Félegyháza kontra Kiskőrös
Száz éve eldöntetlenül folyik a per Kiskunfélegyháza és Kiskörös között Petőfi szülőhelyének dicsőségéért, olykor elkeseredett hevességgel, majd el-ellankadva s mindig újra fellángolva. Szlávik Mihály tanúvallomása (V. ö. Kritika, 1966. 7. sz. 20-27. 1.) fordulatot talán nem, de újfajta időszerűséget jelent a százéves pörnek más fonalak segélyével való folytatásában. Én magam igen figyelemreméltónak és gondosan vizsgálandónak tartom Szlávik felmerült adatait, mégis ezúttal nem az ő emlékezése, hanem egyéb megfigyelések nyomán kívánom megközelíteni az igazságot, amelynek kiderítésére egy évszázad és sok ezer hozzászóló minden igyekezete kevésnek bizonyult.
Úgy tűnik, hiába vallotta magát a költő félegyházi születésűnek egyik legszebb versében, hiába íratta így be Aszód gimnáziumának anyakönyvébe s házasságkötésekor a mátrikulába, – a kiskőrösi evangélikus egyház keresztlevelével szemben mindez mégsem volt elég bizonyság, hogy a port Félegyháza javára döntse el.
Pedig a keresztlevél nem tanúskodik a születés helyéről, hiszen más-más dolog az, hogy hol születik valaki, s hol keresztelik meg, ahogyan a lakóhely és szülőhely is gyakran különbözhet, amint ez esetben is különbözik egymástól. Népünk régi, sok helyütt szinte napjainkig élő szokásának ismeretében merem ezt biztosan állítani. Rendről rendre gyakorolt szép hagyomány volt a gyermeket váró asszonyok visszatérése az őket kibocsátó anyai öl melegéhez: a várandós asszonyok, idejöket elérkezni tudván, még távoli vidékekről is hazasiettek anyjuk házába, segítségüket esdve, istápolásukat remélve és elvárva. A szülő-otthon régen a szülői ház volt. Saját családomból is idézhetnék számos, régibb-újabb példát a lakóhelytől távoli születésre. Még fiam is a nagyanyai házban jött világra 1929-ben, egy távoli szőlőskertben, noha állandó lakásunk a korszerű szülészettel is rendelkező városi kórház szomszédságában volt. Az ifjú asszonyok ösztönös hagyományőrzéssel menekültek a nehéz órákra a legbiztonságosabb helyre: a gondos, jó anyához.
A fiatal Hrúz Máriának, aki első gyermekét várta, senkije sem volt Kiskörösön. Anyja már nem élt, ellenben Félegyházán lakott férjének közeli nőrokona, Csalár Jánosné, Petrovics Borbála, aki készséggel vállalkozhatott a segítségre. Petrovics István tehát nem mészárszékbérlet dolgában ment Félegyházára mindenórás feleségével – mint azt feltételezték –, hanem a szülés-szokások akkori rendje szerint vitte őt oda, az első gyermek megszülésének előre megbeszélt alkalmára, hogy a félegyházi rokonság asszonynépe ügyesen bonyolítsa azt le. Maga a költő születése eme körülményeit gyakorta hallhatta, részint a szülei háznál, másrészt éppen a félegyházi kedves-szíves rokonoknál, nincs okunk tehát egyszerűen kételkedni szülőhelyéről írott soraiban. Hinnünk kell Arany Jánosnak, a hű barátnak is, aki Gyulai előtt félreérthetetlenül kijelentette: „Petőfi nem ott kereszteknek mondá magát, hol született.”
Távolról sem tartom meggyőzőnek Dienes Andrásnak, a félegyházi születés, kiskőrösi keresztelés lehetősége ellen felhozott érvét: „. . . a hideg téli napon elképzelhetetlen a hosszú kocsikázás egy csecsemővel és egy gyermekágyas asszonnyal”. Azt mondom, nem kell a szülőasszonyokat föltétlenül holmi törékeny virágszálnak tartani! Mindenki ismer eseteket kukoricaföldön szülőasszonyokról, akik köténybe bugyolált csecsemőjükkel egyszerűen, természetesen hazagyalogolnak. Így született Petőfi legkedvesebb hőse, János vitéz is. Ma, a mentőautók korában is gyakran szállítanak nagy távolságra betegeket parasztszekéren, beszalmázott vesszőkasban, dunnákba, pokrócokba takartan, bármilyen kemény télben. S miért is kellene lassú, hosszas, kényszeredett kocsizásra gondolnunk?
