A tekerőlantos polihisztor

Vas László személye és pályafutása különösen kedves számomra: zenél, oktat, értéket ment és közvetít, és nem utolsó sorban közösséget formál. Szerintem ilyen egy modernkori polihisztor. Jelenleg a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum igazgató-helyettese, de szabadidejében is szüntelenül azon munkálkodik, hogy gazdagítsa szülővárosa kulturális és közösségi életét. Ezt az igyekezetét a városvezetés Kiskunfélegyháza Város Közművelődéséért kitüntető díjjal ismerte el, amelynek ünnepélyes átadása a tervek szerint augusztus 19-én lesz városháza dísztermében.

– Honnan ered a zene és a hangszerek iránti szereteted?

– Zenei általános iskolába jártam, dr. Somogyvári Zoltánné, Alice néni osztályába. Trombitáltam, majd autodidakta módon elkezdtem gitározni is. Később Budapesten folytattam a zenei tanulmányaimat, 1973-tól kezdve amatőr gitárzenekarokban is játszottam. 1985-ben hivatásos előadóművészi vizsgát tettem.

– Mivel teltek a fiatalságod évei?

– Ifjú korom óta elkötelezett vagyok a magyar zene, irodalom és a kulturális örökségek megőrzése iránt. Az 1990 és 2000 között külföldön zenéltem, jártam a világot. Emellett a 90-es években Félegyháza komolyzenei és hagyományőrző palettáját szerettem volna kibővíteni helyi pódiumi, színházi, előadóművészi, énekes és hangszeres tehetségek felkutatásával. Ha jól emlékszem, 1997-1998 tájékán csupán három jelentősebb csoport létezett a városban, mégpedig a Padkaporos Táncegyüttes, a Kiskunfélegyházi Mazsorett Egyesület és a Kiskunfélegyházi Koncert Fúvószenekar. Ennek a körnek a bővítése járt a fejemben.

Tehetségkutatókat rendeztem a városban. Ilyen rendezvényeken ismertem meg későbbi fellépő társaimat, Csonka Szilviát, Nagyapáti Anitát, Rekedt Grétát és Pázmándi Juditot. A Sirius Rádióban saját műsorom volt, „LP” címmel, vagyis Long Play. Ez a nagyméretű hanglemezt jelenti. Kiállításmegnyitókon, irodalmi esteken zenéltem. Szerencsém volt együtt dolgozni Dulity Tibor neves festőművésszel is, François Villon verseket zenésítettem meg. Sajnos, a művész halála véget vetett ennek a közös projektnek.

A Félegyházi Táncszínház alapító tagja, zenei rendezője vagyok. 2003-ban a Vándorcirkusz saját szerzésű zenés produkciót mutattuk be a Móra Ferenc Művelődési Központban. Segédkeztem Kasza Ákos táncművész produkcióiban is, mint zenei szakember. Később a Kalevala zenei rendezése is a nevemhez fűződik, valamint Vejnemöjnen szerepét is magamra vállaltam. Ezt a Kiskun Múzeum kertjében láthatták az érdeklődők. 2007-ben három taggal megalakult a Széljáró Balladás zenekar, amely napjainkban hat fővel működik. 2010-ben kiadtuk az első saját lemezünket, Duhaj gyerek vagyok címmel, majd ezt követte a Pásztorlélek 2014-ben, A mi Petőfink 2018-ban és az utolsó CD, A mi Móránk, 2019-ben jelent meg.

– Mikor ismerkedtél meg a tekerőlanttal és mi fogott meg benne?

– Körülbelül tíz éve játszom tekerőlanton, Bársony Mihály méltán híres zenész és hangszerkészítő jóvoltából és azonnal szerelem lett belőle. Megfogott az ősi bourdon-hangzás, amely búgó, monoton, de ugyanakkor dallamos is. Hasonlóképp szóltak már az ősi Mezopotámiában készült eszközök is. Ebből adódóan a tekerőlant hasonló akusztikai élményt nyújt. A citera is ilyen hangzással szól. Repáruk Dezső hangszerkészítővel 45 éves barátság köt össze bennünket, amelynek eredményeként magam is részese lehetek az újabb hangszerek megszületésének, tervezésének. Szeretnénk szélesebb körben megismertetni az embereket ezzel a majdnem elfeledett zenei eszközzel. Most két tanítványom van, akikkel élvezem az együttműködést és nagyon büszke vagyok rájuk.

– Milyen terveid vannak?

– Még négy évem van a nyugdíjazásomig. Nem szeretném tétlenül eltölteni az időmet. Érdekel a bőrművesség, a fa- és fémmegmunkálás. Immáron 22 éve szívvel, lélekkel szolgálom a város kulturális közét, amin nem is szeretnék változtatni a jövőben sem. Nagyon hálás vagyok a városvezetésnek, hogy ezzel a díjjal elismerik, megbecsülik a munkámat és anyagi téren is segítő kezet nyújtanak terveim megvalósítására.

V. B.