Aki a tanításra született
– Miért választotta a tanári pályát?
– Már általános iskolás koromban megfogalmazódott bennem, hogy pedagógus szeretnék lenni. A családom tagjai elismert szakemberek a maguk pályáján, de én ennél nagyobbat szerettem volna álmodni. Érettségi után háromműszakban kezdtem el dolgozni egy helyi cégnél, de azt éreztem, hogy nekem ez nem elég. Elsőként kaptam diplomát a családomban, amire nagyon büszke vagyok. Szerettem volna nevelni és példát mutatni. Mindig érdekeltek az újítások és az összefüggések. Ezért választottam az álladó megújulásra teremtett informatikát.
– Sikerült megvalósítani a vágyott terveket?
– Azt hiszem, igen. Férfi osztályfőnökként sok olyan problémával találkoztam, amit osztályról osztályra járó nevelőként talán nem élnék át. Szünetekben és is lent vagyok a gyerekekkel az udvaron, és ha bárkinek beszélgetni támad kedve, szívesen meghallgatom, ha tudok, segítek neki. Manapság egy tanár nemcsak oktat, de olykor szülő is a szülő helyett. Sok olyan kérdés felmerülhet, amit azonnal meg kell válaszolni, naprakésznek kell lenni. A gyerekek tudják, hogy nálam nincsenek tabutémák.
Időközben úgy hozta az élet, hogy felnőtteket is tanítottam. Az egy másik fajta hozzáállást kíván. Nem jobb, vagy rosszabb, csak más. Az intézménybe járó gyerekeknek még mi, tanítók határozzuk meg a szabályokat, a felnőttek mások. A kicsiknek kell határok kijelölése, amit az idősebb korosztálynál már nem lehet megvalósítani. Jómagam szürke, beolvadó személyiségű gyerek voltam, a mai iskolások szabadabbak, jobban vágynak a megerősítésre, a dicséretre, és talán kíváncsibbak is. Igyekszem ebben is helytállni, őszintén válaszolni, támogatást nyújtani.
– Milyen nehézségek szegélyezték a pedagógusi pályáját?
– Úgy hozta az élet, hogy a fiaimat is tanítom, tanítottam. Velük mindig sarkosabb, követelőbb voltam. Ők ebbe szoktak bele, el is fogadták. Azonban számomra ugyanolyan fontos a többi gyerek lelke és élete is. Néha dorgáló apának, máskor simogató anyának kell lennem. Vagy még inkább hídnak a szülő és a diák közt. Ez olykor nagyon nehéz terep. Igyekszem olyan órákat tartani, ahol nem csak a száraz anyagot kapják meg, hanem úgy érezhetik, hogy ők is részesei az alkotásnak, a fejlődésnek. Azt találtam ki, hogy mindenki nyugodtan hozza el otthonról a saját eszközét és kezdje el azt tudatosan használni. Ennek nagy sikere van a mai napig. Az informatikát azzal is igyekszem közelebb hozni a diákokhoz, hogy igyekszem megismerni a forgalomban levő játékokat, és azok fejlesztő hatásait előtérbe hozni a gyerekek számára.
– Mit tart a legszebbnek a munkájában?
– Pont azt, hogy nem munkaként, hanem hivatásként élem meg. Még így, körülbelül két évtizedes tanítás után is örömmel járok be a munkahelyemre. A mai gyerekeknek nehéz fenntartani az érdeklődését, de ha minden egyes diákra egy részfeladatot bízok, már készen is van a projekt. Azt pedig általában nagyon élvezik, hogy együtt részesei valami egésznek. Az osztályomba járókkal bensőséges viszonyt ápolok. Így tudom például azt is, hogy kinek milyen állata van otthon. Nem kell ennél nagyobb visszaigazolás arról, hogy minden különbség ellenére partnerként tekintenek rám. Szeretném úgy elengedni a kezüket, hogy fejlett a problémamegoldó készségük és felkészültek az élet kihívásaira. A nyári szünet alatt is találtunk lehetőséget az osztályommal egy közös fagyizásra. Ezek a közös élmények nagyon erős kapcsok közöttünk. Ilyenkor nem a tanár vagyok, hanem Imi bácsi, a meghallgató.
V. B.
