Generációk összezárva
Az idősebb korosztály életvitelét szintén érzékenyen érinti a járvány és az ennek nyomán hozott korlátozó intézkedések, amelyek most már nem csupán azt sulykolják a társadalomba, hogy vigyázzon az idősebbekre, hanem nagyban korlátozza a 65 év felettiek mozgási szabadságát. És a járvány elhúzódásával egyre többen kerülnek abba a helyzetbe, hogy aggódniuk kell az állásukért, megélhetésükért. Tény, hogy az otthon maradással lényegesen csökkenthető a megfertőződés veszélye, viszont az élet más területein pont ez okoz új keletű feszültségeket.
A megbetegedések kockázatának csökkentése érdekében sok családnál olyan speciális helyzet állt elő, hogy több generáció (nagyszülő, szülő, gyermek) egy légtérben tölti a mindennapjai nagy részét, és ez nem kis rugalmasságot, alkalmazkodást kíván a különböző korosztályok részéről. Addig, amíg mindenki a maga megszokott ritmusában tudta végezni az élethelyzetéből fakadó feladatait, volt egy jól kialakult ritmusa a családok, és benne az egyének életének. Most viszont nem elég az, hogy a saját életünket kell hozzáigazítani a megváltozott körülményekhez, megtalálni a helyes egyensúlyt a családi és munkahelyi, iskolai szerepeink között, hanem tekintettel kell lennünk a velünk egy háztartásban élők igényeire is. A különböző generációkhoz tartozó családtagok eddig mindig megtalálták az egyéni rekreációhoz szükséges „énidőt” – azt az időt, amelyet kizárólag saját magukra, a saját kikapcsolódásukra tudtak fordítani. Most viszont, amikor a család apraja-nagyja együtt tölti a nap nagy részét, jóval nehezebb ezekre az egyéni szükségletekre időt szakítani.
Egy szülő otthon már nemcsak arra hivatott, hogy gondoskodjon a gyermekeiről, játsszon velük, vezesse a háztartást, stb., hanem dolgozó emberként is tevékenykedik. És bizony nagyon nehéz úgy elvégezni a munkahelyi megbízásokat, hogy közben az otthoni feladatoknak is maradéktalanul eleget tegyen. És közben az idős szüleiről is próbál gondoskodni. Annak, hogy minden feladatnak, elvárásnak eleget tegyen, sokszor az az ára, hogy éjszakába nyúlóan próbálja behozni azokat a lemaradásokat, amelyeket az egész napos mókuskerék közepette már nem volt módja elvégezni. Mindez értelemszerűen nagyfokú fizikai kifáradáshoz vezet, és ehhez járul hozzá a szorongás, aggodalom, a tehetetlenség miatti frusztráció okozta mentális kimerülés. És ha egy szülő nincs „csúcsformában”, azt bizony a gyerekek érzik meg a leghamarabb, és ez kihat az ő viselkedésükre, lelkiállapotukra is.
A gyerekek számára is egy új helyzet, hogy hirtelen nem kell óvodába-iskolába menni. A nagyobbak már talán eléggé önállóak és kötelességtudóak ahhoz, hogy az iskolai elvárásokat teljesítsék, részt vegyenek az online tanórákon, és megoldják a kapott feladatokat, de sokszor segítségre van ehhez szükségük – ilyenkor evidens, hogy a szülőhöz fordulnak. Tehát még egy feladat zúdul a felnőttek nyakába: a tanítás, korrepetálás – illetve kevésbé lelkes tanulók esetében a tanulásra buzdítás, nyösztetés is. A kisebb gyerekek viszont még nehezebben értik meg az új helyzet miben létét. Amikor otthon vannak, értelemszerűen fokozottan igénylik a szüleik figyelmét, azt hogy foglalkozzanak, játsszanak velük, így a felnőtteknek a home-office-ban még arra is kell időt és energiát fordítani, hogy a gyerekeket lefoglalják, és csökkentsék bennük a feszültséget.
