Hogy nézne ki az, hogy én lapos kenyeret sütöttem!?
Képgaléria
– Miért ezt a szakmát választotta?
– Amikor édesanyám a hatvanas években sütötte a kenyeret, és éreztem annak az illatát, akkor ragadt meg bennem valami – illatok, ízek, hangulatok –, amik később ehhez a szakmához vonzottak. Amikor a barátaim – akik előbb végeztek az általános iskolában, mint én –, elmentek Nagykőrösre inasnak, péknek, én mentem utánuk. Nem akartam sem esztergályos, sem csőszerelő lenni, hanem csak pék. Én még azok közé tartozom, akik lapátos kemencén kezdték. Ma már kevesen vagyunk, akik végigjárták a szakma fejlődésének lépcsőfokait. Az első munkahelyem a Kecskemét és Vidéke Sütőipari Vállalat volt 1979-ben. Ebben az évben jó helyezést szereztem országos szakmai versenyen és nagyon örültem, hogy rögtön munkába is állhattam. 17 éves voltam akkor, és mindig éjszaka dolgoztam. Később, 13 éven keresztül több pékségben megfordultam. Kunszálláson, a P&P pékségben sütöttem a kenyeret kilenc és fél évig. 1999-ben, amikor megalakult a Félegyházi Pékség, akkor hazajöttem dolgozni, azóta is itt vagyok.
– Mi az a szépség a pék mesterségben, amiért ennyire ragaszkodik hozzá?
– Az, hogy minden egyes nap jó minőségű terméket kell produkálni. Ebben a szakmában nem nagyon lehet tévedni. Ha valaki mégis téved, akkor nagyon nagy mennyiségű selejtet gyárt. Hogy nézne ki az, hogy én lapos kenyeret sütöttem! Ennek a szakmának nagyon sok szépsége van. Az egyik az, hogy mindig tiszta körülmények között dolgozunk. Nekem az éjszakázás sem jelent gondot, mert az első tíz évben megszoktam, sőt ma már csak így szeretek dolgozni. Akkor csend van és nyugalom.
– Az a mondat, hogy „mindennapi kenyerünket add meg…”, gyakran eszébe jut?
– Igen-igen! Én valamikor ministráltam a templomban, és a Miatyánkot nagyon sokszor el kellett mondani. Az abban megfogalmazott gondolat magasabbrendű, de igaz a mindennapjainkban. Mi megsütjük a mindennapi kenyerünket.
– Büszke a munkájára?
– Hogyne! Főleg arra, hogy ilyen hosszú időt bírtam ki ebben a szakmában. Ez ma már nem jellemző. Szakmatársaim kilencven százaléka már pályát módosított, sokan külföldön dolgoznak. Én is mehettem volna, mert hívtak, és a fizetség is tízszerese lett volna az itthoninak, de nem mentem. Olyan honvágyam lett volna, amit nem tudnék elviselni. Én, ha elmegyek Szentesre horgászni egy-két napra, már akkor is föltámad bennem a honvágy. Volt, amikor hamarabb is jöttem haza. Nem tudtam elviselni még ezt a harminc kilométeres távolságot sem. Százszoros fizetésért sem mentem volna el, mert szeretem ezt az országot a maga hibáival, bajaival egyetemben.
– Milyen a jó pék?
– Nem iszik, nem dohányzik, és 44 éve dolgozik a pékségben. Na, jó, ez csak vicc volt. Találkoztam az évtizedek során nagyon sok emberrel. A jó pék soha nem engedi meg magának, hogy termékével bármi baj legyen. Megpróbálja a legjobb, legszebb, legfinomabb kenyeret sütni.
– Szóljunk egy pár szót a családról is.
– Feleségem Incike, és egyik lányom Emese, aki cukrásznak tanult, itt dolgozik velem együtt. Bettina lányom az egészségügyben végzi munkáját, és már két unokámmal együtt látogat meg bennünket. Boglárka lányom pedig a Móra Ferenc Gimnáziumban tanul. Ő nem fogja a pék szakmát választani, mert a grafikai, művészeti tanulmányok vonzzák elsősorban. De ez nem baj. Soha nem szóltunk bele gyermekeink pályaválasztásába. A fő az, hogy azt csinálják, amit szeretnek, amiben jól érzik magukat, és tisztességgel helyt tudnak állni.
Hájas Sándor
