiszovai ember, Európában és a Közel-Keleten a neandervölgyiek, Kelet-Ázsiában a Homo erectus fajok populációi domináltak számos más faj, így a Homo sapiens mellett, keveredve is egymással. Mi neandervölgyiek is vagyunk, vagyis mi a valóságban is őrizzük a sapiens és más fajok kereszteződésének tényét. A mai tudásunk szerint nincs egyetemes emberiség, ahogy nincs közös emberi őshaza, és a jelentőségét vesztő egyetlen közös sapiens-ős sem több mint üres retorika egy szertefoszló mítosz érdekében. Ahogy idővel szignifikáns különbségek jönnek létre az azonos fajhoz tartozók között, a természet törvényei és világos törekvése alapján, úgy az időben visszafele haladva is több emberi és előemberi faj párhuzamossága és kereszteződése, találkozása és szétválása jelenti az emberi törzsek, fajták és fajok történetét. Az emberiség genealógiája (származástana) innentől sokkal inkább hasonlít egy hatalmas fára, aminek az ágai is szétválnak, és a gyökerei is.
Fotó: Shutterstock-illusztráció
A tudomány és technika adott fejlettségi szintje azonban nincs tekintettel arra, hogy mi mit gondolunk a világról, ahogy a szenvtelen természetet sem „érdekli” hogy mi milyen humanista látomásokat hallucinálunk bele. Ezt nehéz volt jogászként belátni, de attól még igaz. Nehéz persze máshol is. Amikor 15 éve elkezdtem dolgozni, volt olyan erőművi vezérigazgató, aki kinevette a palagáz-forradalmat: mára ez az egyetlen újdonság megváltoztatta a világ földgáz-kereskedelmét, egész értékesítési láncokat fordítva meg! Ezek a mindenféle tudományos-technológiai felismerések, fejlemények, génsebészet, mesterséges intellgencia – nevezzük őket futurikus folyamatoknak – aztán olyan további hatásokkal egészülnek ki, mint a klímakérdés miatti kényszerítő szemléletváltozás szüksége, netán az elektronikus közösségi média és a virtuális tér kérdései (pl. fake news, álhírek és bizalomvesztés). Akárcsak a másik oldalról a globális méretű járványok, amilyennek most is épp a kellős közepén vagyunk. Vagy ilyen a migráció, az európai nagyvárosok megváltozó emberanyaga és etnikai alapú gettósodása, a harmadik világ túlnépesedése, az erőforrások várható szűkössége és a modernkori népvándorlás. Ezek az utóbbi, archaikus folyamatok kiegészítve a futurikusakat egyfajta harapófogóba fogják azt a művi világképünket, amik az utóbbi időkben meghatározta a nyugati, fogyasztói világunkat és gondolkodásunkat. Ezek a szemünk előtt zajló folyamatok tulajdonképpen a nyugati világ társadalmi premisszáit: mítoszát kérdőjelezik meg. Ez fenyegető módon egy eloldódott, globális, alábukó embertípushoz vezet, amelyhez képest még igazi felüdülés a vidék, ahol a természetes, akár primordiálisabb értékek és kapcsolatok közvetlenebbül vannak jelen.
– Mitől oldódik el a Nyugat?
– Mindattól, ami a tegnaphoz tartozik. Régi mintáktól, megszokástól, fókusztól, indentitástól, eszközöktől, a régi kapcsolatainktól, társadalomszervezési elvektől és értékektől. Jótól és rossztól egyaránt; attól, ami csak száz vagy ötven éve lett a tegnap része, és attól is, ami talán mindig is az volt. Az idővel való viszonyunk is megváltozik: egyfajta prezentizmussá válik, amely már nem akar semmit tanulni-meríteni a múltból és a jövőre koncepciótlanul, kiábrándultan és minden bizalom nélkül tekint. Itt a Nyugaton, minden érték elértéktelenedése utolér mindent, ami a jelenben való egyszerű levésen – vagyis a múltban gyökerezés és a jövőre irányultság egyidejű tagadásán – túlmutat.
