Akiért a harang szól…
Kiskunfélegyházán született 1931. november 18-án, egy sokgyermekes család 11. gyermekeként. Édesapja városi kézbesítő, édesanyja háztartásbeli volt, egyszerű, dolgos, vallásos emberek. Az otthoni nevelés határozta meg egyéniségét, gondolkodásmódját, világnézeti felfogását.
Az elemi iskola ötödik osztálya után a nyolc osztályos gimnáziumban tanulhatott tovább, de az alsó négy osztály elvégzése után átiratkozott az Állami Tanítóképző Intézetbe. Ennek két oka volt, szülei szerény anyagi helyzete és a zene iránti fokozott érdeklődése. Szívesen emlékezett korábbi iskoláira, de a tanítóképzőben a hasonló családi körülmények között nevelkedett tanulótársai jelentették számára az igazi barátokat. A magas képzettségű tanárok nemcsak tanítottak, de neveltek is, igazi magyar tanítókká képezték diákjaikat.
A képzőben még az 1947-48-as tanévben kántorképzés is volt. A leendő kántortanítók az orgonával is megismerkedhettek, ami élete meghatározó hangszere lett. Az iskolák államosítása során a kántorképzés megszűnt, ilyen jellegű tanulmányait csak a tanítói oklevél 1951-ben történő megszerzése után, egyházi keretek között tudta folytatni. A képesítővizsga után az 1952-53-as tanévre, Ágasegyházára került. Itt a felső tagozaton éneket, testnevelést és a 8. osztályban matematikát tanított. Egyúttal a 8. osztálynak lett az osztályfőnöke. Az igazgató kérésére sikeresen megrendezte az első tornaünnepélyt zenés gyakorlatok betanításával és atlétikai számokkal. 1953 novemberében katonai szolgálatra hívták be, Budapesten a főírnoki irodába kapott beosztást.
Leszerelése után 1955-ben Gátérra került, ahol 3 éven keresztül tanított. Az 1958-59-es tanévre Fülöpjakab területén egy tanyai iskolába helyezték. Innen az 1960-61-es tanévben Kiskunmajsa Leányiskolájába került, elsősorban, mint énektanító. A kántori hivatásról nem mondott le, az erre vonatkozó oklevelet az egyház által beindított kántorképzőben szerezte meg Budapesten 1959-ben.
Az ötvenes, hatvanas években a „kettős foglalkozást”, mármint a tanítást és kántorizálást együtt végezni a kor szelleme miatt nem lehetett. Bár tanítani nagyon szeretett, a kántori pályát választotta, ahol szabadon orgonálhatott. Ez nem jelentette azt, hogy kapcsolatai megszakadtak volna más ideológiai nézetet valló ismerőseivel, barátaival. Egész életében azt kereste, ami összeköt és nem azt, ami szétválaszt.
Bense Sándor 1958-ban megnősült, és egészen 2014. június 30-áig boldog házasságban élt Marianna feleségével, annak hirtelen jött haláláig. Házasságukból 4 gyermekük született, majd 9 unoka és 3 dédunoka látta meg a napvilágot.
A kiskunfélegyházi Szent István Templomban 1961 Szilveszterén iktatták be, és lett az egyházközség főkántora. Fiatal kántorként fellendítve az egyház zenei életét, énekkart alapított és vezetett abban az időben, amikor a fiatalságot minden eszközt felhasználva próbálták a vallásos élettől elfordítani.
30 év kántori szolgálat után ment nyugdíjba 1991. november 1-jén. Vasárnaponként még éveken keresztül Petőfiszállás-Pálosszentkúton kántorizált.
Már nyugdíjasként, az ő csodálatos hangján hangzott fel a Himnusz a Szent István-szobor szentelése alkalmával 2005. augusztus 20-án.
Bense Sándor ny. főkántor búcsúztatása gyászmise keretében május 28-án, csütörtökön 10 órakor lesz a kiskunfélegyházi Szent István Templomban a római katolikus szertartás szerint.
Temetése május 28-án 11 órakor a Felsőtemetőben, a családi sírnál.
