Városunk új díszpolgára, Laczkóné dr. Szabó Klára
– Úgy gondolom, hogy ez a kitüntetés, amit kaptam, a családomat illeti meg. Elsősorban férjemet, Laczkó Gyulát, aki 1960-tól a város mezőgazdaságának irányítója volt. Munkát adott a város lakóinak, támogatója volt a kulturális életnek, a sportnak, és részt vett a nemzetközi kapcsolatok kiépítésében is. Munkássága alatt vált világhírűvé a bugaci lovas élet – fogalmazta meg első gondolatait Klárika.
Magamról annyit, hogy szüleim meghatározó személyiségek voltak a város életében. A XX. század két politikai eseményének áldozatai voltak. Az első 1920-ban a trianoni döntés. Ugyanis mi a Csallóközben éltünk, és amikor Szlovákiához csatolták, ott, a színmagyar településen, összefogtak és lelket öntöttek az ottani lakosságba. De jött 1947, a Benes- dekrétum (ami a mai napig is él), és kimondta, hogy Szlovákiában csak egy nemzetiség élhet, ez pedig a szlovák. Ezzel a haladó értelmiséget kiebrudalták. 1947 februárjában minket is bevagoníroztak. Akkor már hárman voltunk testvérek. A bátyám 13, a húgom 6, én pedig 7 éves.
Édesanyám a negyedik gyermekkel volt várandós. Az izgalmak borzasztóan kikészítették, és a vagonban megindult a szülés. Apám akkor szólalt meg először szlovákul, és azt mondta: - ha ilyen kegyetlenek, hogy hagyják meghalni a feleségét, és három árva gyerek marad utána, akkor mit fog ő csinálni Magyarországon? Ekkor megesett a lelke rajtunk egy cseh katonának, és saját tiszti járművén vitte kórházba édesanyámat, ahol megszülte testvérünket, Emőkét.
Édesapám és a három gyerek pedig folytatta az utat Magyarország felé. Több mint két hónap után érkeztünk Kiskunfélegyházára.
A sors iróniája, hogy pontosan március 15-én érkeztünk a városba, déli 12 órakor. Apám kiengedett bennünket a vagonból, kijöttünk az állomásra, a harangok szóltak, mi pedig kiabáltunk, hogy jó helyre jöttünk, mert a harangok is minket köszöntöttek. De az semmi. Amikor megláttuk a gyönyörű platánokat, az fogalmazódott meg bennünk, hogy ahol ennyi szép fa van, ott víznek is kell lenni. Mi ugyanis Szlovákiában a Duna és Vág közötti szigeten laktunk, és igazi vízicsibék voltunk.
Amikor a vagonból kipakoltak bennünket a Petőfi általános iskolában, egy tanteremben kaptunk szállást.
Édesanyám három hónap után került ki a szlovákiai kórházból. Miután összejött a család, édesapámmal együtt ebben az iskolában kaptak munkahelyet. Apám 1950-ben a Constantinum igazgatója lett, édesanyám pedig megalapította a középiskolás kollégiumot. Szüleink minden gyermeket taníttattak, valamennyien diplomát szereztünk. Feri bátyám sebészorvos volt, részt vett a vietnámi háborúban is, ahol a kórházak építésében segédkezett. Márta húgom vezető óvónő lett Tompán. Ő mindenképp olyan helyen szeretett volna elhelyezkedni, ahol nemzetiségiek is élnek. Emőke húgom pedig gyógypedagógus.
– Kérem szóljon a saját pályafutásáról is.
– Én Félegyházán végeztem 1957-ben a Tanítóképzőben .Utána a tanárképző főiskolán szereztem történelem-földrajz szakon diplomát, majd az egyetemen végeztem történelem szakon. Ezek után Ágoston professzor úr biztatására a doktori címet is elnyertem.
Mindezek előtt sok baleset ért. Többek között koponya sérülésem volt a medencecsonttörés mellett. Szerencsére mindenből kigyógyultam és a mai napig talpon vagyok. A tanulás sokat segített szellemi képességeim megőrzésében.
