TRIANON 100 – A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye kettészakítása (1920) és annak következményei
1. „Kalocsa Trianonja” a számok tükrében
A Trianoni békeszerződés (1920. június 4.) – vagy inkább békediktátum – az országhatárokkal együtt az egyházmegyék határait is jelentősen átrajzolta. A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye elveszítette papjainak mintegy 50, egyházszervezetének 60, híveinek 70%-át. 150 plébániájából és önálló lelkészségéből mindössze 60 maradt az anyaországban, 90 került a határon túlra – írta cikkében a Magyar Kurír.
Az 1923-as, vagyis az I. világháborút követő időszakban született utolsó teljes kalocsa-bácsi sematizmus adatai szerint a főegyházmegye területén (0,1 százalékra kerekítve) a lakosság:
69%-a (674.607 fő) római katolikus,
1,3%-a (12.889 fő) görögkatolikus,
16%-a (156.665 fő) ortodox,
6,5%-a (63.927 fő) evangélikus,
4,8%-a (46.601 fő) református,
1,9%-a (18.635 fő) izraelita hívő volt;
0,4%-a (3.797 fő) egyéb.
Ez összesen 977.121 lakost jelentett. A terület mintegy egymilliós népességének tehát több, mint kétharmada volt római katolikus, közülük kb. 204.000 fő maradt Magyarországon, 470.000 fő került a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba (1929-től Jugoszlávia). A főegyházmegye legnagyobb települése, Szabadka szabad királyi város és több jelentős helység is a határon túlra került. A XI. század óta a főegyházmegye részét képező Bács vármegye déli, nagyobbik része (Szabadka, Újvidék, Zenta, Zombor és környéke) az I. világháború után megalakult új délszláv állam része lett, a békekötés utáni Magyarországon az egykori Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye legdélnyugatibb része (Kalocsa és környéke) és Bács vármegye északi, kisebbik része (Baja és környéke) maradt.
Kalocsa-Bács hagyományosan többnemzetiségű volt, legjelentősebb katolikus nemzetiségei a magyar, a német és a délszláv (illyrica) népcsoportok voltak.
1923-ban, a Bácsi Apostoli Kormányzóság megalapításakor
a magyar nyelvű plébániák aránya 40%,
a német nyelvűeké 14%,
a délszláv nyelvűeké 1–2%,
a kétnyelvűeké 29%,
a háromnyelvűeké 16% volt.
A terület nemzetiségi sokszínűsége a szétszakítás után is megmaradt a határ mindkét oldalán, még akkor is, ha a magyarok aránya a határ magyar oldalán jóval nagyobb lett, mint a délszláv oldalon.
A főegyházmegyének ekkor 287 papja, 36 kispapja és 35 kisszeminaristája volt, valamint a területen 8 szerzetesrend működött 49 házban. A területiség elve alapján választódott ketté a – jobbára ekkor még Kalocsán szentelődött – papság. Az, hogy a klérus nagyjából fele a határ magyarországi oldalán maradt, elsősorban annak köszönhető, hogy a központi intézmények legnagyobb része az ott szolgáló papokkal együtt Kalocsán volt.
A magyar katolikus hierarchiában második helyet elfoglaló kalocsa(-bács)i érsek főegyházmegyéje az ország legkisebb egyházmegyéje lett, amelyben az ország katolikus lakosságának alig több, mint 3%-a élt.
