Egy elégedett ember
1991-ben szerzett ács szakképesítést, majd azonnal munkába állt a szakmában. 2000-ben, feleségével, Mártival építeni kezdték a házukat, így az addigi keresetet kiegészítendő éjjelenként mosogatást vállalt a pizzériában. Amikor elkészült a ház, megkérték az akkori plébánost, Talapka Istvánt, hogy szentelje meg azt. A plébános ezt meg is tette, s amikor megtudta, hogy mi mindent készített saját kezűleg a ház ura, dolgozni invitálta. Hiszen nagy szükség volt az Ótemplomban egy olyan emberre, aki mindent meg tud javítani és oldani. Előbb karbantartó volt, majd a gondnoki és sekrestyés feladatokat is rábízták. Ennek már 18 éve.
Kiss Zoltán ma is nagyon örül annak, hogy így alakult az élete. Bár – mint mondja – sok feladat van, és eleinte nehéz volt megszokni a környezetet, ma már otthonosan mozog ebben a közegben.
Látszólag a véletlen hozta Zoli életébe a vőfélykedést is. Ő ugyanis azt hitte, hogy násznagyként vesz részt egyik barátja esküvőjén, de mint az esemény előtt egy hónappal kiderült, vőfélyként számítottak rá. Azt mondja, akkor is, később is úgy érezte, hogy ilyet soha többé nem vállal. Aztán mégis… Az első alkalom után két helyre is hívták hangulatfelelősnek, és lassanként ez a „szerelem” is megérett az életében. Kiforrott a stílusa, megtalálta a saját hangját. Már évek óta szervezője a Sarlós Boldogasszony plébánia jótékonysági eseményének, a vőfélytalálkozónak is.
Emlékezetes alkalmakból nincs is hiány: például amikor a Brassó melletti Szecsele városban a szertartás a déli órákban kezdődött, aztán a lakodalom kora délutántól mindössze éjfélig tartott. Ott ez volt a szokás és a kétóránkénti tálalás, így éhen biztosan nem maradtak a vendégek. Volt példa arra is, amikor az öngyilkos hajlamú vőlegényt kellett megnyugtatni és lefektetni, a lakodalmat pedig a házaspár egyik tagjával, a menyasszonnyal levezetni. Úgy tartja, hogy mindegyik esetből tanult, az élete gazdagodott. Úgy a rengeteg felemelő pillanattól, mint a negatív dolgoktól.
A famunkákkal mindig szívesen foglalkozott, de miután úgy hét-nyolc évvel ezelőtt egy darab fából Jézus arcát ábrázoló karcolt munkát készített, egyre inkább elmélyítette tudását, aminek eredményeként faragott órák, képek sora született meg.
– Nekem ez a levezetés, a pihenés, amikor hazaérek este, vagy ebédidőben. De csak ilyen családi háttérrel megy ez, ami nekem megadatott. Márti nélkül semmi nem lenne – tette hozzá.
A vírushelyzet miatti otthonlétek újabb örömforrást hoztak az életébe: kezei között megszületett az első lóca, amit nem csak szép és mutatós, de hasznos népi bútornak is tart.
Zoltán tervei között szerepel még sok hasonló, de egy dologban biztos: a népi vonaltól nem kíván eltávolodni. Azt mondja, olyan hobbitevékenységek ezek, amelyek nem fárasztják, inkább feltöltik egy nehéz nap után. Boldogságként él meg minden egyes elkészült darabot, és éppen addig akarja folytatni, amíg ez így marad. Hát, ilyen tervei vannak egy elégedett embernek, aki így nyilatkozik: „Elégedett vagyok, teljes az életem.”
