Kedvenc virágaim

A kedvenc virágaim címet adtam ennek a rövid írásnak, de rögtön rájöttem, hogy ez helytelen, mert úgy kellett volna fogalmaznom, hogy kedvenceim a virágok. Igen! Mert megnyugtatnak, szeretem őket a szobámban, az erkélyemen, csodálom őket a szabadban. Ennek oka egyszerű. Gyönyörűek, és mintha ők is szólni akarnának hozzám.

Képzeljék el, amikor kedves szomszédom megajándékoz bennünket egy bozontos, kékes-lilás, gömbfejű virággal, amit odahelyezek legkedvesebb képzőművész barátom, az erdélyi Kádár Péter szobrász idős házaspárt ábrázoló szobra elé, akik egymást segítve, támogatva, csodálattal tekintenek fölfelé. Lehet ennél szebb? Látványával nem lehet betelni. Szomorúvá válok mindig, amikor elhervadnak.

Nem is beszélve az erkélyünkön növekvő virágainkról. Az egynyárinak nevezettek sokszor, még az enyhe teleken is virágoznak, és tavasszal újra pompázni kezdenek, mielőtt végleg lehajtanák fejüket, szirmaikat. A muskátlik sem tudják beérni egy-két virággal. Folyton hozzák az újabbnál újabb hajtásokat, bimbókat. Nincs olyan nap, hogy ugyanazt látnám. Zöldülnek, fejlődnek, növekednek. Bimbójuk ma még zöld, holnap már sejteti piros, vagy rózsaszín színét, egy nap múlva pedig már teljes pompájában hencegnek és kiáltják: én vagyok a legszebb!

Lehet, hogy így van. De én mégis úgy gondolom, hogy az erdők-mezők virágai a legcsodálatosabbak. Különösen tavasz végén, nyár elején, amikor különösen vágyunk a természet megújulására. Örömmel járom ekkor a határt, és nem szégyellem azt sem, hogy bizony-bizony leszakítok egy-egy szálat ezekből a gyönyörűségekből. Lehet, hogy ezt ők is megbocsátják nekem, hiszen naponta beszélünk hozzájuk, friss vizet kapnak vázájukba, amiért cserébe hosszú ideig virágoznak, szobánkba hozva a természet üde illatát.

s. r.

Kövessen minket a Facebookon is!