A kalocsa-bácsi érsek joghatósága alá tartozó érseki tartomány még látványosabban kisebbedett. A középkortól kezdve a történelmi Magyarország területének nyugati és északi fele az esztergomi, míg a keleti és déli fele a kalocsai metropolita alá tartozott. 1804-ben Eger érseki rangot kapott, de ez a döntés Esztergom területét érintette. Amikor azonban 1853-ban a zágrábi püspökség is érseki rangra emelkedett, az új Zágrábi Érseki Tartomány létrehozásával leválasztották Kalocsáról Zágráb mellett Zengg-Modrus és Bosznia-Szerém egyházmegyéket is. Erdély és Nagyvárad Trianon következtében kényszerült elhagyni a kalocsai érsek joghatóságát. 1993-ig csupán a Csanádi Egyházmegye Magyarországon maradt része (ehhez csatolták a korábban a váradi püspök alá tartozó itthoni részeket is, például Szarvast vagy Debrecent) tartozott a Kalocsai Érseki Tartományba. Az 1993. május 31-i dátummal bekövetkező határrendezés során jött létre nem csupán a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye, hanem ekkor csatolták a kalocsai metropolita tartományához Pécset, amely korábban mindig az esztergomi érsektől függött.
2. Kísérletek az egység megőrzésére és a Bácsi Apostoli Kormányzóság létrehozása
Számos Kalocsán őrzött dokumentum bizonyítja, hogy Várady Lipót Árpád érsek (1914–1923) igyekezett a határ másik oldalán lévő papjai és hívei segítségére lenni. Hamarosan azonban a határ két oldala között egyre inkább ellehetetlenülő kommunikáció, a lelkipásztori ellátás gördülékenysége és az ügyek intézése miatt szükségessé vált a terület legalább részleges autonómmá válása, még akkor is, ha sokan reménykedtek abban, hogy ideiglenes állapotról van csak szó. Egy ránk maradt dokumentum szerint 1921-ben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium azt a tájékoztatást kapta, hogy a határ túloldalára szakadt plébániák az ekkor már diszmembrált Felvidék mintájára el akarnak szakadni. Az érseki aula információi szerint azonban „a kalocsai érseki egyházmegye bácskai részének papsága egy-két pap kivételével mind az elszakadás ellen van s mindent elkövet, hogy az be ne következzék”.
Az elszakadás a szerb kormány érdeke volt, valamint a feljegyzés szerint néhány pap táplált ez irányú reményeket (az írás szám szerint ötöt sorol fel, ami nagyságrendileg még akkor is nagyon alacsony, ha szépített érték lenne). A dokumentum első helyen Budanovich Lajost említette.
1923-ban, a politikai instabilitás miatti néhány év kivárást követően a Szentszék valamiképpen rendezni akarta az egyházjogi viszonyokat. Ekkor, 1923. február 15-én felállította a Bács(ka)i Apostoli Kormányzóságot (Adminisztratúrát) és mind a kalocsai, mind a bácsi részre egyelőre apostoli kormányzókat (adminisztrátorokat) nevezett ki. A Szentszék olyan esetekben folyamodik ehhez az eljáráshoz, amikor a politikai helyzet bizonytalansága miatt még nem tekintheti véglegesnek a kialakult helyzetet. (Így történt ez a többi, a határ által elválasztott egyházmegyei részek esetében is.) Így lett a bácskai részek „ad nutum Sanctae Sedis”, azaz „a Szentszék rendelkezésére álló”, de püspöki kinevezés nélküli kormányzója Budanovich Lajos és így került Várady Lipót Árpád kalocsa-bácsi érsek halálát követően (pár nappal a Bácsi Apostoli Kormányzóság felállítását követően, 1923. február 18-án halt meg) Dr. Zichy Gyula gróf adminisztrátorként a kalocsai érsekség élére még ugyanabban az évben. Zichy Gyula, mivel a kalocsai részek egyházjogi helyzete sokkal világosabb volt, 1925-ben érseki kinevezést kapott (kormányzó: 1923–1925; érsek: 1925–1942).
Nem kis riadalmat keltett, amikor a kinevező bullából a „kalocsai” mellől elmaradt a „bácsi” jelző (hiszen magyar oldalon a kettészakadást következetesen ideiglenesnek tekintették).
A hiányzó jelzőt a bulla ünnepélyes felolvasásakor szúrták be. A Nunciatúra levélben nyugtatta meg a kalocsaiakat: biztosították a főpásztort, hogy a beszúrás helyes volt, és „a kalocsai és bácsi érsek ur kinevezés Bullájában a bacsiensis szó kihagyása lapsus calami [elírás] folytán történt […] semmi esetre nem lehet szó az egyházmegyének ketté választásáról szóló intézkedésről”.
