Kövér Tisza
Ott fogtok elpusztulni, légy eszednél, nálunk biztonságban lehetnétek – csordult ki a hang anyám füléhez szorított telefonjából. Én meg csak néztem, hogyan vörösödik anyám arca, hogyan tódul minden düh a fejébe. És hallgattam haragos válaszát, márpedig mi innen nem megyünk sehova, mert ez a mi városunk, oszt akkor is megvédjük, ha a fene fenét is eszik. Szépen is nézne ki, ha éppen akkor menekülnénk, mint a patkányok, amikor baj van, bezzeg akkor meg ünneplőben feszelgünk a Kárász utcán, amikor vidám a nyár. Meg egyébként is, szezon van, ránk ég a munka, nem érek én rá veled marhaságokról beszélni – mondta, mit mondta, kiabálta, harsogta anyám abba a telefonba a szegedi konzervgyár mázsaházában.
A gyárban, ahol kora tavasztól késő őszig mindig szezon volt, hol paradicsommal, hol zöldborsóval, hol őszibarackkal megrakott teherautók, traktorral vontatott utánfutók töltötték meg a gyár hátsó bejárati kapujánál a Vásárhelyi Pál utcát. És ahol akkor komor parasztemberek dugták be fejüket az ajtón, mi lösz mán Ilonka, hát mikó kerülünk mán mink is sorra? – morogtak. Anyám meg lecsapta a telefont, mit sem törődve azzal, mennyire sérti meg Kiskunfélegyházán értünk aggódó nővérét, és intett, jöjjön akkor, Lajos bátyám, már nézem is, milyen friss termést hozott nekünk. És rohant ki az ajtón, gyújtott rá a cigarettára, ezt talán csak elszívhatom, ugye, bármennyire is menekülne már haza a falujába, merthogy nagyon duzzad a Tisza.
Én meg csak intettem, szia, és pattantam a biciklimre, hogy körberohanjak a hírrel: nincs itt olyan nagy baj, anyám se fél, a gyár is dolgozik, hiába támad a víz. A gátakat megvédik – mondtam a Pék Lacinak, aki az osztályunk legkövérebb gyereke volt, és éppen zsíros kenyeret majszolt a rókusi iskola előtti kerítésen ülve. Így aztán nem is válaszolt, csak bólogatott, de volt a körénk sereglő bandánkban olyan is, a Tölgyesi Nándi, aki azt mondta, no, azért nem olyan egyszerű ám a helyzet, mert fennforgás van. Már március óta csak emelkedik a víz, mindig csak emelkedik, és az ő nagybátyját is kirendelték teherautóval homokot szállítani.
– Mert akkora lesz itt a víz, mint még soha nem volt, és ha nem látnád – mutatott az iskola felé –, ide is katonák jönnek, mert itt lesz a beszállásolás, vagy mi a franc. Mint ahogy lassan teli lesz a város katonákkal, meg homokzsákokkal, mert már a Maros árhulláma is elérte a Tiszát, ami akkorára hízott, hogy…, hogy…
Ekkor a Pék Lacira nézett – Szóval, hogy még a Pék Lacinál is kövérebb… –, vigyorgott, és ekkor már csattant is a pofon, mert Pék Lacit nem lehetett ám csak úgy lekövérezni, akármekkorára is hízott a Tisza.
– Meg egyébként is, honnan tudod te olyan jól, mi az a flancos árhullám? – morogta Pék Laci a pofon kimérése után. És már rohantunk is végig a sugárúton, egészen a Széchenyi-térig, de még annál is tovább, amikor a színház oldalánál katonák léptek elénk, vagy rendőrök, nem is tudom már. És kiabáltak, arcuk úgy vörösödött, mint anyámé pár órája a gyári telefont szorongatva. Arcukban kiabálásra nyílt a száj, hova, hova rossz kölkök?, itt vészhelyzet van, a rakpartot lezártuk, nem pancsolásra, de még csak nem is nézelődésre való most a víz. Húzzatok innen a fenébe, tanuljatok inkább – löktek vissza Rókus felé.
Nagy taszításuktól meg sem álltunk a Mari boltjáig, ahol egy forint volt a sportszelet, és annyiért akár kámforos bocskorszíjat is vehettünk, de a híreket teljesen ingyen hallgathattuk a kis termet megtöltő nagy zsibongásban. Méghozzá okos emberek híreit. A világ minden fontos dolgáról beszélt ott lapáttenyerű rakodó, közeli albérletből beszédült, másnapos egyetemista, de még középiskolás tanárnő is. Nem is szólva Vendelről, aki boncmesterként leginkább halottak mellett hallgatott, de Mari boltjában azon a napon, ott, a Tavasz utca sarkán bezzeg megeredt a nyelve. És nyálát szórva harsogta, hogy a professzoros orvosok is azt mondják, nagy itt a baj, ilyen szörnyű májusa még nem volt ennek a városnak. A Tisza csak hízik, egyre hízik, na, mán ez is ezzel jön, morogta Gém Laci, és nincs az a gát – törölte le szájáról a féldecis üvegből ott ragadt pálinkacsöppet Vendel, ami ezt megállítaná.