Amikor elvégeztem az iskoláimat tanyára kerültem, az Izsáki úti külső iskolába, ahová vagy gyalog, vagy kerékpárral jártam esőben, sárban, hóesésben. 16 évet töltöttem itt, és nagyon megszerettem a gyerekeket, szüleiket és ezt a feladatot. Itt tanultam meg az emberséget, itt ismertem meg az embereket, megtanultam, hogy hogyan kell segíteni. És ami a legfontosabb, itt jöttem rá arra is, hogy a siker csak a szülőkkel együttműködve érhető el. Végigjártam a szamárlétrát. Voltam kistanítónéni, tanárnéni, tíz év után pedig az a megtiszteltetés ért, hogy az iskola igazgatójává neveztek ki.
1963-ban jöttem be a városba. Nem magamtól, mert én még a mai napig is a tanyán tanítanék. Tanítványaim közül kiváló kőművesek, autószerelők kerültek ki, sőt egyikük sikeres diplomata lett. De a többiek is valamennyien megállták a helyüket az életben. Félegyházán – amikor megszüntették a tanyai iskolákat – akkor kerültem a tanyai diákotthonba, ahová a volt iskolámból 150 diák érkezett. Nagyon jó kollégáim voltak, hiszen valamennyien külterületi iskolából érkeztek, ennek köszönhetően nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Amikor összevonták a diákotthont és az iskolát, akkor lettem a Bajcsy iskola igazgatója.
– Honnan eredezik a közéleti, kulturális aktivitás?
– 1995-ben mentem nyugdíjba. Abban az évben, amikor nagy katasztrófa ért, mert elvesztettem a férjemet. 2002-ben pedig egyetlen gyermekemet, aki agrárközgazdász volt. Hogy kilábaljak ezekből a nehézségekből, úgy gondoltam, hogy valamit tennem kell. Ebben segítségemre volt Kállainé Vereb Mária könyvtárigazgató, és Bánkiné Aranka, a múzeum akkori vezetője. Sikerült bekapcsolódnom a város kulturális életébe. Fekete Pál, aki akkor országgyűlési képviselő volt és korábban együtt tanítottunk, azt kezdeményezte 1988-ban, hogy hozzunk létre a városban egy közművelődési egyesületet. Ezt meg is valósítottuk, én is az egyik alapító tagja voltam.
Ebben a közösségben láttam a kultúra, az olvasás, a kirándulás, a szellemi munka lehetőségét. Az egyesületben később választmányi titkár, majd elnök lettem. Legfőbb célom az volt, hogy egy olyan civil szervezetet működtessünk Félegyházán, amelyben a kulturális életet a legmagasabb szinten tudjuk befolyásolni. Ez szerencsére sikerült is. A Móra Ferenc Közművelődési Egyesület munkáját Kiskunfélegyházáért kitüntetésben részesítették, amire nagyon büszke vagyok. Elsősorban azért, mert ez a közösség, a tagság munkájának elismerése volt. Ma már az egyesület örökös, tiszteletbeli elnöke vagyok.
– Hogyan telik egy-egy napja?
– Későn kelő vagyok. A délelőttöm azzal telik, hogy rendet teszek otthon magam körül, főzök, utána pedig kezdődik a szervező munka. Megyek a könyvtárba, a múzeumba és a pedagógus klubba. Figyelem, hogy mi történik a városban, mit, hol és mikor lehet csinálni. Délutánonként sokat olvasok, minden érdekel, ami a világban történik. Késő délután, este már az aktuális előadásokon, kiállításokon vagyok. Este nézek tévét, de csak olyan műsorokat, amelyek értékesek. Sokszor hajnal fél kettőig is a tv előtt ülök, és közben jegyzetelek. Minden olyat följegyzek, amiről azt gondolom, hogy a mi kis közösségünkben is meg lehet valósítani.
H. S.