Zichy a jugoszláv oldalra került javainak ügyében jogi úton is igyekezett érvényt szerezni igazának, a Hágai Nemzetközi Bíróságon sikerrel perelt kárpótlásért.
Az azonban már nem volt világos, hogy ezen javak élvezete kit illetne: a kalocsai érseket vagy a bácsi adminisztrátort. Róma döntését kértek ebben az ügyben, amely azonban sajnos sosem érkezett meg.
3. Az 1941-es tavaszi események és a visszacsatolás
1941. április 10-én Horvátország kikiáltotta függetlenségét, ezzel a magyar kormány Jugoszláviát megszűntnek tekintette. Másnap a magyar csapatok bevonultak a Délvidékre. Így 1941 tavaszán a főegyházmegye területe újra egyesülhetett.
Gróf Zichy Gyula 1941. április 16-án azzal bízta meg Ijjas Józsefet (a későbbi kalocsai érseket, 1969–1987), hogy tájékozódjon a bácskai helyzetről. Erről az időszakról tanúskodnak a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban őrzött feljegyzései, amelyeket 1943-ban gyűjtött egybe. Fontos megjegyeznünk, hogy az Ijjas által készített dokumentumok az anyaország Magyar Királyság, illetve az anyaegyházmegye Kalocsa(-Bács) szemszögéből mutatják be a Bácsi Apostoli Kormányzóságban Budanovich idején történteket, azonban mindenképpen olyan dokumentumokról van szó, amelyek a szemtanú precíz feljegyzései révén értékes információkkal szolgálnak az ekkor történtekről.
Ijjas József a megbízását követően rögtön leutazott a bácsalmási származású Dr. Evetovics Kunó (1898–1971) ciszterci főiskolai tanár társaságában a Bácskába. Az április 24. és május 3. közötti első útról hazatérve tapasztalatairól egy nyolcoldalas jelentésben számolt be főpásztorának, illetve egy kilencoldalas beszámolóban a vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Felmérte a Bácsi Apostoli Kormányzóság állapotát politikai, vallási és nemzetiségi szempontból egyaránt.
Az 1939-es jugoszláv sematizmus alapján készült felmérés szerint az 1941-es visszacsatoláskor 8712 km2 került vissza az anyaegyházmegyéhez 480.568 katolikus hívővel. A területen 194.483 ortodox, 95.555 protestáns, 13.562 zsidó vallású és 6.187 „egyéb” élt. 4 főesperességbe 12 esperesség, ill. 92 plébánia, 17 helyi lelkészség, valamint vikária szerveződött. A felmérések szerint tisztán magyar plébánia/lelkészség 41, tisztán német 23 és tisztán szláv plébánia 6 volt. Magyar-német hely 2, német-magyar 5, magyar-szláv 10, szláv-magyar 6, magyar-német-szláv 1, magyar-szláv-német 0, német-szláv-magyar 1, szláv-német-magyar 4, szláv-magyar-német 5, német-magyar-szláv 0, szláv-német 2, német-szláv 0, szlovák 1, két helyről nem érkezett adat. Számításaik szerint 15 többnyelvű helyen voltak többségben a magyarok.
Ijjas József érseki biztos és Horváth Győző káptalani helynök
Ezeket az adatokat Ijjas József feljegyzései is megerősítik. A majdnem félmillió katolikus hívő nagy része ekkor tehát magyar volt.
A Bácskában elő magyarok főként katolikusok voltak, Ijjas olvasatában a hitük összetartó erő maradt számukra, amelyet a „megszállás két évtizede alatt is hűségesen megőriztek”.