Ahol a nagyszülők is egy háztartásban élnek, még több szerep és feladat tud keveredni a családban. Általában elmondható, hogy az életkor előrehaladtával csökken az emberek rugalmassága, idős korban sokan hajlamosak már megszokásaik rabjává válni, így az új helyzetekhez való alkalmazkodás jóval nagyobb kihívást és frusztrációt okoz nekik. Ehhez társul a koronavírus járvánnyal kapcsolatos híradások keltette egyre növekvő szorongás, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy ők, az idősebb korosztály tekinthető a legveszélyeztetettebbnek. De nemcsak saját magukért aggódnak, hanem gyermekeikért, unokáikért, illetve helyettük is. A kijárási korlátozással viszont nagyfokú tétlenségre lettek ítélve, így még a magukról egyébként gondoskodni tudó nagyszülők sem hagyhatják el otthonaikat, és ez a bezártság még negatívabban érinti a kedélyállapotukat, előhozhatja belőlük a feleslegesség, a reménytelenség érzését, elveszítik céljaikat, jövőképüket, úgy érezhetik, hogy terhet jelentenek a környezetük számára. Fontos ezért megfelelő elfoglaltságot találni a számukra, hogy érezzék, igenis szükség van rájuk – és ez a fiatalabb generációk feladata.
Egyébként is érdemes ebben a felbolydult időszakban egy jól átgondolt és közösen kialakított napirendet követni, hogy némileg rendszerbe szedjük életünket, új kereteket alakítsunk ki a megváltozott körülményekhez igazítva, hiszen így összezárva, már nem tartható fenn súrlódások nélkül senkinek az egyéni életvitele.
Fontos látni és megérteni, hogy nemcsak nekem, magamnak okoz nehézséget az összezártság, hanem a család minden tagja szenved ettől, a maga módján. Ez annak a következménye, hogy mindenki kénytelen feladni a megszokott életritmusát – és ez, mint minden változás, szükségszerűen stresszt, feszültséget generál az egyénen belül, és a személyközi kapcsolatokban is. De ha elfogadjuk azt, hogy más is ugyanúgy nehezen birkózik meg ezzel az új helyzettel, mint mi, képesek leszünk empatikusabbak és toleránsabbak lenni családtagjainkkal szemben. Túllátva a saját nehézségeinken, küszködéseinken, vegyük észre, hogy a másiknak mikor van szüksége egy kis kikapcsolódásra, énidőre, tartsuk ezt tiszteletben, és amennyire a lehetőségek engedik, próbáljuk biztosítani egymás számára ezeket az „életmentő” perceket, félórákat.
Természetesen mindig azokra a családtagokra hárul jobban ennek a felelőssége, akik egyébként is érzékenyebbek mások jelzéseinek a megértésére, akik könnyebben lemondanak saját igényeikről azért, hogy másoknak jobb legyen. Ők azok, akik igyekeznek elhárítani a családon belüli problémákat, rugalmasabbak és nyitottabbak a változásra. Vannak, akik könnyebben alkalmazkodnak új helyzetekhez, így számukra kisebb nehézséget okoz a változás elfogadása. Megint másoknak arra van szükségük, hogy mások meghozzák helyettük a döntéseket, amiket utána már könnyen elfogadnak, csak ne nekik kelljen dönteni a változásról. És vannak emberek, akiknek mind a döntés, mind a változásokhoz való alkalmazkodás nehézséget okoz. Viszont fontos, hogy mindenki képes legyen felismerni a saját felelősségét az új napirend kialakításában és ezt közösen tegyék meg a családok. A kisebb gyermekektől még nem várható el, hogy megértsék és átérezzék mindenki helyzetét, de életkoruknak megfelelően szükséges velük beszélgetni arról, miért történnek ezek az új dolgok. A nagyobbak, serdülők, illetve felnőttek pedig már képesek megérteni, hogy miért van szükség változásokra.
Ahhoz tehát, hogy minél egészségesebb, békésebb mederben folyjon a család élete, minden generációnak ki kell vennie a részét a változásmenedzsmentben. Nem tudhatjuk, hogy meddig tart ez a mostani veszélyhelyzet, ezért inkább érdemes alkalmazkodni hozzá, semmint változtatások nélkül küszködni a régi keretek között.
Modok Ágnes
tanácsadó szakpszichológus