Fotó: 888.hu
Még fontosabb azonban, hogy amit a modern globalizmussal jelentkező elidegenedés e mindenféle régi érték közül a lehető legszívósabban támad, az már rég nem valamiféle avítt középkori előjog, a feudalizmus csökevénye, vagy mondjuk az elerőtlenedett egyház. Ez azért figyelemre méltó, mert pontosan ezek – egyház, feudalizmus, középkori előjogok – azok, amikhez képest a modernitás, a kapitalizmus (liberalizmus) és a szocializmus (kommunizmus) annak idején jelentkezett és a széles tömegek számára definiálta magát. Amit a modern elidegenedés ezekkel együtt, de még inkább ezek helyett vagy ezek mögött ma a leginkább oldoz, az nem más, mint az eredeti, természeti, biológiai, primordiális hagyomány és természeti eredet még úgy-ahogy megmaradt keretrendszere. A nemzetek és államok, a család, a nemi szerepek (nőiség, anyaság), a biológiai-evolúciós férfi és női modellek, képzetek, a hierarchia, a kötelesség, vagy az olyan férfias ideák, mint a hősiesség, lovagiasság, hadsereg.
Eloldódtunk a természetes ösztönöket kódoló népdaltól, a férfias családfenntartó apamodelljétől, az összetartó gyerekcsapat vagy a zárt görög falanx altruizmusától és közösségi élményétől. Eloldódtunk az erőfeszítés vagy a szemlélődő koncentráció ideájától és belső idealizmusától. Eloldódtunk az egymás szemébe nézéstől, az előre köszönéstől, a férfiak harcias kiállásától, a nők előreengedésétől: a primordiálistól.
– Mit is értesz valójában a primordiális alatt?
– A prim(um) ordium latin kifejezés jelentése 'első kezdet', és az eredeti, elsődleges tartalmakat jelöli etimológiailag. Én azokat az elemi, eredeti tartalmakat értem alatta minden előjeltől mentesen, amelyek az embernek a természetből a történelembe lépésekor, természeti meghatározottságként megjelenve csontosodtak emberi tulajdonságokká, intézményekké, és mint ilyenek, nyilvánvalóan evolúciós jelenségek: ilyen az állam és a jog is. Mi tehát a primordiális? A primordiális, az őseredeti. Az emberhez, mint természeti lényhez tartozó ösztönös, veleszületett, evolúciós tartalmak ezek, amelyek ellen az ember, mint a történelem alanya többször fellázadt, amelyekkel többször szembement, többször elhitette magával, hogy független ezektől, vagy megváltoztathatja ezeket. Ma a tudománynak, a biológiának, a számítógépes modellezésnek, a komplex hálózatos elméleteknek, az etológiának, humángenetikának köszönhetően jobban értjük ezeket, mint valaha. Jobban igazolja őket a tudomány, mint valaha, és mégis: jobban eloldódunk tőlük, mint valaha.
Fotó: Smithsonian
Átalakult képzetű generációnk eloldódottságának maximumát elérve utolsó erejével még nekiesett annak, ami ebből a primordialitásból, a psziché archaikus, primordiális képleteiből egyáltalán megmaradt. A legősibb mintáknak, a nemi „sztereotípiáknak”, a vidéknek, a vérségi és földhöz tapadó, idejétmúltnak kikiáltott természeti-történelmi kategóriáknak, tulajdonképp egész hatalmas, természeti és történelmi örökségének, ezzel saját vitális sejtjeit és szöveteit roncsolva szét. Hatalmas dühvel esett neki a jog és államiság idejétmúlt (egyenesen „őskori”) intézményének és bontja le Nyugaton a saját államait, amelyek többé se külső, se belső védelmet nem nyújtanak. Ehelyett a szuverén hatalmat és egyúttal az erőszak monopóliumát olyan kétes hátterű nemzetközi entitásokra ruházta, mint az ENSZ vagy olyan hatalmas multicégek tulajdonosaira, mint az Apple vagy a Facebook. Ezzel egyidejűleg egy szempillantás alatt elfeledtük a népszuverenitás olyannyira dédelgetett háromszáz éves ideáját is – hiszen melyik állampolgár hatalmazta fel szavazatával ezeket a nemzetközi szervezeteket, hogy bennünket kormányozzanak, ezeket az óriásvállalatokat, hogy kiválogassák számunkra a hozzáférhető információkat, netes tartalmakat? A ma írt listánkat pedig Nietzsche folytatja tegnap: a leginkább és legmélyebben érinti az elidegenedés a hagyomány ösztönét és akarását, és ezáltal minden intézmény, amely ennek az ösztönnek köszönheti eredetét, ellenére van a modern ízlésnek. Nietzsche szerint ilyenek többek közt a hajdani eszközök a tartósan hasonló (organikus), mégis felfelé tartó lények nevelésére hosszú nemzedékeken keresztül. Ilyen az elidegeníthetetlen tulajdon, az idős emberek tisztelete, a hősökbe, mint ősatyákba vetett hit eredete. Vagyis: a primordializmus. Mindez egy mítosz visszahúzódásának a következménye: nincs mítoszunk.