A jelentés szerint sokkal nehezebb volt a helyzete a többi kisebbségnek, főként az itt élő két kis szláv nemzetiségnek, a bunyevácoknak és a sokácoknak, akik a szerb uralom miatt kényszerhelyzetbe kerültek, a szerbek ugyanis a saját nemzetiségüket akarták erősíteni általuk: államosították az iskoláikat, szerb tanítókkal, cirill betűkkel tanították írni és olvasni a gyermekeiket. Ijjas szerint ezért „menedéket kerestek és ezt nem találták meg másban, mint abban, hogy horvátoknak jelentették ki magukat”.
Majd így folytatja: „Ebbe annyira belelovallták magukat, hogy szinte elfogultan kerestek mindenféle történelmi adatot, amellyel azt igazolhatták, hogy ők valóban egyek a horvátokkal. Politikai magatartásukban inkább huztak a horvátok felé, átvették nyelvüket is, Horvátországban végezték iskoláikat, nem csoda, hogy ma már a bunyevác és sokac értelmiség magát egyszerűen horvátnak vallja”.
Ijjas keserűen jegyzi meg, hogy már csak nagyon kevesen vannak, akik sajátosan bunyevácnak vagy sokácnak vallják magukat, mégpedig sajnos azok, akik szerbbarátok. Tény, hogy a bunyevác és a sokác nemzetiség nyelvében, kultúrájában és vallásában is a horvátokhoz állt közelebb, mégis elgondolkodtató, hogy Ijjas/Ikotity József, aki maga is bunyevác volt, miért teszi le a voksát az önálló bunyevác és sokác nemzetiségi identitás mellett. Az elhorvátosodással kapcsolatosan megjegyzi, hogy mindez összességében nem jelent horvát nacionalizmust, kitartottak vallásukban, család-, hagyomány- és tekintélytiszteletükben, így: „Ez a nemzetiség hüséges államalkotó polgára lesz a magyar hazának, ha nemzetiségi, népi életét ugy élheti, ahogy azt Szent István birodalma neki biztosítja”. Ijjas itt feltehetőleg a Szent István-i Intelmekből jól ismert és elgondolkoztató „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” hatodik intelemre utal, hiszen a Regnum Hungariae mindig többnemzetiségű állam volt.
(Sajnos azt is meg kell jegyeznünk, hogy a XIX. században általánossá vált magyar nyelvű Magyar Királyság elnevezés és a hozzá társuló eszmeiség egy része nem tett jót ennek az elvnek, hiszen a királyság alattvalóinak jó része bár szívesen vallotta korábban magát a Regnum Hungariae részének, nem érezte magát nemzetiségi szempontból is magyarnak. Jól szemléltetik ezt a szláv nyelvek, amelyek a „magyar” kifejezésre más szót használnak, ha a régi monarchiáról van szó és mást, ha a magyar nemzetről, illetve a mai magyar államról beszélnek.)
A német kisebbségről szólva Ijjas szomorúan jelenti, hogy nagyobb része a náci agitáció áldozatává vált. A németajkú településeken a házakon, de még a templomtornyokon is horogkeresztes zászlók lengenek. Volt olyan község, ahol a magyarok bevonulása után két nap alatt négy magyarellenes tüntetést is tartottak, a „Los von Ungarn” jelszóval. Az agitátorok azzal a hírrel bujtogattak, hogy a magyar fennhatóság csak ideiglenes, a magyar katonák lényegében csak csendőrök, a terület a német Harmadik Birodalom uralma alá fog kerülni.
Felekezeti téren szintén szomorú volt a helyzet: a propaganda következményeként sokan a lelkipásztoraik ellen fordultak. Több kiváló lelkipásztort értek rendszeresen inzultusok és az egyházi kiadású német nyelvű sajtó is számos támadást kapott, így a Donau című újságot tüntetők égették el ünnepélyesen. A felekezeti iskolákról nem akartak hallani sem, a vallásos társulatokat sem tűrték meg, a húsvéti szentgyónást és szentáldozást csak egynegyedük végezte el, csak az öregek és az egészen kicsi iskolás gyermekek jártak templomba. A papság döntő többségéről mégis elmondható volt, hogy „szinte mártirlélekkel állja a harcot”.
