Színésznőből edző: Fliszár Dóra
Pályája nem volt mindig ennyire egyértelmű. Mielőtt Kiskunfélegyházára költözött, több éven át teljesen más hivatásban lelte örömét. Színésznő volt. Aztán váltott. Nagyot. A miértekről beszélgettünk vele.
– Mesélj, kérlek a Félegyháza előtti éveidről. Hogyan lettél színésznő? Mikor határoztad el?
– Csongrád megyében, Nagymágocson nőttem fel. Már az általános iskolában kiderült, hogy elég jó vagyok matematikából. Hatodikos voltam, amikor szembejött egy lehetőség, a Szegedi Radnóti Miklós Gimnázium hatosztályos speciális matematika osztályának felvételi felhívása. Megpróbáltam, felvettek, talán ötödik legjobbként. A szüleim a fejüket fogták, de végül elengedtek 12 évesen kollégiumba, a kilencvenes években nem túl jó hírű Szegedre. A suli mellett táncoltam, olykor énekkarban énekeltem, verset mondtam, de akkor még nagyon úgy tűnt, hogy a reál irány lesz az én utam. Aztán 1997-ben láttam egy Csehov előadást, ami teljesen magával ragadott, majd 1998-ban a Szegedi Kortárs Balett egyik előadását, a Trallalát (ezt kb. húsz alkalommal láttam). Azt hiszem akkor fertőződtem meg teljesen a színház világával. Ha volt egy kis szabadidőm, rohantam előadásra, később sikerült bekerülnünk a színfalak mögé is, így betekinthettünk a próbafolyamatokba, megismerkedtünk színészekkel, rendezőkkel, egy-egy előadás teljes hátterével. A gimi utolsó évében már biztos voltam benne, hogy ebben az irányban szeretnék továbbtanulni. Tudatosan készültem a Színművészeti (akkor még) Főiskolára, ahová nem sikerült a felvételim. A következő évben – barátaimat követve – Békéscsabára felvételiztem, a Jókai Színház stúdiójába, ahová egyből felvettek, így a következő 4 évet ott töltöttem, két csodálatos mester, Kovács Edit és Jancsik Ferenc színművészek szárnyai alatt.
– Hány évet töltöttél el színpadon?
– Az iskolás évek alatt is folyamatosan játszottunk a Jókai Színház produkcióiban, így összesen 8 évadot töltöttem színházban.
– Voltak szerepálmaid? Megvalósítottad őket?
– Szerintem mindenkinek vannak ilyen-olyan szerepálmai, így nekem is voltak, de én mindig is inkább arra vágytam, hogy minél több stílusban kipróbálhassam magam, minél változatosabb feladatok találjanak meg. Játszottam zenés darabban, drámában, vers- és táncszínházi produkcióban, operettben, musicalben, picit belekóstolhattam a filmezésbe, forgattam reklámfilmet és videoklipet is, szóval nem panaszkodom.
– Úgy érzed minden mélységét és magasságát megtapasztaltad a színészetnek, mielőtt elhagytad a pályát? Miért hagytad abba?
– Ez a 8 év arra mindenképpen kevés volt, hogy teljes mélységében/magasságában megtapasztalhassam ezt a gyönyörű pályát. Az elsődleges oka a pályamódosításomnak a gyermekvállalás volt. Úgy éreztem, hogy az első néhány évben elsősorban a gyermekeimre szeretnék koncentrálni, ennyi kihagyás viszont nem biztos, hogy belefért volna a színházi pályámba. Ezt nem nagyon lehet félállásban csinálni.
– Nem hiányzik? Nem bántad meg?
– Nem mondom, hogy nem hiányzik, hogy megbántam-e, az pedig egy nehéz kérdés. Úgy érzem most teljes az életem, de épp a napokban beszélgettünk arról, hogy egyszer majd szívesen visszacsöppennék valamilyen formában a színházi világba. És itt nem nagy szerepekre gondolok, hanem most például olvastam, hogy énekkari művészeket keresnek Kecskemétre, vagy mondjuk statisztának a Szegedi Szabadtérire. Valami ilyesmit szívesen csinálnék majd később, ha szükség lesz rám és megfelelek az elvárásoknak, csak az íze kedvéért. Nagyon hálás vagyok, hogy több alkalommal részt vehettem a Móra Ferenc Művelődési Központ zenés műsoraiban, nagyon jól esett, hogy gondoltak rám és nosztalgiázhattam kicsit. Remélem ennek is lesz még folytatása.
– Mit kaptál a színészettől?
– Rengeteget adott, talán a legfontosabb, amit még Békéscsabán neveltek belénk, az a magabiztosság és gondolkodásmód, amivel az élet számos más területén megállhatjuk a helyünket. És persze rengeteg barátot, ismeretséget, élményt, emléket szereztem. Tudást, műveltséget, egyfajta kritikus szemléletmódot, önuralmat, kitartást, érzékenységet. Órákig tudnám sorolni.
– Miért lettél edző?