– Mi a mítosz? Mi a nyugati világ mítosza?
– A mítosz divatszóvá vált az utóbbi időben. Valójában az emberi lényegből fakadó igény a mítosz, ami a különféle képzetek közül azáltal emelkedik ki, hogy identitást adó, kényszer nélkül is működő, azonosulást eredményező kollektív cselekvő idealizmus. Elemi emberi tulajdonság, hogy szükségünk van világmagyarázatra, mítoszra, hogy a végtelen időben, felfoghatatlan térben, mint egyfajta vákuumban megnyugtatóan elhelyezzük magunkat. Ez így volt akkor is, amikor az ember barlangokból pislogott fel a csillagokra, és így van most is. Társadalmi-közösségi oldalról végső soron azt teszik lehetővé, hogy a természetes kooperáció mennyiségi felső határát, ami 150 fő körül van, át tudja lépni az ember. A nagy folyóvölgyek, a Tigris és az Eufrátesz, az Indus és a Gangesz vagy a Nílus nagy civilizációi óriási szervezésről, szofisztikált munkamegosztásról, összehangolt munkáról, templomépítésről, árokásásról, öntözésről, raktározásról és hatalmas háborúkról tesznek tanúbizonyságot, amelyek absztrakciók, identitás és mítoszok nélkül nehezen lettek volna elképzelhetők. Valahol így született meg a jog és az állam is, a mítosz azonban ezeknél is több: nem a kényszer és kikényszeríthetőség által az, ami, szemben az utóbbiakkal.
Fotó: Kozma Zsuzsanna
Ma a Nyugat egy visszahúzódott, depolitizálódott mítosz morális maradékában él. A jogban ezt az emberi jogok fejezik ki a legplasztikusabban, a jogon túl pedig a filantróp jelszavak, egy nagyfokú fókusztévesztés, ahol a közeli helyett a távoliért aggódunk, valamint a globalizáció és a túlérzékenység. Ezek mögött megtaláljuk egy visszahúzódott mítosz maradékát, ami elvesztett minden tartást és minden szakrálist. E mítosz visszamaradt ontológiai tartalma az individualizmus, egalitarizmus és moralizmus, amelyek a világunkat egyre ellentmondásosabban szövik át: a mítosz visszahúzódott. Ennek nyomán beszélhetünk a jog válságáról is. Amikor azt olvasom, mennyien megkérdőjelezik a koronavírus miatti veszélyhelyzetben születő (egyébként alkotmányos) kormányrendeleteket, akkor itt az aktuálpolitikai vonatkozásokon túl – ami nem érdekel – tulajdonképpen az államot és a jogot kérdőjelezik meg, ami egy fontos tünet. Ez valahol a jog válsága, pedig mi még nem is tartunk ott ebben a folyamatban, mint számos nyugat-európai ország.
– Ez nem valami mélységes pesszimizmus?
– Nem hiszem. Ezek a felismerések azokat az igen pozitív kérdéseket érlelik meg, hogy milyen mítoszban kellene élnem, hol és hogyan keressem az egészen eltérő pszichét, ami orientálhat, ami még egy egészen más kezdete lehet. A válaszhoz szerintem egy alászállás szükséges: éppen a primordiálisat, azt a kezdetit, őseredetit kell beazonosítani, ami az emberi történelemben munkáló természeti (biológiai) eredő, ami a természet, a kozmosz rendje az ember számára is, és mint ilyen, a mindenkori keletkezéshez tartozik.