4. Ijjas József érseki biztosi működése 1941 és 1944 között
Ijjas és Kalocsa számára is fontos volt tisztázni az adminisztratúra helyzetét. A legfontosabb kérdés az apostoli kormányzó, Budanovich Lajos (1927-től cisamusi címzetes püspök) jövője volt. Ijjas József igyekszik objektív maradni, amikor hangsúlyozza: „El kell ismerni, hogy bámulatos munkaerővel, semmitől vissza nem rettenő energiával látta el tisztségét. Munkateljesítménye iránt teljes elismeréssel vannak még azok is, akik egyébként fájó szívvel gondolnak vissza más intézkedéseire, melyek a papságban és a hivekben visszatetszést keltettek”. Más helyütt így ír: „Budanovich Lajos püspök úr nem egyszerű egyéniség, hanem kivételes képességű, erős energiájú”, de rögtön hozzá is teszi, hogy „fajtáját fanatikusan szerető vezéregyéniség. Soha nem csinált tikot abból, hogy ő nem magyarbarát”.
S éppen ez az a pont, ami miatt azonnal nemkívánatos személy lett a magyar hatóságok szemében az 1941-es bevonulás után. Érzelmeinek többször bizonyságát is adta: egy gyors cselekvést kívánó helyzetben passzívan várta a fejleményeket, nem vette fel a kapcsolatot sem az egyházi, sem pedig az állami hatóságokkal, bizonytalanságot okozva ezzel. Egy alkalommal állítólag, amikor 1.500 magyar katona a bevonulást követően szentmisén vett részt a szabadkai Avilai Szent Teréz Plébániatemplomban, a püspök kivonult még a magyar Himnusz eléneklése előtt. Ijjas kijelenti mind az érseknek, mind a miniszternek, hogy: „Budanovich Lajos püspök úr nem maradhat meg az apostoli adminisztratura élén”.
A vele kapcsolatos legkomolyabb egyházjogi, egyben gyakorlati vád az volt, hogy nem „ad nutum Sanctae Sedis”, vagyis ideiglenes főpásztornak tekintette magát, hanem „residentialis”, vagyis megyéspüspöknek. Az „Administratura Bacsiensis” [Bácsi Apostoli Kormányzóság; a Bács(i) név előfordul még a következő alakokban is: Bacs(iensis), Bács(iensis), Bač(iensis), Bac(iensis)] kifejezést csak a leghivatalosabb iratokban használta, inkább a „Dioecesis Bacsiensis” (Bácsi Egyházmegye) megnevezéssel élt. Egy új, szláv egyházmegye létrehozásán fáradozott egy olyan helyen, ahol a jelentés szerint a 480.000 katolikus hívő „legalább kétharmada szinmagyar és a nemzetiségek lelkülete is közel áll a magyarságéhoz”. Tény, hogy Budanovich kormányzó teljesen átszervezte az adminisztratúra egyházi szervezetét, lelkészségeket és plébániákat alapított, amivel sok helyütt tiltakozást váltott ki. Önmagáért beszélő érdekesség, hogy például az 1939-es bácsi sematizmus a Szent Teréz Plébániatemplomot székesegyházként jelölte meg, holott erre a rangra majd csak körülbelül harminc évvel később emelték. Budanovichnak a törekvése elérését célzó egyik legfontosabb lépése az volt, hogy 1936-ban egy quasi egyházmegyei zsinatot tartott. A 170 oldalas Codex Bachiensis az egyházmegyévé szervezés jogi alapja lett. A Codex többek között a plébániai anyakönyvek szláv nyelvű vezetését írta elő még a színmagyar plébániákon is (Ijjas szerint 102-ből 44 ). Tény, hogy Jugoszláviában csak az államnyelven lehetett hivatalos iratokat írni, kivéve ha valaki egyáltalán nem beszélte azt, de a jelentés szerint az apostoli kormányzó még ezeknek a papoknak is visszaküldte a magyar nyelven írt leveleit a következő szöveggel: „Scribat aut latine, aut slavice!”, azaz „Írjon vagy latinul vagy szlávul!“
A Bácskában Ijjas felmérése alapján 1941-ben 219 pap volt, közülük 93 magyar, 82 német és 44 szláv. Az évtizedek óta tartó erős központosítás a feljegyzés szerint sokak önállóságának ártott. 28 kispapja volt ekkor a Bácskának, illetve két újmisést szenteltek Zágrábban a jelentéstétel előtti héten.