– Egyszer csak gyün a víz, oszt akkor nekünk harangoznak – csordult a könny Vendel szeméből. Meg sem hallotta, hogy a Mari boltos gyáva embernek nevezte, és azt is mondta, ebből a boltból takarodjon ki az, aki csak marhaságokat tud terjeszteni. Mert igenis megvédik a gátakat az emberek, mert már ott dolgozik minden épkézláb férfi, csak a selejtje issza itt a pálinkát.
– Uram, ne nyávogjon, mint a macska, akinek a farkára léptek. Egyébként pedig csöppet sem kell félni – szólt közbe egy asszony, akit korábban még soha nem láttunk a mi Rókusunkon. – Ugyanis Kádár, szóval Kádár elvtárs titokban megegyezett a Titóval. Ha végleg nem bírja a partfal, de igazán csak nagyon végleges esetben, Szeged alatt felrobbantják a gátat, és ráeresztetik a vizet Jugoszláviára. Mert ott csak tanyák, meg kisebb falvak vannak, de nálunk itt az olajmező, és azt mégsem hagyhatjuk pusztulni. Hiszen az a mi jövőnk, abból leszünk gazdagok, gazdagabbak tán még az araboknál is – mondta az ismeretlen asszony. Mi meg a szánkhoz kaptunk nagy döbbenetünkben.
Még hogy rárobbantjuk a Tiszát a jugókra? Na, ne mán! Ezt azért nem mondhatja komolyan, rándult görcsbe a gyomrom, hiszen én már tudtam, mi az a Jugó. Ott ittam életem első Coca Coláját, ami anyám szerint köptető fagifor szirup ízű volt, de az én torkomnak mámoros fürdő, és ott kaptam az első fehér nejloningemet, és jugóktól reméltük a Marx-téri piacon a talán nem is hamis farmernadrágot.
Már éppen elért a szégyen, hogy farmerra, nejloningre, plusz még Jugóból hozott rágógumira is gondolok, amikor végveszélyben a város, amikor Szilvási tanár néni az idegen asszony felé legyintett.
– Butaság, asszonyom, ilyen egyezmény márpedig nincs. Majd, ránk, maszatos kölkökre kacsintott és mosolyogva nyugtatott, bízzunk mi csak a saját erőnkben, az emberek munkájában, meg a sok-sok ezer homokzsákban, amivel megerősítették a gátakat végig a Tisza mentén, a Maros gátjain. Mert jobban szereti az Isten Szegedet annál, hogy majd’ száz évvel a nagy árvíz után másodszorra is elárassza a haragos Tiszával – mondta a tanár néni, és kisuhant az ajtón.
Nem is láttuk már, csak két héttel később. Egy teherautó száguldott végig a sugárutunkon, és a platójáról három ember is beleüvöltötte a világba – Hé, emberek, tetőzött a Tisza. Halljátok, szegediek, nem hízik tovább! Már apad, már apad… – repült a hangjuk. De nem úgy ám, mint egy szürke kis veréb, hanem ahogy egy sas szárnyalna, ha egyszer eltévedve a mi Rókusunk, Szeged rongyos külvárosa fölött körözne. Mi meg rohantunk a teherautó után, és kiabáltunk: tetőn már a Tisza, tetőn már a Tisza! És futottunk a Lenin körútra, aminek a rakpartba kapaszkodó végénél hegyekben állt a homok, és ahol, reméltük, nem lökdösnek vissza morcos rendőrök meg katonák.
De nem lökdösődött ott akkor már senki. Csak álltak az izmos, napbarnított munkásemberek koszos atlétatrikókban, nézték a Tiszát, bűvölték a vizet. Vagy éppen homokzsákra roskadtak, remegő tenyerükbe temették az arcukat, és amikor megláttak, sóhajtva jött ki szájukon a szó: na, kölkök, megmenekült a városotok.
– Mondjátok el otthon, Szegednél a Tisza 1970. június 2-án 961 centiméteres magasságnál tetőzött, és már három napja apad – karolta át engem, meg a kövér Pék Lacit egy férfi. Nem csak a tenyere, de egész teste remegett, térde is megroggyant, mikor azt hadarta, hogy Szabolcsból rendelték ide, hatvan napja küzd már ezzel a rohadt árral. És ha még egyszer az életben neki azt mondja valaki, hogy homok, vagy azt, hogy zsák, hát abba belevágja a nagykést, azt mán biztos – folyt a könnye. De a sírása, már ha sírás volt egyáltalán, hirtelen átcsapott nevetésbe. És a parthoz közel, talán tízméternyire a Tiszától egyszer csak mindenki elkezdett nevetni, még egymás hátát is csapkodták. Azt hittem, mindjárt táncra is perdülnek. Abból azért nem lett semmi, mert azokban az emberekben akkora volt a fáradtság, hogy alig fért el a testükben. De annyi erejük azért csak maradt, hogy megfeszítsék a hátukat, kiegyenesítsék a sok görnyedéstől meghajlott gerincüket és belebámuljanak a Napba, ami olyan forrósággal perzselte a várost, mintha ki akarná szárítani az apadó, végre apadó Tiszát.
Bátyi Zoltán
Fotók: ATIVIZIG – Emlékkötet az 1970. évi Maros és Alsó-Tisza vidéki árvízről