Nem röpíthette vidám szánkázással hazafelé kis családját a boldog-büszke apa a hólepte bugaci pusztán át, akár toronyiránt? Aki utazott már lovas szánon, jól betakargatottan, tudja, milyen sima, kényelmes és gyors közlekedési eszköz ez! Mennyire nem fárasztó vagy veszélyes! Nincs abban tehát semmi hihetetlen, vagy meggondolkodtató, (ahogy azt Péter László megfogalmazta), hogy Petrovicsék Félegyházán született fiúgyermeküket télidőben vitték haza Kiskőrösre. Ellenben azok számára, akik annyira kételkednek Petőfi Sándor félegyházi születésének tényében, maga Petőfi, Arany, Gyulai és a nagy védelmezők: Pásztor, Mezősi és mások szavának ellenére, azok elébe én tárok valamit még, nagyon is meggondolkodtatót!
Megkérdem: vajon miért született Petrovicsék második gyermeke, István, lakóhelyüktől ismét távoli helyen, Szabadszálláson? És mi volt az a „vizit”, amely alkalommal Hrúz Máriának ez a gyermeke megszületett? Talán oda is a közmondásos „mészárszékbérlet” miatt mentek volna? Utolsó óráján a várandós állapotnak? Szó sincs erről! Ugyanazért mentek ők bizony Szabadszállásra, mint Sándor születése idején Félegyházára! Szabadszálláson élt ugyanis a másik legközelebbi nőrokon, Hrúz Anna, Hrúz Máriának édestestvére. Az a „vizit” a gyermekágy fekvésének előre megbeszélt ideje volt!
Az a tény, hogy Petrovicsék második gyermeke sem született a szülők állandó lakhelyén, bizonyítja legfényesebben Sándornak félegyházi születését!
Azon még lehetne tűnődni, hogy a két testvér miért született két különböző helyen, amely helyek ugyanakkor egyik esetben sem voltak a szülők állandó lakóhelyei. Vagyis, miért született Sándor Petrovics Borbála házában, István pedig Hrúz Annánál?
Ennek sok oka lehetett, de egy okra is lehet szűkíteni, egy nagyon is emberire, mindennapira. Valószínűleg csak a történt időben volt hely és alkalom mindkettejük házánál ilyesmire. Ma is gondot okoz bárki házánál, hogy fekvő beteget napokon vagy heteken át vendégül lásson. A kétféle születéshelynek még oka lehetett talán egy kedves versengés is a férj rokona és a feleség testvére között, hogy Mária melyiküknél feküdje gyermekágyát, hiszen fájdalmát kellett feledtetniök, neki nem volt anyja, mint más szülőknek, akik boldogan siethettek anyjuk kebelére. Biztos vagyok abban, hogy hozzászólásomra a levelek százai fognak érkezni, esetek tömkelegét említve, amikor a szülőasszony lakóhelyétől távol lakó anyjához ment gyermekét megszülni. Ezek részint saját családjukból fogják venni a példát, de sok esetben ismert személyek, nagy emberek életéből. A sérülésszokásnak ezt a rendjét kutatásaim során több esetben igazolva láttam. Arról győződtem meg, hogy ha az életrajzi adatokban eltérés van a születéshely kérdésben, akkor ez a magyarázat a törvényszerű. Így például vitézvári báró Simonyi József tábornok (Simonyi óbester) életrajzi adataiban hol Nagykállót, hol Pócspetrit említik születése helyéül. Szülőháza, megjelölve, valóban Nagykállóban áll, de a születési bejegyzés a kállai anyakönyvekben fel nem lelhető. Természetesen, mivel anyja őt is hazavitte a gyermekágy után Petribe, ahol azután a pócsi atyák templomában megkeresztelték és nevét a mátrikulába bejegyezték.
Hét év múlva, 1973-ban ünnepeljük a költő születésének 150 éves fordulóját. Méltóbban aligha emlékezhetnénk rá, mint ha felkutatjuk születésének helyét, Petrovics Borbála egykori kiskunfélegyházi hajlékát. A kiskőrösi lakóház azért továbbra is kegyelettel kezelt hajlék maradhat, de mindenképpen emléket kell állítani Félegyházán mindeddig ismeretlen szülőházában neki és mind azoknak, akik közöny, meg nem értés, sőt gúny és gáncs ellenére védték Félegyháza igazát, és már nem érhették meg, hogy a pör végérvényesen lezáruljon.
Dienes István
tanár, Nyíregyháza
Vezető fotó: Petőfi lakóháza - Vasárnapi Újság rajz – 1867