Az egyházkormányzat témájához kapcsolódik a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Társulatának kérdése. A Társulat a kalocsa-bácsi érsek meghívására és joghatósága alatt 1860 óta működött a főegyházmegye területén. Az I. világháborút követő események a rendet is érzékenyen érintették, a rendházak kétharmada került a trianoni határokon kívülre. A Bácsi Apostoli Kormányzóságban maradt nővérek Budanovich püspök önállósodási törekvéseinek egyik lépéseként 1930. október 23-án önálló kongregációvá alakultak. A Bácskai Iskolanővérek Ijjas jelentése szerint 22 helyen vezettek intézetet, ezek közül 5 helyen laktak szlávajkúak is, illetve 6 helyen németajkúak. Ennek ellenére az apostoli kormányzó szláv nyelvűvé tette a rend belső életét, a nővéreket Horvátországba küldte tanulni, ahol az amúgy kisszámú szláv hivatás nem tanulhatott meg magyarul.
Mindezeken túl külön bonyolult problémát jelentettek az anyagi ügyek. Budanovich minden jövedelmet igyekezett központosítani. Létrehozott egy alapítványt (Budanovich püspök alapítványa) is egy szabadkai bunyevác gimnázium létrehozására, amelynek építését a politikai helyzet változása ellenére is el akarta kezdeni.
Ijjas József első útját hamarosan egy második követte. 1941. május 15-én Ijjas már újra Budapesten volt, ahol a nagytekintélyű magyarországi szentszéki követ, Angelo Rotta c. thébai érsek, apostoli nuncius (1930–1945; emberbaráti, zsidómentő tevékenységéért az egyik legnagyobb izraeli kitüntetést, a Világ Igaza címet is megkapta) az uditore útján arra kérte, járjon közben a magyar hatóságoknál azért, hogy Budanovich püspököt ne internálják, hanem várják be a Szentszék döntését.
A domonkosok egykori budapesti rendháza és temploma a Thököly úton
Ettől függetlenül még aznap hívatták Ijjast a Kultuszminisztériumba is, ahol közölték vele, hogy az esztergomi főegyházmegyés Dr. Beresztóczy Miklós miniszteri tanácsos (1939–1947, később esztergomi helynök 1950–1956) a következő nap Szabadkára utazik és a püspököt a kultuszminiszter személyes vendégeként meghívja Budapestre, ahol lakást alakítanak ki a számára a domonkos rendházban.
Május 20-án délben Ijjas és Beresztóczy – miután sikertelenül igyekeztek Budanovich Lajost meggyőzni arról, hogy önként adja át a kormányzást – a nunciushoz ment. Angelo Rotta arról tájékoztatta őket, hogy levelet írt mind az apostoli kormányzónak, mind Zichy érseknek, közölve a Szentszék kívánságát: Budanovich Lajos „ad nutum ipsius Sanctae Sedis”, vagyis „magának a Szentszéknek a szolgálatára álló” apostoli kormányzóként lett kinevezve, ezért a körülmények megváltozása miatt önként mondjon le a hivataláról, mivel a terület kormányzása visszaszáll a kalocsai érsekre.
Budanovich továbbra is kitartott amellett, hogy nem hajlandó önként lemondani, akkor sem, ha a Szentatyának ez a szándéka és ha ez az ő helyzetét könnyítené meg. Mint mondotta: „Ha a Szentszék el akar csapni, írja meg nekem két sorban, hogy nem kellesz, mehetsz, akkor tudom, hogy el vagyok csapva és így a dolog el van intézve”.