Minket is az éhség, az agresszió, a szerelmi vágy, a félelem és a fájdalom élménye terel a létezésben, mint minden más élőt. Tetszik vagy sem, ezek a lét axiomatikus elemei. Nekünk pedig, amikor ezeket súlyozzuk és rendszerezzük – ha már a mítoszunk nem teszi meg többé hitelesen, illetve mítoszként – igazán észnél kell lennünk. Ezekből az axiomatikus elemekből ki kell tudnunk emelni a létezésünk primordiális értékeit: azokat a primordiális alaptörvényeket, amelyek az előre, a több, a felfele természetes és természeti eszközei.
Eugene-Ernest Hillemacher festménye, Oedipus and Antigone Exiled to Thebes (1843) - Antigoné elkíséri önmagát megvakító apját, Oidipusz királyt a száműzetésbe
Ha emlékszünk az Antigonéra – én is itt olvastam még a Móra gimiben – ez a füzisz (a természet isteni rendje) és nomosz (emberi, „pozitív jog”) antik fogalmain keresztül ahhoz az állításhoz vezet el, hogy az ember természeti természete, beágyazottsága, az emberre is érvényes füzisz a történelem által nyilvánul meg. Az idő linearitásának a régi mítoszhoz, a nomoszhoz tartozó meséjével szemben az idő reverzibilitásának és ciklikusságának, mint füzisznek az egyén, a kultúrák és az ontológia szintjén való elismerése ezt a kezdetit az örök kezdetté transzformálja. Persze ez már valahol filozófia, de valójában hús-vér dolgokról beszélek.
– A jog és állam is primordializmus?
– Az utóbbi háromszáz év során a jogot és államiságot a vegytiszta elméleti okoskodók elidegenítették természeti eredőitől, és ennek az eredményeként a leginkább művinek tűnő jelenségekként szokás tekinteni rájuk. A marxisták azt mondják, az emberi társadalomnak (van ilyen egyáltalán?) az ősközösségi rend felbomlását követő egész története osztályharcok története. Azt mondják: a társadalmi fejlődés (és ilyen van egyáltalán?) így a történelem motorja a termelőeszközökben és a termelőeszközök birtoklásában rejlik. Végül azt mondják, az osztályok, a jog az államiság keletkezése nem más, minthogy a társadalmi tisztséget viselők kiemelkedésével, akik helyzetüket egyéni meggazdagodásukra használták fel, a közösség osztályrétegződését gyorsították meg és védték meg a joggal, állammal. Valóban ennyi lenne hát a jog, a történelem? A rabszolgák harca a szabadokkal, a jobbágyoké a földesurakkal, a polgárságé a nemességgel, a proletariátusé a burzsoáziával?
A polgári-liberális történelemkép részben a marxista dialektikus materializmust kelletlenül elfogadva, egy annál még halványabb magyarázattal próbálkozik, ha épp nem semmivel: esetlegességek, individuális véletlenek, intrikák, demokratikus egyetértés és sosemvolt társadalmi szerződések adják az erőtlen magyarázatát, gyakorlatilag az ilyen szellemiségű könyvek oldalain már széthullva nevek és évszámok véletlenszerű halmazává. Az ilyen történelem, sőt jogfelfogás lényege, hogy minden relatív, nincsenek alapvető (primordiális) tartalmak, rangsorok vagy értékek, de még csak determinizmusok sem. A történelemben minden puszta esetlegesség, baleset. Ebből az esetlegességekből álló történelemből azt tanuljuk, hogy a vallások, népek, kultúrák, államok érdekei különböznek, ráadásul a vallások, népek, kultúrák, államok soha nem értettek egyet egy sor dologban. Ezért hát a leghelyesebb, ha belátjuk, a saját értékítéletünk vagy nézőpontunk csak egy a sok közül, ahogy a saját kultúránk, származásunk vagy történelmünk is. Sőt, mivel a vallások, népek és kultúrák történelmileg konfliktusok forrásai, így a legszerencsésebb, ha ezeket el is jelentéktelenítjük, elnézünk felettük, netán egyenesen ki is küszöböljük. Hopp, már ott is vagyunk a mítosztalan Nyugat gondolati válságánál.
A valóságban, a történelemben, a jog- és államtörténetben sosem kötöttek a liberálisok által vizionált társadalmi szerződéseket, az emberiség haladása, felfele periódusai, és így kultúrája valójában pedig nem a többség szavazati jogának terméke, hanem csakis kizárólag a nagy akaratokon, az egyéniség zsenialitásán, a népek, közösségek tetterején és az idealizmuson alapszik.