– Az edzői pályafutásom kezdete már-már szokványosnak mondható. Szülés után (igen, én nem a váradósság alatt kapkodtam magamra a kilókat) meghíztam, le akartam fogyni, ezért elkezdtem aerobikozni. Gyorsan szerelem lett belőle, aztán egyszer csak arra gondoltam, hogy talán nem is lenne olyan elvetemült ötlet ezzel foglalkozni. Végülis valahol ez is egyfajta színház. Estéről-estére egy-egy „produkciót” adok elő a vendégeimnek. Ezen kívül pedig példát mutatok a gyerekeimnek, rengeteget tanulok az emberi testről, segítek másoknak, hogy egészségesebb, tudatosabb, fájdalom mentesebb életet élhessenek, és ez egy olyan „munka”, ami könnyen beilleszthetőnek tűnt az életritmusunkba. Azt éreztem, hogy semmit sem veszíthetek, ha elvégzem a képzést. És így is lett.
Ismerősi ajánlásra beiratkoztam a Fitness Company aerobik sportedző képzésére. Már az első oktatási napon tudtam, hogy megtaláltam a helyem. Az alapképzést számos továbbképzés követte és követi is még a továbbiakban. Nincs megállás, folyamatosan képezni kell magunkat, mindig van valami újdonság, mindig lehet és kell is mélyíteni a tudásunkat, ha lépést akarunk tartani. Elképesztően dinamikusan fejlődő tudományágról van szó. És ez sokkal több, mint egy egyszerű „munka”, igazi nagybetűs hivatás. Hogy kiteljesít-e? Úgy érzem, igen. Tele van kihívással, minden ember, minden probléma más és más, nekem kell megtalálnom a kulcsot. Ez sokszor nem könnyű, de igyekszem mindig legjobb tudásom szerint megugrani a lécet. Érdekes egyébként, mert az emberek csak annyit látnak, hogy kimegyek és jókedvűen „ugri-bugrizom” 1-2 órát, és azt gondolják, ez milyen könnyű. Közben meg elképesztő mennyiségű munka van egy-egy óra mögött, akár a fizikai, akár a szakmai részét nézzük, hiszen egy edzést meg kell tervezni, fel kell építeni, esetenként menet közben improvizálva változtatni kell rajta, le kell vezényelni mosolyogva, motiválni kell, és ezt mindig az épp aktuális résztvevők igényeihez igazítva. A jókedvű „ugri-bugri” csak a show része.
– Mik a terveid?
– Terv az mindig rengeteg van, majd meglátjuk, mi valósul meg belőle. Az biztos, hogy szeptembertől a kislányom ovis lesz, így újra kicsivel több időm lesz szervezkedni. Bízom benne, hogy ott tudjuk folytatni az együttműködést a várossal és a művelődési központtal, ahol 2,5 éve abbahagytuk.
– Hogyan hatott rád a vírushelyzet? Kihívás volt vagy nehézség?
– Március 13-án, amikor bejelentették az iskolák bezárását és láttuk, hogy kezd komolyra fordulni a helyzet, azonnal leálltam, mert úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen felelős döntés. Aztán úgy döntöttem, hogy valamilyen formában szeretnék segíteni a kis csapatomnak, így heti 3 alkalommal tartottam ingyenes átmozgató edzéseket 30 percben. Igyekszem mindig mindenben a kihívást látni a nehézség helyett, mindig keresem a megoldásokat, ez most sem volt másként. Elsajátítottam egy csomó új képességet, videókat készítek, vágok, tömörítek, feltöltök, hírlevelet szerkesztek. Ezeket eddig is szerettem volna megtanulni, de nem voltam rákényszerítve, így eddig elmaradt. Most egyszerűen nem volt más választásom. Új távlatokat nyitott ez az egész. Elindult egy nagyon jónak ígérkező munkakapcsolat az egyik csepeli Gymstick edző kollégámmal, Tarnay Zsuzsival. Most éppen egy 30 napos online Gymstick kihívást csinálunk, de rengeteg közös ötletünk van. Megtaláltak régi vendégeim, akik időközben elköltöztek Félegyházáról, de most mindannyiunk örömére újra tudunk online együtt dolgozni. Ez a helyzet szakmai oldala, az anyaság oldala az már keményebb dió. Szerintem mindenki tudja, aki kisiskolást próbál otthon tanítani, hogy miről beszélek. Néha bele-beletörik a bicskánk, de igyekszünk ezen a téren is helytállni.
– Mit jelent neked Kiskunfélegyháza?
– 13 éve, amikor ideköltöztem, még nem igazán láttam a város igazi arcát. A budapesti nyüzsgő élet után úgy gondoltam, hogy majd aludni idejárunk, mert mást itt úgysem nagyon lehet csinálni. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy egy csodás kis ékszerdoboz ez a város. Nagyon szeretem az emberi léptékét, azt, hogy bármerre járok, mindig összefutok egy-két ismerőssel. Szeretem, hogy van egy remek művelődési központunk, az országos hírű Rocktár, gyönyörűek a megújult terek, bár a platánsortól eddig is mindenki el volt ájulva, aki nálunk járt. Számos dolgot tudnék még felsorolni, de a legfontosabb, hogy nagyon élhető város egy kisgyermekes családnak és nekünk most ez a legfontosabb.