Angelo Rotta május 21-én másfél órán keresztül tárgyalt Budanovich Lajossal, majd a nuncius „egészen belepirultan, szinte szemrehányóan” közölte Ijjassal, hogy az apostoli kormányzó hivatalos panaszt emelt nála.
Május 23-án 11 órakor Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter (1932–1938, 1939–1942) fogadta Budanovichot, majd Zichy érseket. A miniszter időlegesen leállította a bácsi birtok visszavételét. Délután Ijjas az érsek kíséretében a nunciushoz ment. Rotta megbízta Ijjast, hogy újra tárgyaljon Budanovichcsal. Másnap délelőtt Ijjas fel is kereste az apostoli kormányzót, de a két és fél órás tárgyalás eredménytelenül zárult. Budanovich kijelentette: „sem az adminisztraturáról, sem a plébániáról le nem mondok, hanem várom a Szentszék tételes intézkedését arról, hogy engem elcsap”. Rotta nuncius végül belátta, hogy nincs más megoldás, mint a tárgyalásokat lezártnak tekinteni és Szentszék utasításainak megfelelően eljárni.
Budanovich végül május 26-án levelet írt a nunciusnak, amelyben lemondott a kormányzóságról és a szabadkai plébánia javadalmáról is. A nuncius továbbította a hírt Rómának, az érseknek és a kultuszminiszternek is, és még aznap kiadott
XII. Pius pápa (1939–1958) tekintélyével, a Szentszék felhatalmazásával egy dekrétumot, amelyben június 1-jével Budanovich Lajost felmentette az „ad nutum Sanctae Sedis” apostoli kormányzói hivatalból és ugyanezzel a hatállyal gróf Zichy Gyulát nevezte ki ugyanebbe a joghatóságba.
Angelo Rotta apostoli nuncius 1941. május 26-i dekrétuma
A volt bácsi apostoli kormányzó május 29-én két levelet írt, egyet a nunciusnak, amelyben annyiban árnyalta előző levelét, hogy „administrator in spiritualibus” kirendelését kérte Szabadkára, de nem mondott le ottani javadalmáról. A másik levelet az érseknek címezte, amelyben mint a szabadkai Szent Teréz Plébánia plébánosa köszöntötte új főpásztorát, és kérte, hogy megbízottja, Zvekanovics Mátyás, az erdészeti hivatal vezetője közreműködhessen a javak átadásánál. (Zvekanovich Mátyás, azaz Matija Zvekanović 1939–1941 között jószágigazgató volt, 1955-től Budanovich segédpüspöke, majd 1958-tól utóda, egyben a Szabadkai Egyházmegye első püspöke 1968–1989 között.) A püspök a leveleket átadta Ijjasnak kézbesítés céljából. Az új fejlemények Zichy érseket, aki még aznap értesült róluk és Rotta nunciust is, akivel Ijjas csak 31-én tudott beszélni, nagyon meglepték. Utóbbi „nagyon fölháborodott. Kijelentette, hogy ő nem engedi játszani a szavakkal”. Ezért nem is volt hajlandó átvenni a levelet.
Budanovich Lajos csak rövid ideig maradt Budapesten. Egy másik, ismeretlen szerző által készített feljegyzés szerint ott tartózkodása alatt a környékbeli, szerbek lakta plébániákat (Tököl, Ráckeve, Szentendre) kereste fel, ahol az anyakönyveket tanulmányozta, majd a helyi plébánosokat azzal vádolta, hogy elmagyarosítják a híveket. Ezért a belügyminiszter augusztus 14-i utasítására a mátraverebélyi ferences kolostorba internálták a főpapot.