Individuumok vagy egyetemes emberiség helyett nem altruista közösségek: az azonos vérségi leszármazás tudatát őrző népek jelennek meg újra és újra, mint a történelem cselekvő alanyai, akárcsak a farkasfalkák vagy a nagy bölénycsordák a természet időtlen, végtelen terében? Nem a származásukat gondosan számon tartó északi törzsek alapítják-e Rómát, nem vizigótok és vandálok dúlják-e fel majd azt, nem a magyar nép foglalja el a Kárpát-medencét, nem franciák indulnak 1812-ben Moszkva ellen – hanem véletlenszerű individuumok, netán az egyetemes emberiség?
Nincsenek továbbá olyan kiemelkedő személyiségek (Szarrukin, Nagy Sándor, Caesar, Atilla, Nagy Frigyes) akik mint hatalmas akaratok, személyes hatásukkal adott irányba forgatják a történelem keretét? Ezek a géniuszok, a semmiből jött Szarrukin vagy a többször majdnem megölt, lenullázott Caesar nem természetes módon, rátermettségük okán és útján emelkednek ki, mintegy természeti törvényként, mint az állati falkában vagy csordában a legnagyobb, legerősebb, legeszesebb egyed? A heroikus, az egyéni hőstettek, a nagy önfeláldozások, a kardjukba dőlő római katonák, Dugovics Titusz, szigetvári Zrínyi Miklós hogyan magyarázhatók? Végül a történelemben nem hatnának a korgó gyomron (az osztályérdekeken) túlmutató olyan eszmék és törekvések, mint a mítoszok, a vallások, vagy mint a pánhellén idea?
Az említett jelenségeket semmilyen liberális-demokrata, moralizáló vagy marxista történelmi okoskodás, visszavetítés sem tudja a helyükön kezelni, zavaró esetlegességként téve zárójelbe azokat. Nem véletlen: ezek ugyanis primordializmusok.
– Mi akkor a jog és az állam eredője, természeti jelentősége?
– Ahogy az emberi történelem természeti, a legjelentősebb vívmányai, a jog és az állam is alapvetően természeti eredőjű jelenség kell, hogy legyen. Ha így van, az egy fontos lakmuszpapír annak igazolására, hogy az emberi létezés – látszólag absztrakt – intézményei sem mentesek a primordiális eredőtől és törvényszerűségektől. „Jogos” a kérdés persze, hogy mi a természeti, a természetes? A természetes jogérzék, mint a jog és így valamennyi jogintézmény valódi és legfontosabb motorja – ideértve az államot is – maga az egyénbe kódolt természeti jelenség, és ez az igazi „természetjog”, nem az emberi jogoknak csúfolt kommunisztikus és posztliberális képzelgések. Lorenz mondja, hogy a jogérzékként leírt struktúrák tipikusan veleszületett (örökletes) magatartásmódokat takarnak! Ezek látványos eleme például a közösségellenes magatartások feletti felháborodás és a szankcionálásuk iránti vágy az altruista ember ösztöneként. Ráadásul nyilvánvaló módon evolúciósan, biológiai adottságként vagyunk szabály- és közösségalkotók: a világ minden táján, minden korban szabályokat, erkölcsöt, jogot, törvényeket alkottak a társadalmak. Ezek pedig a mindenkori mítosz alatt összekapcsolódnak társadalmi renddé: ilyen módon az állam is az emberi természet kiszámítható terméke, hiszen a természetes társadalmi rend iránti igényünk van mögötte.
Fotó: Wikipédia
Thomas Hobbes Leviathan című művének fedőlapja, 1651 – a modern államelmélet egyik forrása
A komplex felépítmény, ami ebből a természetes jogérzékből, mint természetes szabályozási-szankcionálási igényből kisarjad, hatalmi jelenség – ami megint csak természeti, hiába szeretnék egyesek valami elnyomás természetellenes eszközeként látni. Ahogy a majomcsalád vagy a bölénycsorda engedelmeskedik a domináns vezetőnek (ez a bölényeknél a legerősebb, a majmoknál a legokosabb, de mindig a legrátermettebb), az altruista emberi csoportok is azonos hatalmi, hierarchikus kapcsolódásokat mutatnak. A legerősebb, a legeszesebb: ezért vezér és hatalma van. Bármennyire is szeretünk mi ma Nyugaton mindenhova sosemvolt társadalmi szerződéseket hallucinálni, a jog és állam természeti, természetes hatalmi relációk, és mint ilyenek, erőszakmonopólium eredményeként léteznek. Ez elsősorban mégiscsak evolúciós-primordiális természetű jelenség, és a rend iránti vágyunk, a természetes egyenlőtlenség adta hierarchia természetszerűleg fordul ezekbe a hatalmi viszonyokba. Ez egy mély, következetes belső logika.
