Karanténban
Az első napokban talán még élveztem is. Lehet egy kicsit henyélni. De a harmadik reggelen már viszkettem, kaparództam, hová is kellene menni, de kiderült, kellene, de nem szabad. No, rögtön megfogalmazódott bennem, hogy „börtönbe” kerültem.
A következő időszak szinte elviselhetetlen volt. Végeztem ugyan a munkámat, érdeklődtem cégektől, magánemberektől, hogy miként viselik ezt a helyzetet gazdaságilag és személyesen is, tapasztalataimat közzé is tettem. De mindezt csak telefon segítségével. Nos, nekem ez a beszélgetési forma fontos ügyekben nagyon idegen. Nem látom a beszélgetőtársam szemét, arcát, mozdulatait, amik sokszor többet mondanak el, mint a kimondott szó. De, hát így jártunk.
Aztán lassan kezdtem éledezni. Kitanultam a telefonos interjúzás fortélyait (megszeretni sosem fogom), partnereim segítettek fotókkal is (amiért nagyon hálás vagyok). Szóval az együttérzés, az együttműködés, a segítőkészség abszolút működött, ami mindig örömmel töltött el. De mit ér az öröm, ha ezt nem oszthatom meg szemtől szembe bárkivel?
Majd felfedeztem az okostelefont, amin hívni lehet családtagjaimat, barátaimat, bárkit. Sőt még arcukat is láthatom beszélgetés közben. Ezt ugyan tudtam eddig is, csak nem gyakoroltam ilyen rendszerességgel. Most aztán fontossá vált. Nap mint nap megcsengettem gyermekeimet, barátaimat, munkatársaimat és csevegtünk. Sokkal többet, mint a korábbi hétköznapokon. És milyen jó volt! Nyilván megfogadtam, hogy ezt a gyakorlatot folytatom is (remélem az újraéledő „káoszban” be is fogom tartani).
Még egy tanulsága volt számomra a vírushelyzetnek. Előtte robogtak a percek. Észre sem vettem, pörgött az idő, nem jutott minden teendőre, még fel sem kelt a nap, már esteledett. Most, vánszorogni kezdett az óra, olybá tűnt, hogy sokkal több órából áll egy nap, mint korábban. Végiggondolva ezt, el kellett gondolkodnom azon, hogy jól osztottam-e be eddig az időmet. Szomorúan kell mondanom, hogy biztos, hogy nem.
Miként ezután? Nem tudom. De biztos, hogy másként. Aligha akadt ember, aki nem gondolta végig (ráértében) az életét, tetteit, mindennapjait, kapcsolatait és sok minden múltbéli dolgot. Alighanem a változtatás gondolatai is megfogalmazódtak mindenkiben. Nos, eljött az idő (vagy remélhetőleg rövid időn belül eljön). A hét végét már együtt töltöttük a feleségemmel, gyermekeimmel és unokáimmal a Parkerdőben. Bízzunk benne, hogy ez innentől bármikor ismétlődhet, és tegyük még szebbé életünket és környezetünkét.
Hájas Sándor
Fotó: illusztráció – traumakozpont.hu