A Bácsi Apostoli Kormányzóság feletti joghatóság tehát a dekrétum értelmében újra eredeti birtokosára szállt, de elődjéhez hasonlóan Zichy Gyula is „ad nutum Sanctae Sedis” apostoli kormányzói kinevezést kapott, hiszen magát az adminisztratúrát a helyzet bizonytalansága miatt – ahogy ez ilyenkor szokásos – a Szentszék nem szüntette meg, kivárva a további fejleményeket és a helyzet stabilizálódását.
Budanovich a ferenceseknél maradt 1943. május 26-ig, amikor engedélyt kapott meglátogatni beteg nővérét Szabadkán. Ijjas József ennek a látogatásnak a kapcsán küldte el Kalocsára az addig összegyűlt kész iratokat és írt még egy utolsó feljegyzést. Egyházjogi akadálya nem volt visszatérésének, hiszen még mindig a Szent Teréz Plébánia plébánosa volt. A politikai engedélyt a Belügyminisztérium adta meg. Bár a bácsi főispán csak két hét, a plébániára korlátozott tartózkodást garantált, a belügyminiszter kijelentette, hogy a további internálás nem kívánatos. Beresztóczy tudatta a hírt Ijjassal, aki hasztalan próbált tiltakozni. Budanovich püspök május 26-án este 9 órakor érkezett vissza Szabadkára. Ugyanazzal a vonattal Ijjas József szabadkai érseki biztos is a városba utazott. A Kultuszminisztérium kérésével zárul a feljegyzés: „mentsük, ami még menthető”.
5. A világháború vége és a terület végleges kettéválasztása
Budanovich Lajos a hadiszerencse fordulásával 1944. december 20-án visszavette a terület feletti joghatóságot, és azt 1958-ban bekövetkezett haláláig, azaz összesen mintegy 32 évig kormányozta. Utóda bizalmasa, Matija Zvekanović (Zvekanovich Mátyás) lett, aki 1955-től segédpüspökként segítette az apostoli kormányzót. Budanovich álma, tervei részben teljesültek, hiszen VI. Pál pápa (1963–1978) idején véglegessé vált a Bácska Jugoszláviába került részének a sorsa: 1968. január 25-én, az egykori Bács vármegye és az ősi érsekség középkori védőszentjének, Szent Pálnak ünnepén, a Praeclarissima Pauli bullával létrehozták a Szabadkai Egyházmegyét. Az apostol lett az új püspökség védőszentje, a szabadkai Szent Teréz Plébániatemplom a székesegyháza, első püspöke pedig Zvekanović, aki összesen 31 éven keresztül vezette az adminisztratúrát, illetve egyházmegyét.
Az új egyházmegye a jugoszláv állam hivatalos szláv ideológiai vonalát követte, így az első szabadkai sematizmus az egykori Bácsi Főegyházmegye (sic!) közvetlen vagy közvetett alapítójaként egyenesen Szent Metódot (815–885) nevezi meg, e módon is homályosítva a majd’ ezeréves kapcsolatot Kalocsával.
Az Apostoli Nunciatura egykori épülete a budai várban
A legtöbb mértékadó (és nem csak magyar) történész ma nem osztja ezt az alapításra vonatkozó véleményt, de tény az, hogy a középkori Kalocsa-Bácsi Főegyházmegyének két székhelye, két székesegyháza és két székeskáptalana volt (Kalocsán és Bácsott). A kettősség kialakulásának magyarázatára többféle teória látott napvilágot: egyesek szerint két (fő)egyházmegye egyesült, míg más, főleg jelenkori kutatók szerint egyetlen érsekség változtatta a székhelyét a századok során.
Aztán, mivel Jugoszlávia az 1990-es évektől kezdve fokozatosan szétesett, nemzetiségi és egyházi téren egy teljesen új helyzet jött létre, amely lehetővé tette a gyökerek valamivel szabadabb újragondolását.
A Bácska történelmileg, nyelvében és kultúrájában gazdag vidék. Van remény arra, hogy az évszázadok óta itt együtt élő nemzetiségek újra békében és egymásra számítva tudjanak majd élni.