A jog és állam tehát tisztán hatalmi kérdés, míg a mítoszuk, a mögöttük lévő identitás nem az. Ha ez utóbbi eltűnik, a jog egyedül marad az erőszakmonopóliummal – ilyenkor jön a kétkedés az államban, migránsokat távoltartó országhatárokban meg a járvány miatti veszélyhelyzetben kiadott kormányrendeletekben. Az idealizmus és a mítoszok történelmi jelentősége, hogy kellemetlen dolgokat szívesen tegyünk meg, akár a jogi- és állami kényszer (az erőszak-monopólium) nélkül is, hogy akár meg is haljunk egy ideáért, egy zászlóért, az esküért: ami szerintem a legnemesebb emberi tulajdonság és az ember meghaladásának ígérete. A haza több mint emberek, földek és házak összessége, egy eszme több mint valamiféle elhessegethető gondolatok, egy zászló több mint egy darab vászon, ahogy Kosztolányi írja zseniális versében: „nem bot és vászon, hanem zászló. Mindíg beszél. Mindíg lobog. Mindíg lázas. Mindíg önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan egész az égben s hirdet valamit rajongva.” Az idealizmus hiánya tehetetlenséget és fegyelmezetlenséget szül, a nagy tehetetlenek, a nagy fegyelmezetlenek pedig a legnagyobb gyávák; ahogy a legtörékenyebbek is. A globális járvány vagy a klímaváltozás elsősorban az önfegyelem parancsát és embertípusát kell, hogy kiérlelje, Nyugaton is, ami idealizmus.
– Ez már szinte egy komplex jogelmélet, nem?
– Szerényebben fogalmaznék: egy jogelméleti nézőpont lehetősége csupán. És talán nem is annyira komplex: lehet, hogy az előző levezetés nem lesz valami könnyed olvasmány, de le tudom egyszerűsíteni egy mondatra. Valójában az államiság és a jog maga is mélyen természeti; annak primordiális alapjait a hatalmi jellegben, a mértékadó egység képessége és intenzitása mint kikényszeríthetőség jelenségében (uralom), valamint visszatérően a biológiai-vérségi komponens tudatában (mint etnosz) azonosíthatjuk, amely sajátos viszonyban áll a mindenkori mítosszal (idealizmus).
Fotó: Rátky és Társa Ügyvédi Iroda
Egyúttal viszont elemi tulajdonságokat jelöl ki, természetileg-történetileg igazoltan nekünk, és itt kezd ez az egész nagyon is aktuálissá válni. Ahogy ugyanis a közösséghez tartozás, a mi/ők, az altruizmus a primordiális csoportra, az etnoszra irányul, a rangsor, a hatalmi viszonyok a primordiális uralomra, a harmadik elem, a mítosz (idealizmus) pedig a primordiális önuralomra. Mindezekből a megállapításokból – ezért a jogin és a történelmin túl – nagyon is a jelenhez, a mindenkori kezdethez is tartozó, élő, hús-vér maximák nyerhetők. Olyanok, amelyek a mesterséges intelligencia, a klímaváltozás, a virtuális tér és a no-go zónák korában, sőt egy nagyfokú elbizonytalanodásban is az élet, a rend, a felfelé hasznos zsinórmértékei lehetnek. A természetes uralmi viszonyok lényege: légy bátor! Mondj igent a létezésre: törj felfelé! Vagyis: legyél kockára tett. Az idealizmus, a mítosz értelme: legyen önfegyelmed! Legyél kész és képes kellemetlen dolgokat szívesen tenni meg! Vagyis: légy érdemes. A közösség, az etnosz parancsa: vállalj felelősséget! Tartozz valahova, legyél része egy köteléknek! Ne felejtsd el, honnan jöttél! Legyen felelősséged a Tieid felé! Vagyis: integrálódj a közösségedbe!
H. S.
