Hirdets
Kultúra 2020. október 19. 18:00

Lukács Ferenc alkotásai a művészet dicséretére születtek

Képgaléria
Lukács Ferenc alkotásai a művészet dicséretére születtek
A félegyházi közművelődési intézmények tárlatokkal ünnepelték a festészet világnapját. A Móra Ferenc Művelődési Központban Lukács Ferenc festőművésznek nyílt kiállítása október 16-án. Alkotásait Szabó Ildikó művésztanár ajánlotta a látogatók figyelmébe, a megnyitón közreműködött a Láma Dalai együttes.

A körülöttünk látható művek frissen, ropogósan állnak elénk, még a műterem melegét, az alkotás lázas hevét ontják magukból. Az elmúlt hetekben készültek, de évszázadokat idéznek. A festészet, tágabb értelemben a művészet dicséretére születtek. Alkotójuk általuk kívánja kimondani újra a klasszikus mondatot: ARS LONGA, VITA BREVIS. A művészet örök, az élet véges.

Lukács Ferenc legutóbbi kiállításának édesapja emlékére készült drámai erejű képei is ezt hirdették. Akkor is végtelenül kevés festői eszközzel, csupán a papíron szétomló fekete, szürke foltokkal, egymásra feszülő, néhol dühösen futó, máshol csüggedten kanyargó vonalakkal fejezte ki viharos érzelmeit.

Az elmúlt évtizedek alatt láthattuk festői stílusának alakulását. Megismertük mondanivalóit, példaképeit. Lukács Ferenc mindig az emberről szól, és mindig kérdéseket tesz fel műveivel. Gyakran annyira meglepő egyszerűséggel, hogy megállunk, és azt kérdezzük: Ezt hogy merészeli így, ilyen „pimaszul” iderakni elénk?  Emlékszünk színekben gazdag, pasztózusan felrakott életigenlő vidám képeire, magabiztosan megfestett monokróm, nagyméretű portréira. Egyszer (talán tizenöt éve) Gandhi hatalmas mosolygós arca nézett rám a könyvtárterem faláról és azt mondta: „A szemet szemért elvbe mindannyian megvakulunk”. Fecó idézte meg a nagy békeharcost, mert ő maga soha nem állna ki hangosan másokat kioktatni.

Raffaello, Tiepolo, Tiziano műveinek parafrázisai, művészi átiratai láthatók a paravánokon. A parafrázisok általában valamiféle poénos, vicces, vagy legalábbis egyértelműen meghatározható változtatást jelentenek egy ismert mű újra alkotásakor, azért, hogy megváltozzon a mű jelentése, vagy a művész a saját gondolatainak megerősítésére egy ismert műből idéz. Jelen esetben a részletek kiemeléséről újra alkotásáról van szó. Olyan érzésem van, mint amikor múzeumban nézem a nagy elődök műveit, már távolról befogadtam az egész művet, közelebb megyek, és a részletekkel ismerkedem. Gyönyörködöm egy kézmozdulat megfestésében, egy elszabadult hajfürt ábrázolásában, szinte megelevenednek a mozdulatok. Nyílik a száj, lecsukódik a szemhéj, lendül a láb, hajlik a derék. Mi alkotók azonban tovább megyünk. Elképzeljük az alkotás folyamatát. Látjuk magunk előtt, ahogy a mester felrakja a rétegeket, a sötétre a világosakat, vagy éppen fordítva. Kedvünk lenne haza szaladni, előszedni a festéket és kipróbálni. Lukács Ferenc most megmutatja nekünk, hogy ezen a ponton mi történik. A képek színei az opálosan fehértől a barnákon, szürkéken át a feketéig terjedve lágyan mosódnak egybe, hogy melankólikus hangulatot teremtsenek. Ez a melankólikus életérzés fogja össze a kiállítás darabjait. Ez árulkodik az alkotó érzéseiről. A munkamódszer, mellyel készültek tudatosan erősíti ezt az egységet. Hosszú hónapokig érlelődő koncepció végén néhány hét alatt készült el az itt látható anyag – koncentrálva a művész gondolatait, felhalmozott tudását, élettapasztalatát. Lukács Ferenc kinyitotta műterme ajtaját, bepillantást engedett abba az intim térbe, ami művei és közte jött létre. Láthatjuk a magabiztos, lendületes kézmozdulatoknak és a krétarétegeket elsimító tenyérnek a nyomait. Szerelmet és szenvedélyt kelt bennünk a művészet és az alkotás iránt. Munkáit látva éppúgy kedvünk támad leülni, rajzolni, mint múzeumba menni, vagy csöndes szobában teát kortyolva nagy mesterek albumait lapozgatni – mondta megnyitójában Szabó Ildikó.

Fotó: Fantoly Márton

 

Kövessen minket a Facebookon is!